Újabb dolog, amit otthon is meghonosíthatnánk: a jószívűség. 
Andalúziában eddig mindenhol a következőkkel találkoztam:
– A vendéglátásban nem fogadnak el borravalót! Ha a szervízdíj benne van a számlában, akkor az annyi. Szinte sértés, ha többet akarsz adni.
– Oké, a fagyi nagyon drága. De ha kérsz, olyan adagot kapsz… egy gombóc címén legalább másfélszer merítik meg a kanalat, tényleg nem sajnálják tőled.
– A piacon a churros pultnál kértünk negyed kilót. Frissen megsütötte, kitette a mérlegre és még szedett rá. Mosolyogva nyújtott át 30 dekát a 25 áráért.
– A gyorséttermekben a ketchup ingyen van.
– Az éttermekben a gyerek mindig kért 2 szószt. Szinte nem volt olyan hely, ahol ne többet hoztak volna neki, széles mosollyal.
– A sétahajón nyalókát kapott ajándékba.
– Tegnap elmentünk egy tablao-ba. Pici hely, kis közönség, fergeteges zenészek és táncos az icipici színpadon. A fejenként 15 euro asztalfoglalásban benne van a műsor, 2 ital, 4 féle tapas. És hiába csak ennyi… hiába csak 10-15 fős a nézősereg… a kiszolgálás profi és a művészek úgy odateszik magukat, mintha ezrek előtt lépnének fel.
Még sorolhatnám a napi több hasonló pillanatot.
Nem sajnálnak semmit megosztani. Ételt, italt, mosolyt, táncot, zenét bőven kapsz. Nem látom, hogy nyerészkedni akarnának a vendégeken. Szívesen adnak. Pedig itt is nagy a szegénység. Hatalmasak a társadalmi különbségek. Kevés a kitörési lehetőség. A legtöbbeknek, akiknek sikerül, rengeteg munkával, önerőből érik el. Csodálom őket. Tanulhatunk tőlük.
