Eredmény(ek) 2 mutatása

Élet…

Néhányan tudjátok, hogy az elmúlt éveket egy táncterápiás módszer kifejlesztésével töltöttem. Természetesen magamon tesztelve elsősorban. Ez egy olyan belső út, változás, amelynek számos része ma is meglep. Az ereje, a hatása. És hogy mennyi mindenben lehet még fejlődni. Az egész élet egy csodás utazás önmagunkban.

Már gyermekkoromban megtapasztaltam a rendkívül erős érzékelési képességeket. „Természetfeletti” dolgokat, mások érzéseinek, gondolatainak ismeretét. Ám ez annyira ijesztő volt, hogy inkább blokkoltam. Visszafogtam magam. És hosszú évtizedekig „bezárt szívvel” éltem.

Nemrég a tánc (hastánc, tangó, táncterápia) segítségével változtattam ezen. Beépítettem egy képzeletbeli bordaterpeszt a mellkasomba. És bármekkora a kísértés, igenis itt marad! Mert hiába fáj… megéri… Igen, fájdalmas, amikor olyan érzelmeket engedek meg magamnak, amelyeket korábban nem. Fájdalmas, amikor szétfeszítenek ezek, még ha csodaszépek is. Fájdalmas, amikor beengedek másokat…

Egy következő fázisban észrevettem, hogy bár továbbra is égető érzés, már nem rossz. Benne tudok maradni az élményben. Nem akarok kiugrani. Mondhatni javult az érzelmi állóképességem.

És az Univerzum nem kímél. Hozza a további megtapasztalásokat. Az elmúlt hetekben három szeretett ember távozott. A személyes veszteségen túl a legeslegnehezebb, hogy a mellkasomon tátongó nyíláson keresztül érzek mindent. A szeretteim fájdalmát, veszteségét. És tehetetlen vagyok. Nem vehetem el ezt tőlük. Nem tudok többet, mint átölelni őket és velük sírni, érezni. Teret tartani, ahol megengedhetik maguknak, hogy gyászoljanak.

És akkor történt valami. Miközben csodálkozva szemléltem a saját lelkem rezdüléseit, melyeket még sosem rengetett meg ilyen mélyen a halál, a végesség, egy változás következett be. Eltűnt a „rossz” és a „jó” fogalma. Már nem tudtam definiálni, mit jelentenek ezek az érzések szintjén. Nem akartam eltolni magamtól a bánatot. Mintha a szomorúság, a könnyek éppolyan telítettséget adnának, mint a boldogság, ami az alapállapotom. Szeretetet éreztem és hálát. Csupán csak azért, mert képes vagyok ennyire mélyen, erősen érezni. Bármit! Mindent! Értékelés nélkül. Szelektálás nélkül.

Hát nem ez az Élet maga? A Teljesség? A mártírság, önszenvedtetés nélküli megélés. Amikor eltölthetnek az érzések, a (testi) érzékelések és a gondolatok, akkor a belső hidegség tovatűnik. Nincs többé távolság ember és ember között.

Érezlek, érzem, amit te, értelek, és veled vagyok. Körbeölellek a szívem melegével, a szavaim simogatásával, a karom erejével. Ennyit tehetek. Átadom magam az Életnek, és néma csendben körbeveszlek vele. Mert szeretlek. Mert Mi Élünk! ❤️

Carpe Diem!

Több hét telt el, mióta legutóbb írtam. Mindent a maga idejében… Furcsa, hogy a kertben ülve, második napja tartó kényszer némaságban (semmi komoly, csak elment a hangom, és suttogáson kívül nem jön ki más a torkomon), épp ez a gondolatsor jut eszembe. Vajon miért? 😀

Élj a mának! Tetszetős gondolat. És hasznos, ha boldog életet szeretnénk. Hiszen az Élet nem a múlt és nem is a jövő. Hanem mindig a jelen. Minden, amit most teszünk, meghatározza a jövőnket. Mert a legtöbb dolog nem megtörténni fog, magától, hanem mi csináljuk. Mindig az épp aktuális pillanatban.

Ha a táncterápiában a félelmek kerülnek szóba, az egyik jellegzetes kérdésem ez: Mitől félünk általánosságban? Vagy a múlttól, vagy a jövőtől. Ha megállsz egy pillanatra és belegondolsz, most van-e okod félni, mit válaszolnál? Ami történt, vagy lehet, hogy történni fog, ebben a percben zajlik? A jelenben élés nagyon sok felesleges aggodalomtól megszabadít. 😉

Akkor mégis miért visszatetsző ez a közismert mondás? Véleményem szerint azért, mert kétféle értelmezési módja lehetséges.

1) Az egyik az, amikor a múlt motiválja. Ilyenkor nincs benne jövőkép. A holnap nem számít, a következmények lényegtelenek. Gyakran sérelmek, fájdalmak, düh, büszkeség, bosszú vezérli a cselekvést. Látszólag élvezetes, vidám, felszabadult, hedonista. De tényleg ilyen rózsás a valóság? Vagy tele van hiánnyal és kompenzálással? Be nem gyógyult sebekkel? És a folytatásban egy rakás megbánt tettel… Enyhébb esetben a megszokás áll a hátterében, ezáltal a változástól való félelem. Hátránya, hogy „új utat járni a régi módon nem lehet”, azaz biztos, hogy a holnap ugyanolyan (vagy rosszabb) lesz, mint az eddigi szakaszok.

2) Amiről szerintem valójában szólna ez a mondat, az a jövőkép által inspirált verzió. Van egy álmod, célod, és ezért nap mint nap teszel. Nem türelmet erőltetsz magadra, hanem megtanulod élvezni minden egyes lépésedet (ahogy a tánc sem arról szól, hogy a végén megtapsolnak, hanem hogy benne vagy és megéled). Ha örömmel éled a jelent, a jövőd is az lesz. Hisz a Jövő a következő Most.

Nagyon szeretem az Anonim Alkoholisták mondását: „Csak ma nem iszom.” Átültetve a boldogságra, ha azt tervezem, hogy húsz évig örömteli és optimista leszek, az nyomasztó teher. De ha ma mindent elkövetek, hogy az adott körülmények között a lehető legjobban érezzem magam, az nem olyan nehéz, ugye? Nincs más dolgom, mint ezt tenni holnap is. 😀

Úgyhogy, ha már nem taníthatok ma, sütkérezem még az utolsó napsugarak melegében, élvezem a csendet és megengedem magamnak a pihenést. Mert így a Jelen és a Jövő egyaránt szépnek látszik!