Kategória

Meseterápia

Eredmény(ek) 22 mutatása

Mert megérdemlem…

be Hozzászólás a(z) Mert megérdemlem… bejegyzéshez

Előre bocsátom, hogy a következő sorok kényes témákat fognak érinteni! Sokan megsértődhetnek, vagy épp önigazolást kereshetnek a tartalmában. De szeretném jelezni, hogy senkit és semmit nem kívánok minősíteni. Egy jelenségről osztanám meg a gondolataimat…

Egyik este egy gyógyító női körben nyolc résztvevő, köztük 3 egyedülálló, 3 házas és 2 párkapcsolatban élő ült. A házasok közül egy válófélben volt. Egy épp új esélyt adott a férjének. És egynek válságban volt a házassága. A szinglik közül egy jól érezte magát így, a másik kettő kereste a társát. A párkapcsolatban élőknek voltak gondjaik, de bizakodóan viszonyultak a helyzetükhöz.

A kiinduló helyzet az volt, hogy a házasságban élők arról számoltak be (és korábbi tapasztalataikból ezt a többiek is meg tudták erősíteni sajnos), hogy a párjaik éveken át gyakorlatilag semmibe vették az ő igényeiket, vágyaikat. Több fázison mentek keresztül: kértek, sírtak, tomboltak, majd elkeseredtek, csendben maradtak, reménytelenné váltak, végül így vagy úgy, de kiléptek a kapcsolatból. A férfiak ekkor eszméltek… Korábban a nő volt az erőszakos, a hisztis, a hideg, az undok stb. Aztán elkezdtek teperni. Hogy erre a nő mit reagál? Egyénfüggő. Volt, aki adott új esélyt. Volt, aki már nem tudott… De miért kell mindig ide jutni? Mert ez iszonyúan gyakori forgatókönyv!!!

Nem állt szándékunkban szapulni a férfiakat. Szeretjük, tiszteljük, becsüljük őket. Társnak tekintjük őket, nem a gyerekünknek és nem az apukánknak. A legtöbben tényleg megtesszük a lehető legtöbbet, hogy működjön a kapcsolat. Egy ideig…

A női oldal a mi asztalunk. Ebben tudunk változtatni. A férfiak olyanok, amilyenek, ha másként akarnak majd élni, megteszik. 

Felmerült a kérdés:

„Mit gondoltok, ha egy férfi úgy ugrálna körül minket, mint mi őket, milyen lenne? Jól esne? Vagy csak egy ideig lenne kellemes? Utána nem lenne szinte zavaró? Vajon nem vagyunk mi is baromi idegesítőek, amikor ezt a pincsikutyás körberajongást nyomjuk?”

Hiszen erre vagyunk kondicionálva. A hagyományos szerepleosztás idejéből ránk maradt, hogy a férfi megy pénzt keresni, a nőé a háztartás, a család.  Azonban ez ma nem működőképes. Az egykeresős családmodellt szinte lehetetlen megvalósítani. Ám a munkamegosztás és az ezzel kapcsolatos elvárások (nem csak a férfiakban, bennünk is) megmaradtak. A férfi dolgozik, ez igaz. A nő dolgozik. És főz, mos, takarít, gyereket nevel, bevásárol, menedzseli az otthon működését. És ez evidencia. Természetes. Észrevétlen… (Tudtátok, hogy létezik a Láthatatlan munka világnapja, épp erre a jelenségre?)

Egész életemben egyetlen férfit ismertem, a legjobb barátnőm édesapját, aki teljes meggyőződéssel mondta (és csinálta!): 

„Én nem segítek a feleségemnek a háztartásban, hanem résztveszek benne! Én is ott lakom. Ez éppúgy az én dolgom, mint az övé.”

Hát… Ti ismertek még ilyen férfit? Aki nem csak mondja, de tényleg ki is veszi a részét, zokszó, vádaskodás nélkül, kölcsönösen megbecsülve, amit beletesztek a közös életetekbe?

És akkor még csak a munka-háztartás témakört említettem (nem esett szó a gyerekekről, a szabadidő eltöltéséről, vagy akár a szexualitásról…)

Visszatéve a nőkre. Arra vagyunk nevelve, hogy feleljünk meg az elvárásoknak. Legyünk jól kereső munkaerők, szexbombák, konyhatündérek, takarítónők, családanyák, barátok, támogatók, megértők, csendesek, cukik… Mert akkor vagyunk „jó nők”, szerethetők, ha mindezt hozzuk. Az ilyen nő kiszolgálja a férfit. Csendben. Mosolyogva. Igények, vágyak, szükségletek nélkül. Hmmm… Mennyire disszonáns elképzelni, hogy ilyenné tesznek minket / tesszük magunkat.  És ez sem „elég jó”. Sem a másiknak, sem magunknak…

A férjek nem boldogok így, ki tudja, miért… A fiaink a nőket cselédnek tekintő, férfiatlan, elkényelmesedett kisfiúkká cseperednek… Ráadásul a nők is savanyú uborka képpel teszik a „dolgukat”…
Tudom, nem mondtam semmi újat. 
És hogy minden elemét hosszan lehetne tárgyalni. Érzékeny területek, és sok vitát robbanthatnak ki.

Nem célom világmegváltani, ahogy a lányokkal sem volt szándékunk senkit leszólni. Tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak éppúgy nehéz helyzetben vannak sok tekintetben, mint a nők. Beszélgettünk. Érzésekről, megélésekről. A testünkben, a lelkünkben és a szellemünkben keletkezett lenyomatokról, amelyeket az elhanyagolás, az elhallgattatás, a vágyaink elfojtása okozott éveken át. Nem robbantunk ki forradalmakat. Nem fejezzük le a férjeket. Nem hagyjuk el őket, ha nem muszáj (akkor lépünk, amikor már az egészségünket fenyegeti a kapcsolat nemműködése).

Csupán feltettük a kérdést…

  • Mi lenne, ha mostantól magunkat ugrálnánk körbe?
  • Mi lenne, ha a saját kívánságainkat lesnénk?
  • Ha magunkat kérdezgetnénk nap mint nap, hogy mire vágysz, mitől lennél boldog?
  • És mi lenne, ha ezeket megadnánk magunknak? (Természetesen úgy, hogy ezzel nem sértjük mások határait, és a számunkra fontos embereket, kapcsolatokat!!!)
  • Mi lenne, ha elhinnénk végre, hogy megérdemeljük? 

Nem a teljesítményünkért. Pusztán azért, mert vagyunk… 

Hitelesség és tökéletesség? – Avagy csak akkor vagyok értékes, ha a legjobb formámat hozom?

be Hozzászólás a(z) Hitelesség és tökéletesség? – Avagy csak akkor vagyok értékes, ha a legjobb formámat hozom? bejegyzéshez

Tegnap hallgattam egy podcastet, amelyben az interperszonális pszichológia volt az egyik téma. Alapvetése, hogy az Én, az egyén nem értelmezhető önmagában, csak a kapcsolatai tükrében. Vagyis, hogy milyen vagyok, az elsősorban attól függ, hogyan viselkedem a többi ember hatására. És alapvető ellentmondás feszül például az önszeretet kérdésében. Hiszen hogyan lehetséges, hogy nem szeretem magam? Kettő van belőlem? Az Én, és a Magam, aki nem szereti az Ént? A beszélgetésben Feldmár András azt vetette fel, hogy itt inkább arról van szó, hogy nem merem kimondani, hogy kit nem szeretek, vagy ki nem szeret engem? Nem magamat nem szeretem, hanem pl. nem szeretem az apámat. Vagy az anyám nem szeretett úgy, ahogy én vágytam rá. De ezt felvállalni… Ráadásul úgy, hogy nem hárítom át a felelősséget az érintett személyekre? Feladat, hiszen itt világossá válik, hogy egy felnőtt ember felelős a saját sorsáért. Felelősek vagyunk azért, hogy kik vesznek körbe minket. Mert mindannyian olyanok vagyunk, amilyen az emberi közegünk… Ha hülyékkel töltjük az időnket, mi is olyanokká válunk egy idő után. És ez pozitív értelemben is igaz!

Ennek kapcsán elgondolkodtam, amit nemrég átéltem. Nőként élek, nőkkel foglalkozom, és mind a tudásommal, mind a saját mintámmal igyekszem segíteni másokat, hogy a legjobb önmagukat hozzák létre. Hogy olyan nőkké váljunk, amilyenek büszkén lennénk. Akit képesek vagyunk szeretni.

Mégis, voltak helyzetek, ahol egyáltalán nem ilyen voltam. Sem másokkal, sem önmagammal szemben. És haragudtam magamra ezért. Úgy éreztem, hiteltelen a munkásságom, az énképem, hiszen, ha például dühös vagyok, megbántott, bizalmatlan, emiatt szomorú, savanyú uborka képű, visszahúzódó vagy éppen hisztis, akkor nem azt csinálom, amit tanítok. Ha én sem vagyok „tökéletes”, ha nem tudom mindig úgy csinálni, ahogy „jó” lenne, akkor mit okoskodok másoknak? Tudok így valójában segíteni? Mindez egyre mélyebbre vitt az önostorozásban…

Majd több hét belső vívódása után végre kimondtam magamnak, hogy állj! Én most arra vagyok haragos, amit a másik tett velem. Azért, ahogy ő viselkedett. És a cselekedetei váltották ki belőlem azt, hogy abban a helyzetben olyan legyek, aki nem büszke magára. Aki nem szereti azt a nőt, akit a tükörben lát. Mert vannak helyzetek, amelyekben „áldozatává” válunk egy másik embernek.

De itt is meg kell állni egy pillanatra. Hiszen felelős vagyok azért, ami velem történik. Én választom meg, kikkel vagyok körülvéve. Áldozat csak akkor vagyok, ha tehetetlennek érzem magam egy szituációban. Amíg van választásom, addig nem áldozat vagyok, hanem mártír.

Hogy egy kedves barátnőmet idézzem: „Egy jó életet nem megélni lúzerség.”

Az én döntésem, hogy jól élem-e az életem, vagy elmerülök a haragban és az önsajnálatban?

Érdemes észrevennem, hogy nem vagyok rossz ember. Hiteltelen segítő, vagy nő. Mert adott esetben egy másik ember bánt engem a viselkedésével, előhozva belőlem azt az oldalamat, amelyik finoman szólva, nem a legjobb. Ám arról már nem ő tehet, hogy ezt hogyan kezelem. Mert vannak eszközeim arra, hogy másként cselekedjek.

A kérdés csak az: élek ezekkel? Mert nem hiteltelen vagyok, hanem önazonos, ha vállalom, hogy valami fáj. Ha változtatunk, akkor az adott kapcsolat fényében másmilyen leszek. Aki szintén én vagyok. Szabadon, vállalva önmagam, szeretettel, megértéssel, elfogadással fordulva magam felé, egymást építő kapcsolatokban tudok a legjobb változatom lenni. Olyan nő, aki lenni szeretnék. Aki hiteles, munkában és magánéletben egyaránt.

Rajtam múlik, kikkel veszem körül magam. Ha ők segítenek ebben, akkor csodákat tudunk létrehozni. Ha aláássák, akkor szenvedhetek, vagy változtathatok.

Te mit tennél? Milyennek látod magad a kapcsolataid tükrében? Felelősöket keresel, vagy megoldásokat? Ostorozod önmagad, ha dühös vagy? Magadat hibáztatod?

Az említett előadásban elhangzott, hogy nem bennünk van a hiba, hanem a kapcsolatainkban. Persze ezt is kritikával érdemes szemlélni, hiszen nem arról van szó, hogy amit mi csinálunk, az rendben van, és mindig a többiek a hibásak. Szerintem inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a kapcsolataink tükrök, amelyek megmutatják az elakadásainkat, az, ha valaki bánt valamivel, és emiatt nem a legszerethetőbb változatunkat éljük, az rajtuk is múlik. Ám ha változtathatunk, de nem tesszük, az a mi felelősségünk.

Amennyiben a másik ember nem fejezi be a destruktív viselkedést, nem vagyunk kötelesek szó nélkül tűrni, csak mert egy „jó nő” mindig kedves, mosolygós, nyugodt, elfogadó stb. Beszélhetünk róla, kérhetünk, sírhatunk, vagy odébb állhatunk. Ha megért minket, és a maga részéről változtat, mi is változunk, pozitív irányba. (Persze akkor, ha ezt akarjuk, de tételezzük fel, hogy a kölcsönös boldogság a cél, amiért hajlandóak vagyunk tenni.)

Rajtunk múlik, hogy olyan kapcsolatokkal vegyük körül magunkat, amelyek kölcsönösen inspirálnak, és segítünk egymásnak jó, boldog, érett, felnőtt emberekké válni!

A Nő és a Fa

be Hozzászólás a(z) A Nő és a Fa bejegyzéshez

Miért szeretem a fákat? Mert olyanok, mint a jól működő női minőség. Érdemes tőlük tanulni.

Ők a nyugalom, a harmónia, a béke megtestesítői. Tökéletes egyensúlyban vannak.
A folyamatos fejlődés, növekedés, megújulás és a körforgás tanítómesterei. A női bölcsesség ebben a ciklikusságban rejtőzik.
Tudás él bennük, melyet át is adnak, ha odafigyelünk.
Gyógyító erővel rendelkeznek (lásd pl. Bach virágterápia, rügyterápia, fitoterápia, aromaterápia stb.).
Őriznek, védenek és támogatnak, amikor szükség van erre.
Ajtóként, átjáróként működnek, mely összeköti ezt a síkot más világokkal.

Elgondolkodtató, hogy úgy kellene felépíteni az életünket, mint egy fát:

– Legyen erős gyökérzete, amely stabil alapokat, tartást ad. Ez a rész a bennünk élő ösztönerőkkel kapcsol össze. A gyökerekből készült főzetek az ösztönös, tudattalan, érzelmi energiákra hatnak. Stabilizálnak, lekötnek a földi szférába.

– Az erős törzs fizikailag jó állóképességet jelöl. Biztosítja a mostban, a jelenben létezést, a testi jóllétet.

– A lombkorona az ég felé nyúlik, felfelé törekszik, a szellemi és a kapcsolati energiákkal dolgozik. Virágokat, terméseket itt hozunk. Segít kapcsolódni a belső énnel, a belső hanggal. És ne felejtsük el, hogy a fák társas lények, folyamatosan kommunikálnak egymással. Így az „ágainkkal” mi is megtalálhatjuk azokat az embereket, akikkel érdemes együttműködnünk, bármilyen téren. A jól működő szociális kapcsolatok elengedhetelenek a valódi egészség eléréséhez.

Vagyis a fák és a WHO egyetértenek abban, hogy „Az egészség nem a betegség hiánya, hanem a testi, lelki, szellemi, szociális jóllét állapota!”

A Ragyogó Nő titka…

be Hozzászólás a(z) A Ragyogó Nő titka… bejegyzéshez

Mint minden, ami működőképes, ez is végtelenül egyszerű. A külső-belső ragyogás kulcsa a Tisztaság.

Furcsán hangzik, hogy felnőtt embereknek ezt ki kell hangsúlyozni? Emlékezz a Covid kezdetére, amikor megtanítottak kezet mosni… Elvileg evidens. Gyakorlatilag már kevésbé. Mert a tisztaság nem csupán a mosakodáson múlik.

Minden szinten jelen van.

Testben: „Ép testben ép lélek.„
Szeresd és ápold a tested! Emellett a fizikai sík részét képezik a cselekedeteink, a környezetünk, és a kapcsolataink.

Vagyis, mi kell a fizikai tisztasághoz?
– Megfelelő higiénia, tisztálkodás.
– Méregtelenítés.
– Természetes kozmetikumok.
– Minőségi ételek.
– Tiszta víz.
– Sport, tánc.
– A gondolatainkkal, érzéseinkkel és vágyainkkal harmonikus tettek.
– Rendben tartott otthon, munkahely, környezet.
– Az adok-kapok viszonyok egyensúlya.
– Nyugodt, rendezett anyagiak.
– Korrekt, tisztességes élethelyzetek, emberi kapcsolatok!

Lélekben: „Tiszta szív.„
Nem véletlen, hogy az ókori egyiptomi mitológiában a szívet helyezték Maat mérlegére, hogy kiderüljön, pihekönnyű-e, vagy a bűnök súlya nyomja? Jó embernek tartod magad? Ha „szívből szólsz”, az építő, segítő, szeretetteljes? A bánat, a szégyen, a bűntudat, a harag, a gyűlölet, az irigység természetes ugyan, és ezt is meg kell éljük néha. De nem mindegy, hogy mennyire mindennapos vendégek. Hangold magad a jóságra és a jóllétre!

Például ezekkel:
– Tiszta lelkiismeret.
– A Jelen megélése.
– Művészetek.
– Terápia!
– Pozitív, magas rezgésű érzelmek. Szeretet, öröm, boldogság, optimizmus, lelkesedés, elégedettség, hála…

Szellemben: „Aranyhajad a sarkadig érjen…„
Minden fejben dől el. A gondolataid óriási teremtőerővel bírnak, meghatározzák az érzelmi és a fizikai állapotodat. Valamint azt, hogyan beszélsz és cselekszel. Aszerint bánsz magaddal és másokkal, ahogy gondolkodsz. Ragyogjon az elméd, mert az intelligencia igenis szexi.

Vagyis erősítsd ezeket:
– Szép, építő, konstruktív gondolatok.
– Pozitív hozzáállás.
– Tanulás.
– A negatív, destruktív hírek minimalizálása (tájékozódj, de ne hergeld magad a hírfolyamokkal, inkább olvass könyvet).
– A panaszkodás elkerülése, helyette segítő beszélgetések folytatása.
– Tiszta, egyenes, őszinte kommunikáció.

És amivel még kiegészítenéd.

Élet ott van, ahol tisztaság van. Ahogy a vízben, a folyamatos belső mozgás, hullámzás révén tisztul a tó, és milyen csodás világot teremt. Ám a mocsárban halál vár. Mozogj, lélegezz, tisztulj, hiszen itt az idő, hogy felfrissülj, újjászüless a természettel együtt, és ragyogj! Ragyogjon tisztán a fényed!

Abból tudsz adni, ami benned van!

És hogy gyakorlatias boszibölcsességet is olvashass, íme az április végén, a forrásvízről szóló posztomban említett géltestápoló receptje!

Az összetevők aránya hozzávetőleges, úgy alakíthatod, ahogy neked tetszik.

Hozzávalók 200 ml géltestápolóhoz:
– Forrásvíz
– 20-50 ml aloe vera gél
– 1 kiskanál növényi glicerin
– 1-2 csepp E-vitamin
– 1 kiskanál Solagum vagy Xantan (természetes gélképzők)

Opcionálisan:
– 10-20 ml varázsmogyoró víz, de bármilyen virágvíz kiváló (levendula, rózsa, narancsvirág stb.)
– pár csepp kollagén, Q10 koenzim és egyéb csodaszer az örök fiatalságért
– 2-5 csepp illóolaj

Elkészítés:
Önts egy mérőedénybe 100 ml forrásvizet, és add hozzá a többi összetevőt. Majd adagolj hozzá annyi forrásvizet, hogy elérd a teljes (200 ml) mennyiséget. Ezután egy elektromos habverővel kevergesd pár percig, amíg a folyékonyból eléri a laza gél állagot. Töltsd flakonba, és már használhatod is.
Kicsit fog még sűrűsödni, ne lepődj meg. A gélképző por mennyiségének változtatásával szabályozhatod a szilárdságát.

Én is ezt használom, mert nagyon tiszta, frissítő, egészséges, természetes. Ráadásul a közeledő nyárban külön előnye, hogy semmiféle zsíros érzést nem hagy, hiszen folyadékokból áll. Aki az elmúlt napokban kipróbálta a stúdióban, érezhette, hogy úgy issza be a test, mintha szomjazna rá.
Kedvet kaptál hozzá?

A forrás…

be Hozzászólás a(z) A forrás… bejegyzéshez

Kicsit előbbre hoztuk a Föld Napját, és vasárnap kirándultunk egy nagyot az erdőben. A három Boszi. Most is kihasználtuk a délutánt a sétára, hogy este, holdfényben töltsük fel a palackokat a forrásnál. Miért mesélem el? Mert sokszor kérdeznek, hogy miért nem kap el a legtöbb betegség? És hogyan lehet fiatalabbnak látszani a valós kornál vagy tíz évvel, smink nélkül? Nem, nem genetika. Nem kell hozzá szűzlányok vérében fürdeni. És nem vagyok vámpír sem. A legtöbb „trükköm” nagyon egyszerű és mindenki számára elérhető. Nem drága. Nem luxus. És a célja az egészség. A szépség csupán következmény.

Az egyik ilyen, hogy amennyit csak lehet, forrásvizet iszom. A napi minimum 3 liter folyadékon túl ebből készítem a kávét, a teát, az ételeket. Ezzel locsolom a virágokat és az állatkáknak is adom. Készítek belőle testpermetet, hajtápláló folyadékot, testápoló gélt.

És a legszebb az egészben, hogy „ingyen” elérhető, hiszen kis országunk tele van gyógyforrásokkal. Az egyik ilyen a Lajos-forrás a Pilisben, Budapest környékén. Amellett, hogy több túraútvonal bejárható innen, így egész napos programnak kiváló, ez a hely autóval megközelíthető. Kátyús, de járható betonút visz a forráshoz épített parkolóba. Úgyhogy törékeny nőként sem probléma elhozni vagy 100 liter vizet.

De az összehasonlíthatatlanul tiszta, friss ízén, és a hűtés nélkül is megmaradó hideg hőmérsékletén kívül miért szeretem még ennyire?

A Bach virágterápiában a forrásvíz egy esszencia, „A rugalmasság gyógyírja”.

Dr. Edward Bach ezt írja róla:
„Azoknak, akiknek életfelfogása túlságosan szigorú. Megtagadják maguktól az élet kellemes dolgainak élvezetét, mivel úgy vélik, azok nem egyeztethetők össze munkájukkal. Keményen kormányozzák önmagukat. Bármit megtesznek, amiről úgy gondolják, hogy egészségüket, erejüket, aktivitásukat szolgálja. Remélik, hogy életükkel példát szolgáltatnak másoknak, akik az ő elképzelésüket követik majd, és ezáltal jobb emberekké válnak.”

Vagyis a forrásvíz segíti a testi-lelki-szellemi rugalmasság visszaszerzését. Átadja nekünk az egyensúlyt, a megújulást, az állhatatosságot, az időtlenséget, amelyet hordoz. Csökkenti a görcsösséget, a szigorúságot, a valójában nem fontos dolgok jelentőségét. Segít elfogadni a tökéletlenséget. Hatására az élet örömtelibbé, élvezetesebbé, az önmagunkról alkotott kép elfogadóbbá és megbocsátóbbá válik. Ráébreszt, hogy a fejlődés, a tökéletesedés úgy is kivitelezhető, hogy közben nem mondunk le a boldogságról. Pozitív forrásvíz-állapotban az ember képes tiszteletben tartani és kielégíteni testi-lelki-szellemi igényeit. Éli a kreativitását és élvezi a mindennapokat, a tetteit. Nem ragaszkodik felesleges szabályokhoz, az aktuális helyzetekhez remekül alkalmazkodik.

Csökkenti a test merevségét, rugalmatlanságát (pl. izomfeszülés, reuma, feszültség, érelmeszesedés, vérnyomás problémák, epekő, vesekő stb.), a görcsöket, és az aszketikus, mártír hajlamokat.

A forrásvíz magas energiaállapotú folyadék, így egészségmegőrző, fiatalító, ránctalanító, természetes élénkítő. Gyorsítja a regenerációt betegség, sérülés esetén. Sportolókkal végzett kutatások alapján teljesítményfokozó.

Méregtelenítő hatását azonnal érezni lehet az első napokban fokozódó vizeletkiválasztás által. Emellett az egész szervezetet megtisztítja. Ritka esetben előfordulhat, hogy pár napig a test egyes részein apró, pattanásszerű kiütések jelentkeznek. Ezek a bőrön keresztüli méregtelenítés mellékhatásai. Elmúlnak, és utána a bőr szebb, fiatalosabb, tisztább lesz. (Érdemes megfigyelni, hol jelennek meg a tünetek, ugyanis ez rávilágít a lelki, mentális folyamatokra, amelyek szintén tisztulni kezdenek…)
Kiváló kiegészítő fogyás elősegítésére, az elhízás kockázatát nagyban csökkenti.

Ugye ennyi is elég, hogy kedvet kapj egy pohár finom, friss vízhez?

Íme Melinda néhány boszorkányos szépségtippje:

– Igyál legalább 2-3 liter forrásvizet naponta. Még a kávé is finomabb ezzel.

– Töltsd spray flakonba, és mielőtt bekennéd az arcod (tested), fújd be vele magad, majd a vizes bőrre vidd fel a testápolót.

– Tehetsz hozzá pár csepp illóolajat, így az aromaterápia jótékony hatásai szintén érvényesülnek. Plusz élvezetes, egyedi, és nem csak a bőrödnek fog tetszeni, hanem máris összedobtál egy természetes testpermetet.

– Permetezd a hajadra naponta többször, hogy frissebb és élettelibb legyen.

– Xantánnal összekeverve bármilyen folyadékból gélt készíthetsz. Aloe verával még csodásabb hidratáló test- és arcápolót kapsz, amely könnyen beszívódik, nem hagy zsíros érzést a bőrön.

Vagyis használd kívül-belül, ahogy tetszik, és élvezd a tiszta, friss, természetes egészség (szépség) állapotát!

„Fecseg a felszín, hallgat a mély”

be Hozzászólás a(z) „Fecseg a felszín, hallgat a mély” bejegyzéshez

Vasárnap délután. Napfény, kutya, barátság. Séta a tó partján. Töltődés. És a vízzel áradó érzések, gondolatok… Mi jut mindig eszembe róla? A mélység. Hiányzik. Békével tölt el, ahogy nézem a tiszta, egyszerű leképeződését a természetben. Nem értem, miért távolodtunk el tőle?

Világ életemben kérdés volt a „felszínességhez” való viszonyom. Egyrészt, mert amikor rám néznek ismeretlenek, meg lehetne róluk mintázni a kognitív disszonancia szobrát. Szép, úgyhogy biztos nem okos. Ha nem buta, akkor öntelt. Ha nem beképzelt, akkor hűtlen. Ha nem csapodár, akkor kihasznál. Ha nem bánt, akkor legalább anyagias. Ha nem aranyásó, akkor… Neki könnyű, mivel táncol, edz minden nap, nem kell elmennie terembe (tényleg?). Genetika… Nincs gyereke… Tuti támogató a családja, gazdag a pasija stb., hisz élhet a művészetnek, lehet saját vállalkozása… Pedig, ha bepillantanának a kulisszák mögé… Kevesen néznek a felszín alá, hogy meglássák a valóságot és a mélyben rejlő, igazi szépséget. Nem csupán bennem. Mindannyiunkban.

Másrészt sokáig számomra is kétséges volt, hogy a szépség iránti vonzalmam felszínességnek számít-e? Érdekes módon szinte egyetlen kapcsolatom sem volt gyönyörű férfi. Külsőre átlagosan vonzóak voltak. Viszont mindig fontosnak tartottam, hogy fizikai síkon csábító legyen a szememben, akivel együtt vagyok. Habár az intelligencia többet ér akármekkora bicepsznél vagy pénztárcánál, és egy jó beszélgetés a legerősebb afrodiziákum, azért még el kellene vetni a testi vonzerő fontosságát? Mára sikerült feloldanom ezt a feszültséget. Hiszen a valódi szépség tényleg belülről fakad. A test, a lélek és a szellem harmóniájából. Ez amellett, hogy átsugárzik, magával hozza azokat a mindennapi cselekvéseket (életmódot), amelytől az elme pallérozódik, az érzelemvilág gazdagszik és a test egészséges lesz. Tényleg nem a méret a lényeg. Hanem a tartás.

És mégis fáj ez a mindenhol jelen lévő sekélyesség. Akik táncolunk, sportolunk gyerekkorunk óta, megtanuljuk, hogy akkor érhetünk el valódi eredményeket, ha elmélyülünk abban, amit csinálunk. Nem kell profivá válni mindenben. Ám az igazi előnyeit akkor élvezheted, ha nem csak belekapsz ebbe-abba. Hanem ha kitartóan, elkötelezetten csinálod azt, amit a magadénak érzel. Sajnálom, hogy kiveszőben van a gyermekek ilyen nevelése…

Mert nem csak a testnevelésben lenne fontos, a terápiás munkámban szintén látom:
Mennyire hatástalan, ha valaki épphogy belekóstol mindenbe is. Egyik instant istennő képző kétnapos workshop-elvonulás-varázsláson a másik után vesz részt külön oktatóknál, várva a csodát, ami majd azonnal megvalósul anélkül, hogy neki tennie kellene ezért valamit. Alászállás nélkül. Elmélyülés nélkül. Felelősségvállalás, szembenézés, döntések nélkül. Nem kell mindenkinek profi táncossá vagy megvilágosodott Buddhává válnia. Nem kell bejárni a Marianna-árkot és a Himaláját. Tök jó a Balaton és a Kékestető. De ne várjuk a tótól, hogy óceán legyen…

(Most az önismeret, a gyógyulás, a fejlődés oldaláról közelítettem meg a kérdést. Helyszűkében nem mennék bele a magánéleti, párkapcsolati, ismerkedési, családi, munkahelyi viszonyokba, amelyek túl sok esetben ugyanilyen felületesek, csapongóak és a látszatról szólnak…)

Kettős érzések kavarognak bennem. Élvezem, ahogy a mindennapjaimban el tudok merülni mindenben. A gondolataimban, a tanulásban, a tanításban, az alkotásban, az inspiráló élményekben. Az érzéseimben, legyenek azok fájóak vagy boldogítóak. A testem megéléseiben, a mozgás, a táplálkozás, a testápolás, a szexualitás, az érzékelés révén.

És bosszankodom. Mert szeretném, hogy ezeket megtapasztalják azok, akik velem kapcsolatba kerülnek. Akik tanulni jönnek hozzám, vagy akár barátok, szerelmek.

Több évtizedes tanári-segítői tapasztalattal tudom, hogy nem lehet belökni őket a „mélyvízbe”. De fokozatosan megtanulni úszni igenis érdemes. Hogyan mutathatnám meg nekik még hatékonyabban, hogy válasszanak egy irányt és haladjanak azon az úton? Kitartóan, kíváncsian, érdeklődően. Minden nap beletéve annyit, amennyit éppen tudnak. Élvezve minden egyes lépést. Akkor is, ha épp nehezebbnek tűnik, vagy visszaesésnek látszik. Látva a fejlődést, az irányt és a célt. A fokozatosságban rejlő biztonságot. Megértve, hogy ha valamit el szeretnék érni, abba nekem kell energiát tennem. Időt, pénzt, munkát. Tudva, hogy hova és mennyi idő alatt szeretnék eljutni, és ennek mértékében cselekedni. Nem csupán hallgatni, olvasni, írogatni, elmélkedni, beszélni róla…

Hanem Tenni érte! Túllátni a felszínen. Elmélyülni abban, amit (akit) választottam. Mert hiába a látszat, a fecsegő felszín. A csodák emögött várnak. A csendes, békés, kincseket rejtő mélyben…

Hol vannak a Férfiak?

be Hozzászólás a(z) Hol vannak a Férfiak? bejegyzéshez

Hétvégén egy nagyon elgondolkodtató táncélményben volt részem. Érdekes, hogy megint a néptánc pendítette meg ezeket a húrokat. A Duna Művészegyüttes Székelykapu című darabját volt szerencsém látni a Müpában.

Az első felvonás a táncszínházi énemnek volt inspiratív. Imádom a balett összes formáját, tisztelem a képviselőit, ott vagyok minden előadáson, amin csak lehetséges. Ám látni egy alkotást, amelyben nem baj, ha nem rúgjuk orrba magunkat és nem tekerjük a lábunkat a nyakunk köré… háromszor… Újra és újra fellelkesít. Hiszen nézd, a test annyi mindenre képes! Olyan sok lehetőség van a mozgásban! Az egészségesen használt erő, a minőségi tartalom, amely bármilyen formát ölthet, igenis megnyilvánulhat negatívba hajló spárga nélkül is… Békés mosolyt csalt az arcomra, és új lendületet adott az alkotáshoz!

A második rész alatt, mint mindig, amikor néptáncot látok, elsőre a férfi táncok keltették fel az érdeklődésem. Virtuóz, energikus, látványos, pontos… Női lényem minden rétege sóhajtva kérdezte: Hol van manapság ez az őszinte, tiszta szándékú, tartással, önbizalommal rendelkező, szenvedélyes, megbízható, örömteli, bátor, harcos, cselekvő férfierő??? Miért nincs jelen a mindennapokban (tisztelet a kivételnek!), ha a táncunkban ennyire tisztán megpillantható?

És akkor áthelyeztem a figyelmem a Nőkre. Megadták a választ…

Hoztak mindent, ami egy nőt Nővé tesz. Belső tartást. Büszkeséget. Erőt. Nyugalmat. Harmóniát. Tisztaságot. Felemelt fejjel táncoltak, fontosságuk teljes tudatában. Nem akartak olyanok lenni, mint a férfiak. Nem akartak versengeni velük a figyelemért. Viszont ott álltak mögöttük és mellettük. Ha kellett, forogtak körülöttük. Megtartották őket, stabil támaszul szolgáltak, biztos pontként. Vagy épp ők adták a hátteret… Mosolyukkal, énekükkel, csillogó szemükkel, csodálatukkal inspirálták a férfiakat, hogy minél több erőt mutassanak, hevesebben táncoljanak, hozzák ki magukból a legtöbbet…

Hálásan néztem ezeket a nőket. Ismeretlenül is szerettem őket. Megköszöntem azt az ősidők óta létező tudást, amit közvetítettek.

Mert várhatjuk mi a férfiasságot, hiányolhatjuk. De ahhoz, hogy ezt a hihetetlen energiát „kezelni” tudjuk, nekünk is meg kell erősödnünk, női módon. Nem erőszakosan. Nem harcolva, nem versengve, nem dacolva. Hanem a mi erősségeinket használva, a saját szerepeinkben.

Hogy megtartó támasza legyünk a Férfinak.
Hogy hagyjuk őt érvényesülni, támogassuk a megnyilvánulásait.
Hogy inspiráljuk, bátorítsuk, tiszteljük és csodáljuk, a leghétköznapibb tetteit is.
Hogy hátteret, otthont, biztonságot, stabilitást teremtsünk.
Hogy begyógyítsuk a sebeit és tápláljuk a testi-lelki-szellemi törekvéseit.
Hogy szépséget, örömöt, melegséget, szenvedélyt, tartalmat hozzunk az életébe.
Hogy okot adjunk neki a cselekvésre.
Hogy valódi Társai legyünk…

Mert akkor nem tör össze minket az az elemi erő, ami a Férfiban lobog, és amire áhítozunk, ha képesek vagyunk „ellenpontozni”, kiegészíteni.

Mi lenne, ha nem a férfiakat akarnánk megváltoztatni?
Kezdjük önmagunkkal! Váljunk mi olyan Nőkké, akikért felébred ez a Férfierő, akivel egyenrangú, egymást erősítő kapcsolatban élhetünk! Ez legalább rajtunk múlik…

„A végzet hatalma”

be Hozzászólás a(z) „A végzet hatalma” bejegyzéshez

Ma délelőtt végre kisírtam magam. És egy megértő barátot is kaptam segítségül tanárom és táncpartnerem személyében. Pedig nem volt tervben… De az időzítések… Minden pillanatban rácsodálkozom arra a csodálatos rendre, amelyben élünk… És a szimbolikájára…

Szombaton elvállaltam egy csoportos tanfolyam megtartását egy embernek. Valahogy erős megérzésem volt, hogy ez fontos. Mégsem a szokásos lelkesedéssel vártam. Kettős érzések kavarogtak bennem. Amikor odajött a hölgy, nagyon feszült volt. Udvariasan, de őszintén elmondta, hogy most kábé minden zavarja, és lehet, nem is marad. Ültem vele szemben, ittuk a teánkat. Megnyugtattam, hogy ezt is választhatja, semmi gond. Kérdeztem. Válaszolt. Sírt. Adtam neki egyszarvús zsepit. Megváltozott a tartása, a hanghordozása, a beszédessége. És maradt. Négy órával később mintha egy másik nő ment volna ki a teremből. Szeretettel búcsúztam tőle, és hálás voltam, hogy megint megélhettem, ahogy a női erőnk megváltoztatja valaki világát…

Másnap reggel eszembe jutott, hogy évforduló van… A volt kapcsolatommal ezen a napon találkoztunk. 7 éve. Nem részletezem itt, de ez volt a „legrosszabb” választásom… Évek burkolt bántalmazása, és további, gyógyulással töltött esztendők követték. Ismét kettős érzelmek kerítettek hatalmukba. Magánember részem szerette volna semmissé tenni mindezt. Visszamenni és másként dönteni. El sem kezdeni… A bölcsebb énem pedig tudta, hogy enélkül nem lennék ma az, aki vagyok… Nem mentem volna keresztül ekkora változásokon. És nem alkottam volna meg a táncterápiás módszert, amellyel másoknak is tudok segíteni. Mint tegnap… De azért b…meg…

Úgyhogy este elmentem a Metropolitan Opera közvetítésre. És nagyot nevettem, amikor eszembe jutott, mit nézek meg… Verdi: A végzet hatalma… Köszi szépen a választ!

Hétfőn délelőtt a szocioterápia képzésen pont az én alkotásomat elemezte a csapat. Találó volt. Tetszett, ahogy „ismeretlen” emberek ráéreztek, mi foglalkoztatja a lelkemet. És mivel éreztem, hogy a testem is küldi a jelzéseket, miszerint figyu, ez sok feldolgozandó érzés, kivételesen inkább otthon maradtam tréningezés helyett. Kellett…

Mert másnap reggel éreztem, hogy egy fájdalom kijött: jobb oldalon a nyirokcsomók. Megint a férfi oldal… és az immunrendszer. Védekezés, az életellenes dolgok likvidálása. Megmosolyogtatott, ahogy a testemet figyeltem: a bal (női) oldalam tökéletesen működik. Erős, fájdalommentes, aktív. De a jobb (férfi)… gyengébb, érzékeny, és most a nyirokmirigyek… Oké, nőnek születtem, örülök, hogy ezt boldogan élem, nademostmárna…

Hát igen, ez a 7 éves ciklus vége… tisztul, aminek ideje pusztulnia. Kilépve a házam elé még nagyobb meglepetés fogadott. Egy tárgy, ami időben és emlékekben ahhoz az időszakhoz kötődött, eltűnt… és helyette a kocsim ablakán egy szál rózsaszín jácint mosolygott…

Vége egy 7 éves körnek.

Szerda hajnalban volt a Tavaszi Napéjegyenlőség, Ostara ünnepe, amely a feltámadás, az újjászületés pillanata.

Ugyanerre a napra esett a Boldogság Világnapja.

Csütörtökön a csillagászati újév köszönt ránk.

Jövő hétfő Gyümölcsoltó Boldogasszony napja.

Hétvégén pedig egy Bolondok napjával megbolondított Húsvét érkezik.

Minden a megújulásról, az újrakezdésről mesél…

Ugye, hogy nincsenek véletlenek? Te meglátod a jeleket? Ellenállsz az élet áramának, vagy élsz a lehetőségekkel?

Elfogadás – Büszkeség – Felvállalás

be Hozzászólás a(z) Elfogadás – Büszkeség – Felvállalás bejegyzéshez

Eme írásom az előző (Valóság vs. illúzió) folytatása is lehetne. És ahogy az igencsak megosztotta az olvasókat, a mostani sem lesz kivétel…

Belső utamat járva tovább vittem a korábban feszegetett kérdést. Figyeltem az emberi kapcsolataimat, a szakmai eseményeket, és egy mélyen megrendítő párhuzamra leltem.

Észrevetted már, hogy a felvállalás terén mennyire végletesen működünk?

Hány olyat látni a közösségi oldalakon, hogy valaki nem írja ki a kapcsolati státuszát? Nem tesz ki közös képeket a kedvesével? Esetleg épp az ellentéte szerepel, mint a valóság? (Marketingszingliség…)

Hányan létesítenek szeretői viszonyokat (bármilyen szintűt), ahol a harmadik felet sosem lehet felvállalni?

Mennyien chatelnek hónapokon, éveken át anélkül, hogy találkoznának? (Ha önmagukat nem merik felvállalni a valóságban, nem csoda, hogy a kialakuló kapcsolatot sem képesek…)

Vagy a tánctanári pályán: milyen sok tanítvány nem szeretne fellépni, nem mondja el másoknak/otthon, hogy táncolni jár? És még sorolhatnám a példákat.

Mindeközben a másik véglet is megjelenik. Titkolóznak a fontos, értékes, tartalmas, meghatározó kérdésekben. Ám megosztják a látszat világot: mit ettek, hol voltak, kivel bandáztak, melyik „sztárral” készítettek közös fotót, milyen ruhát vettek fel reggel, hova feküdt a kutya…

Sajnos gyakori, hogy a látszat szebb, mint a valóság. A kisminkelt arc, a jólszabott ruha, az elmosott háttér, a műmosoly elfedi a hibákat. Ha lefejted a rétegeket, egyre jelentéktelenebb dolgok maradnak… És milyen ritka kincs, amikor a felszín olyan, mint egy áttetsző fátyol… Sejtet valamit, kíváncsivá tesz, önmagában is tetszetős. Majd ahogy lekerülnek az elválasztó falak, ahogy mélyebbre merülsz a megismerésben, az eléd táruló kép annál több csodát tartogat.

Én rendkívül rosszul élem meg, amikor a szavak/mutatott kép és a tettek/valóság között ellentét feszül. Ezt érezve néztem rá az életemre, a múltamra… és meg kellett értenem, hogy nem ismerem, milyen, ha büszke rám valaki… Nyilván voltak jó élményeim, de sokkal több a trauma etéren.

Kisgyermekként az önelfogadás nem kérdés. Nincs olyan baba, aki kritizálná magát, ne tartaná a személyét tökéletesnek. Ám az évek során a családunk, majd az iskolák és a kortárs közösségek visszajelzései alapján alakítunk ki egy képet önmagunkról. Ha szeretnek, elismernek, elfogadnak, bíztatnak minket, az önbizalmunk, az önértékelésünk erősödik. Ha kritizálnak, szidnak, bántanak, meg akarnak változtatni, elvárásoknak való megfelelésre kényszerítenek, korlátoznak, úgy azt tanuljuk, hogy nem vagyunk szerethetőek olyannak, amilyenek lennénk. Szociális lényként idomulni kezdünk. Visszafogjuk magunkat. És egyre boldogtalanabbak leszünk az önazonosság hiánya miatt. Felnőttként pedig mást mutatunk, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint az igazság. Míg végül a hitelesség veszik el, ami kiábrándító…

Ha nem érezzük magunkat elfogadottnak, szeretettnek, hitelesnek, akkor nem tudunk büszkék lenni arra, akik vagyunk, amit elértünk… És ahelyett, hogy felvállalnánk, egyre inkább rejtegetjük…

De ami bent, az kint… Abból tudunk adni, ami bennünk van… Ha én nem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok (erről már több cikkem is megjelent, ezért most nem részletezem, mit jelent szerintem az önelfogadás), hogyan lennék empatikus, megértő, figyelmes és toleráns másokkal szemben? Ha nem vagyok büszke magamra, mi alapján várom el, hogy mások azok legyenek rám? És ha én nem vállalom fel magamat az erényeimmel és a hibáimmal együtt, akkor miként tehetné meg az, akitől szeretném megkapni?

Nagyon sokrétű a kérdéskör. Vannak kognitív és érzelmi területei egyaránt. Vannak múltba nyúló, családi okai, amelyeken már nem tudunk változtatni. És vannak a jelenben megnyilvánulásai. Ezekre van ráhatásunk! Átírhatjuk őket. Csinálhatjuk másként!

Az önelfogadás, ahogy azt korábban megírtam, számomra egyenlő a fejlődéssel. Elfogadom, amin nem tudok változtatni, és változtatok azon, amin tudok.

Önmagamban helyreteszem, mire lehetek büszke, és mi az, ami számomra nem elfogadható, így inkább rejtegetném? Miért teszem ezt? Mert tényleg „rossz”, nem hiteles, nem fér össze a morális értékrendemmel? Vagy túl kritikusan szemlélem? Esetleg mások elvárásai tükröződnek az érzéseimben? Ezek eddig mentális folyamatok.

Itt lép be az önszeretet. Képes vagyok szeretni azt, aki vagyok? Nem tolerálni! Szeretni!!!

Mert akit/amit szeretünk, arra büszkék vagyunk. És ezt vágyunk megmutatni a világnak. Vállaljuk önmagunkban, a családunkban, a környezetünkben, a szociális világhálón, ország-világ és Isten színe előtt… Mosolyogva, egyenes háttal, jóban-rosszban, betegségben-egészségben…

Te hol tartasz most? Melyik része megy ennek az (ön)Elfogadás-Büszkeség-Felvállalás hármasságnak, és hol akadtál el?

P.s.: Ezt a képet azért választottam, mert amikor kitettem sztoriba, a nézettsége az átlagos négyszerese volt! Nem csoda… többet mutattam magamból, mint máskor…

Valóság vs. illúzió?

be Hozzászólás a(z) Valóság vs. illúzió? bejegyzéshez

Múlt héten mindenhonnan ez a kérdés visszhangzott. Mi a valóságos számomra, és mi az álomvilág? Miért érzem, hogy a valóság jobb az illúziónál? A válaszom egyszerű: mert több annál.

Egy kép, de még egy videó sem adja vissza a másik ember fizikai jelenlétét. A kisugárzását, az illatát, a hangjának csengését, a szeme csillogását, a teste melegét, a nevetését, az apró ráncokat, amelyektől annyira emberi valaki… A teljesen egymásnak szentelt figyelem csodás erejét. Ezeken gondolkodtam, amikor pár napon belül három ember (egy férfi és két nő) is azt mondta nekem, aki akkor látott először élőben: sokkal szebb vagy, mint a képeken! Hmmm, miért, mások nem?

Miként lehetséges, hogy valaki szebbnek tűnik élőben, mint ügyesen retusált fotókon? És mások miért nem? Azt hiszem, a válasz ismét a Harmónia. Amikor a külső és a belső világ nem egymásnak feszül, hanem összhangban van. Amikor a külső szépség nem a belső tartalom hiányát hivatott kompenzálni. Amikor a tartalom találja meg a formát.

Majd pénteken egy táncszínházi darab ugyanezt a témát feszegette. A közösségi média világában mutatunk egy arcot. Persze a lehető legjobbat, vagy azt, ami aktuálisan közkedveltté tesz. Amikor ez a vetített én őszintén az, akik vagyunk, akkor semmi gond. Ám ha csupán látszat… Ott a fizikai sík (megjelenés, cselekvések) és a mentális világunk összeütközésbe kerül… Hol csapódik le mindez? A lélek szintjén. Negatív érzelmi állapotokban, majd elég hamar testi tünetekben. Függőségek, érzékenységek, betegségek kezdenek kialakulni. A rossz alvás, a kimerültség, a feszültség, az izom- és ízületi fájások, a gyenge immunrendszer, a felerősödő késztetések az eltompulásra, a menekülésre és a pillanatnyi vágykielégítésre szintén jelei lehetnek. És ezek a külsőségekben is megjelennek…

Képen el lehet tüntetni a kiütéses bőrt. A szem alatti karikákat. A száj mentén mélyülő ráncot. A hulló, erőtlen hajat, körmöket. De a valóságban nem. Első pillantásra igen, mire jó a smink és az előnyös ruci. De ha kicsit jobban megfigyeled a másikat…

Míg a belső harmónia kisugárzik. Ezt ne keverd össze a kamu hurráoptimizmussal! Az egyensúly dinamikus állapot. Befelé figyelve folyamatosan teszünk érte. És kibillenünk, igen. Csak nyugodtan! Nem az a kérdés, hogy hullámzol-e. Hanem hogy mekkorákat, és milyen gyorsan tudsz visszatérni a középpontodba?

Mert aki hiteles, az szép. Aki önazonos, az igazi. Annak nincs oka félni a lebukástól, hogy meglátják a valódi arcát. Nem kell szűz lányok vérében fürdeni, hogy fiatalosak maradjunk! Elég nem hagyni, hogy a belső feszültség mély árkokat vájjon az arcunkra.

Ugyanezt látom az emberi kapcsolatokban (különös tekintettel sok párkapcsolatra és „családra”). Kifelé Lila akác közös csodaélet. Pár, esetleg gyerek, utazások, ház, kocsi, talán már a hitel is törlesztésre került… Ám az egész egy Patyomkin falu. Mert belül üres. A két ember a négy fal között elmegy egymás mellett. Nem üdvözlik egymást mosolyogva puszival, amikor hazaérnek. Nem érintik meg a másikat. Nem alszanak együtt. Nem néznek büszkén, szeretettel, megbecsüléssel a másikra, amikor az jót főzött, vagy felszerelt egy polcot. Annyira nem figyelnek egymásra, hogy azt sem veszik észre, ha a másiknak van valakije… De ők boldogok. Minden rendben. És nem értik, miért nyúlnak minden este a pohár után? Miért jelennek meg különféle betegségek? Miért szeretnek bele egy harmadik személybe? Miért nem sikeresek a munkájukban annyira, mint amire képesek lennének? Egyáltalán, miért nem motiváltak, energikusak, inspiráltak?

Szintén múlt heti élmény, hogy két férfi barátom is elmesélt egy érdekességet. Közös metszet, hogy mindketten barátok, családosak, és nem (!) szeretőim.

Egybevágott a történetükben, hogy amióta velem kapcsolatban vannak, azóta egyik pillanatról a másikra letették az alkoholt. Elkezdtek életmódot váltani, sportolni, másként táplálkozni, olvasni, figyelni magukra. Valahogy kezdenek összejönni a dolgaik, szakmai téren is. És évek óta nem érezték magukat ennyire motiváltnak arra, hogy fejlődjenek…

Namármost, nem én vagyok Afrodité!

Minden Nő képes erre!!!

Ahogy az egyiküknek megfogalmaztam: A Nő dolga, hogy emelje a Férfit. Egy Nő a puszta jelenlétével, a létezésével is arra készteti a Férfit, hogy kihozza magából a legtöbbet. Hogy önmaga legjobb változatává váljon. A Nő növeli a Férfi önbecsülését. És amit becsülsz, azt ápolod. Nem bántod! Ha magadat becsülöd, nem fogod tönkretenni piálással, tunyasággal, lustasággal, tétlenséggel, tudatlansággal. A te Férfi részed reagál az én Nő részemre. Ezért érzed jobban magad, amióta ismersz…

És a csodás az, hogy ez nem szupererő. Hanem Női Varázserő, ami ott rejlik mindannyiunkban… Használjuk végre?

P.s.: A kutya Lili, és nem az enyém, hanem Anyukámé!