május 2023

Pünkösd hétfő délután. Indulok balett tréningekre. Az ünnep nem indok a lógásra.
Kilépve a ház elé látom, hogy kisautóm vezető oldali első kereke teljesen lapos. Nagy levegő, telefon elő, fotó. Csomagtartó feltúrása következik, hátha van pótkerék. És igen, van! Szuper! Cuccok vissza a lakásba, erre kell még egy kávé.

Azon kezdtem tanakodni, ki segíthetne nekem. Mert elméletben tudok kereket cserélni, de inkább nem tenném. Szerintem mindenki jobban jár, ha nem kísérletezem.
Kellemesen meglepődtem, hogy több férfi ismerősöm is örömmel vállalta volna. Végül egy barátom ült autóba, és egy órán belül nálam volt. Hős lovagként megmentette a bajba jutott hölgyet.

Megöleltem, és ezt mondtam:
„Emancipáció ide vagy oda, egy Férfi pótolhatatlan!”
Büszkén mosolygott, és azt felelte:
„Most már te is meg tudnád csinálni.”
„Lehet, hogy nem egy atomfizika, de szerinted én ki tudtam volna lazítani ezeket a csavarokat?”
Elgondolkodott, és konstatálta, hogy nem valószínű.
„Na látod. Az egyenlőség nem azonos az egyformasággal.”

Lehetek bármilyen sportos nő, edzhetek heti hat napot, az én testem mégsem erre van kitalálva. Egy férfi karjának erejével nem vetekedhetek. És nem is akarok. Nem vagyunk egyformák. Másban vagyunk kompetensek. És nem dolgunk belekontárkodni egymás feladatköreibe.

Ha tiszteletben tartjuk a másik fél képességeit, mindenki teheti a maga dolgát a lehető legmagasabb szinten. Elismerjük, hálásak vagyunk azért, amit a másik megtesz. Ahogy a csontok (női minőség) és az izmok (férfi jelleg) együtt alkotják a testünk mozgásszervrendszerét, úgy a férfi és a nő közösen a leghatékonyabb.

Nekem ez a probléma egy ajándék volt. Megtapasztaltam, hogy ha kérem, van segítségem. Van, aki(k)re számíthatok. Vannak jószándékú, önzetlen, tiszteletreméltó Férfiak.

Hölgyek! Mosolyogjatok ezekre a csodás emberekre! Köszönjétek meg, amit tesznek nap mint nap! Mert vannak dolgok, amelyekben sokkal jobbak nálunk. Tiszteljük és szeressük őket, mert megérdemlik!

Vasárnap délelőtt, kávé, olvasás a teraszon. Hallom, hogy elcsendesül a ház, lejárt a mosógép. Felkelek, megyek kiteregetni. És az ajtóban ott vár…
Tavasz van, az ajándékozás szezonja. Kismacskám szerint mindenképp. Általában a bejárathoz, néha a kutya tányérja mellé helyez egy levadászott állatot. Most épp egy gyíkot. Édesem, ő így tesz hozzá a „családi kasszához”.

Mondjuk sokra nem megyek vele. De ő így szeret. Egy cica eszköztárában az érintés, a minőségi idő és az ajándékozás szerepel. Azt én döntöm el, értékelem-e ezeket, vagy fintorogva odébb pöckölöm a gesztust.

Eszembe jut erről egy nemrégi történetem. Hogy mekkora kárt okozhat, ha nem értékeljük a másik igyekezetét, illetve nem tudjuk, mi mire vágyunk. Ha már rózsák időszaka, a részletek most maradjanak „sub rosa” (rózsa alatt = titokban).

De nagyon érdekes tapasztalat volt, mennyire nem természetes sokaknak, ha megkérdezi tőlük a párjuk: „Hogyan szeresselek téged jól? Mire volna szükséged ahhoz, hogy szeretve érezd magad? Hogy tényleg lásd, mit jelentesz nekem?” És ez alatt most valóban konkrétumokat értek!
Mondjam ki naponta többször?
Töltsek veled ennyi és ennyi időt naponta/hetente?
Főzzek neked? Segítsek ebben és ebben?
Vegyek neked csokit, virágot, plüssmacit?
Öleljelek át, simogassalak mindig, mikor elmegyek melletted a lakásban?

Ha nem fogalmazzuk meg magunknak, mit szeretnénk a másiktól, honnan tudjuk, hogy megkapjuk-e? Miért hisszük, hogy neki ezt tudnia kellene? Mégis, honnan? Mi gondolatolvasók vagyunk? Ha nem, akkor miért várjuk el a másiktól, hogy az legyen?

Az érzékenység, az empátia és a szeretet nem jelenti, hogy ismerjük egymást.

Popper Péter egyik előadásában hangzott el a következő részlet. Nagyon megfogott, teljesen átéreztem. Mert hiába szeretünk valakit, ha ő ezt nem (így) érzi.

„Persze az ember nem erre vágyik, hanem az „Igazival” szeretne együtt élni. De van-e ilyen valójában? Ezt a kérdést Márai Sándor is felteszi Az igazi című regényében. Él-e valahol a világon egy olyan személy, aki számunkra az egyetlen? Végül arra jut, hogy ilyen ember nincs, ebben az értelemben nincs kit megtalálni. De ha szerencsés valaki, akkor élete során találkozhat két-három olyan nővel vagy férfival, akiből lehetne Igazi. Nem garantált, hogy végül bármelyikük is az lesz, mert ebbe nagyon sokat kell beletenni – törődést, lemondást, figyelmet, gyengédséget, szeretetet -, míg két ember annyira összecsiszolódik, hogy már pótolhatatlanok egymás számára. Ha ezt nem teszik bele a kapcsolatba, akkor arról, aki „Igazinak” tűnik, nagyon hamar kiderül, hogy mégsem az.”

De a lényeg csak most következik!

„Ekkor jön a szokásos kérdés: hol rontottuk el a kapcsolatot? A válasz: nem rontották el, csak önző módon élték. Ugyanis van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rárótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom.”

Úgyhogy az ajtóban állva körülnézek, itt van-e valahol a macska. Nincs, úgyhogy gyorsan végső nyughelyére helyezem a pórul járt hüllőt. És amikor legközelebb erre jár puha kis mancsain, megsimogatom, és megköszönöm, hogy gondoskodik rólam. Mert ő így szeret. Én pedig őt.

Ma igazán tavasz van. Kellemesen simogató a szél, ahogy fekszem a fűben és élvezem a délutánt. Eszembe jut róla, hogy Pünkösd van, melynek a néphagyományban a szélzúgás is jelképe.

Ez az ünnep egy emlékeztető a húsvéti feltámadás után. Mit tanultál? Éled? Alkalmazod? Új évkör, életszakasz születik, új törvények szerint folytathatjuk. Te milyen rendet állítasz fel magadnak?

Eszembe jut a pünkösdi király- és királynéválasztás szokása. És erről az elmúlt pár hetem „kísérlete”.

Először feltettem a kérdést a tanítványaimnak: királylányok vagy királynők vagytok, szeretnétek lenni? Mert mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor ezt tisztázni kellene. Ugyanis a válasz függvénye a viselkedésünk a mindennapokban, de akár a párválasztás is.

Mert ha adott a Királylány, a Királynő, a Királyfi és a Király, akkor kinek ki a párja?
– A Királylány egyenrangú társa a Királyfi.
– A Király az ő apukája.
– Ahogy a Királyfi anyukája a Királynő.
– Így a Királynő méltó partnere a Király.

Vagyis, ha Királylány vagy, akkor nem leszel egyenrangú egy Királlyal. Hierarchikusan feletted fog állni, uralkodhat rajtad, vezethet, kereteket szabhat. Ahogy a Királynő próbálhat férfit nevelni egy Királyfiból, de ha sikerül, akkor is anyaszerepben marad. Nem fog igazán felnézni a pasira, aki könnyen el is hagyja egy rebegő pillájú Királylányért, hisz mellette többnek képzelheti magát.

Ha egy kis Királyleány hozzámegy egy Királyhoz, Királyné lesz belőle. Ami szép szerep, de alárendelt, ugyanis ő a férje által jutott hatalomhoz. Egy Királynő azonban a saját jogán uralkodik. Megtanulta, felépítette a külső-belső birodalmát. Tisztában van az értékével, az erejével. Bölcsen, termékenyen él. Tudja, mikor kell harcolni és mikor békét kötni. Ő már egyenrangú a Királlyal.

Amikor felébred bennünk ez az Úrnő archetípus, már nem akarunk Királyfikkal bohóckodni. Az is jó volt, de már nem vonzóak ezek a viselkedésminták. (Tudjátok, mit? Most nem, de egy következő cikkben szedjem össze, szerintem mi különböztet meg egy Királyt és egy Királyfit?)

Visszatérve a „kísérletre”. Májussal berobbant a tavasz, a fészekláz. Hirtelen rengeteg férfi kezdett körülzsongani. Először kapkodtam a fejem, de szerencsére tudtam, hogy jön a Fagyosszentek, amely vissza fogja metszeni ezt a túlburjánzást. De hogyan? Kíváncsivá váltam…

A Férfi dönt, a Nő választ. Nagy kedvenc mondásom, melyhez tartom magam. Ha már Királynő szeretnék lenni, nem pincsikutya… Ám manapság nem olyan könnyű feladat ez, hisz a pasik nem döntenek, hanem válogatnak…

Úgyhogy azt mondtam magamnak, Királyválasztás indul! Az én értékrendemben egy Férfi képes határozott döntéseket hozni. Célokat kitűzni, melyeket keresztül visz, tűzön-vízen. Legyen ez az, hogy elmenjek vele meginni egy kávét. De nem első szóra! Azokkal, akik akár kicsit is esélyesek voltak, nem zártam rövidre a kommunikációt. De szándékosan nem adtam alájuk a lovat. Hagytam, hogy keressenek. Válaszoltam, amikor ráértem. És figyeltem.

A cél az volt, hogy meglássam, vajon van-e köztük olyan hős lovag, aki nem egy opciónak tekint? Aki nem csak a monitor biztonságában bátor? Aki nem adja fel, csak mert három varázsmondat odaröffentésére nem nyílik ki az ajtóm? Aki eldöntötte, hogy Velem szeretne meginni egy kávét (nem a kezemet megkérni azonnal!), és nem kezd valaki mással, hátha az a nő könnyebb préda lesz?

Mert őszintén szólva, ezekre a Királyfikra egy megkent vajaskenyeret nem bíznék rá, nemhogy magamat, a szívemet, a szexualitásomat…

Szerintetek mennyi maradt a nagyszámú érdeklődőből? Egy sem…

Pedig van ilyen Férfi. Ismerek párat. Tisztelem őket, amiért Királyokká értek a mai tendenciák ellenére. Ahogy a Nőket is respektálom, akik bár nem láttak jó mintákat, összetörtek felelőtlen Királyfik kegyetlen játékaiban, folyamatosan a társadalom nyomása alatt élve azon gondolkodnak, hogy adják-e alább, mert egyedül nőként nagyon nehéz… Magányosak és félnek, hogy nem illúzió-e az értékrendjük… És mégis nap mint nap tesznek azért, hogy KirályNŐként éljenek. Egyedül, majd egy Király mellett. Aki kiállja a próbákat, legyőzi a sárkányt, megmássza az Üveghegyet, átússza az Óperenciás tengert, mert neki nem elég egy Királylány rajongása. Méltóvá akar válni a Nőhöz, aki méltóvá teszi magát a Férfihoz. Mindannyian megvívjuk a magunk harcait, de nem egymással, hanem egymásért.

Úgyhogy én még hiszek a mesék tanításában. És a fűben fekve, nyugodtan, élvezve a csodás tavaszt, örülök, hogy helye van az életemben egy Királynak, aki előbb-utóbb ideér…

A napokban részem volt egy igencsak nevetős-sírós szituációban. Egy távolabbi férfi ismerősömmel beszélgettünk autógumi csere témában. Ez a jóindulatú ember felhívta a figyelmem arra, hogy alaposan nézzek utána az áraknak, mert ha én, kedves szőke nőként odamegyek, nagy eséllyel át akarnak verni és olyan árat számolnak, hogy csak na… Majd ennek kapcsán előkerült A Kérdés.

„Tényleg nincs egy férfi melletted, aki legalább veled tud menni, vagy akár megoldani helyetted?”
„Nincs.”
„De ez hogyan lehetséges?”

És láttam a szemében, hogy van valami, amit még megkérdezne. Bíztattam, hogy tegye meg bátran. Ő, erős, megtermett férfi létére habogva kezdett bele.

„Hát, ennyi év ismeretség után már végülis megkérdezem… Mert ezt tényleg nem értem. Azért nincs párod, mert… más az irányultságod?”

Őszintén felnevettem. Megnyugtattam, hogy nem, teljes mértékben heteroszexuális vagyok, a férfiakhoz vonzódom.

„Oké, ennek örülök, bár semmi gondom nem lenne ezzel sem, és nem próbálkoznék, családos ember vagyok. Csak elgondolkodtam. Se párod, se gyereked nincs…”

Bár az arcomra nem ült ki, de belül egy grimaszt vágtam. Tényleg ott tartunk, hogy ha egy harmincas évei vége felé járó nő nem talált párt, nem szült még gyereket, akkor valószínűleg leszbikus?

„Azért nincs gyerekem, mert nem találkoztam olyan férfival, akinek szülnék. Párkapcsolatom pedig azért, mert csak azért, hogy legyen valaki, nem kell senki. Szükségből nem akarok valakivel lenni. Azért szeretnék kapcsolódni, hogy megosszam azt a sok jót, ami az életemet jellemzi. Egy olyan emberrel, aki képes ezt elfogadni, megbecsülni és viszonozni. Aki Megfelelő Társ.”

Olyan kikerekedett szemek néztek rám, mintha Konfuciust idéztem volna kínaiul.

Új tapasztalattal gazdagodtam a legutóbbi kezdő csoportom első óráján. 20 év tanítás után egy bátor nő megkérdezett engem arról, amiről én faggatom őket.
Hogyan látom magam? Pontosabban mit jelent számomra, hogy nőies vagyok?
Végre valaki! Tetszett nagyon!

Ezt válaszoltam:

Nőnek születtem. Minden szinten nő vagyok, mert ebben az inkarnációban ezt választottam. Vagyis nem kell nővé válnom. Nem kell nőiességet tanulnom. Csak vissza kell találnom önmagamhoz. Ahhoz a valakihez, aki eredendően vagyok. Minél inkább sikerül, annál önazonosabbnak érzem magam.

Azt veszem észre, hogy ha a tetteim, érzéseim, gondolataim valóban az enyémek, (nem tanult sémák / megfelelési vágyak hatják át,) akkor békében vagyok. Ha úgy viselkedhetem, ahogy az valóban belőlem fakad, nyugalmat érzek a mélyben. És mivel nő vagyok, a megnyilvánulásaim is nőiesek. Ergo, nőként élek.

A gondolataimat, (meg)érzéseimet, tetteimet pedig valami ősi, mélységes kapcsolódás táplálja. Nőként ösztönösen hordozzuk női őseink minden tudását, megélését. Követjük a saját és a világ ciklusait. Ahogy egyre jobban összeköttetésbe kerülök ezzel a belső, női önMAGammal, természetes módon alkalmazom a tudást, amit hordozunk. Ezt látja a külvilág nőiesnek bennem. És hogy ehhez a külső (test, környezet stb.) is igazodik? Igen. Ami kint, az bent…