Tudtad, hogy Andalúziában vasárnap „nincs bót”? És lehet enélkül is élni.
Olyan más az időérzet. Reggel van jövés-menés, az emberek dolgoznak. Délelőtt az éttermekben reggeliznek. Ehhez mit szólnának otthon? Békésen eszegetni 10 óra felé egy teraszon? És mi lesz a gályarabságnak titulált munkával?
Kora délután a vendéglátás marad, minden más bezár, jön a szieszta. Na jó, a bevásárlóközpontok (mert ilyenben is jártunk, fontos turisztikai élmény ám!) és a légkondis nagyobb üzletek szintén fogadnak néhány arra tévedő, kókadozó külföldit. Ám ilyenkor a fű sem nő.
Erről jut eszembe! Voltam állatkertben. Persze kora délután, a legnagyobb melegben. Már a bejáratnál szinte kinevetett a jegypénztáros… na, a turista… Bent nem volt senki. Még egy árva gondozó sem merészkedett elő. Teljes béke és nyugalom, enyém volt az egész kert! Az állatok megnéztek és odajöttek hozzám. Szerintem ők sem értették, mit keres ez itt, ilyenkor… de én imádtam!
17-18 óra magasságában éledni kezd a város. Újra nyitnak az üzletek és elég későig így is maradnak. Estére már a legtöbb étterem és bár tele van. Minél közelebb a hétvége, annál élénkebb az élet. Este 11, éjfél magasságában még lehet ételt rendelni. És nem egy embert láttam 22 órakor egy csésze kávéval. Ők az én embereim!
Hozzáteszem, a nap 22 óra után megy le. Otthon ilyenkor már indulunk haza a strandról, itt még most ültem ki a tetőkerti medence partjára chillezni kicsit a délutáni sétálgatást levezetendő (már nem kell az 50 faktoros naptej, olé!), mielőtt elmennénk egy tablao-ba flamencot nézni és megvacsizni.
Gondoltam, dolgozom kicsit, naaaa… Laptop elő, a medencébe lógó lábbal válaszolok a levelekre. Hűűű, de nehéz az élet, ugye?
És tudod, a legszebb az egészben, hogy itt végre nem érzem magam ufo-nak azért, mert merészelem élvezni az életet, szeretni a hivatásomat, és megadni magamnak azt az időt, amire szükségem van ahhoz, hogy amikor tanítok/táncolok/gyakorlok/tanulok, teljes erővel, a belőlem fakadó legtöbb jóval tegyem mindezt.
