Sorsfordító időket élünk. Bárki, akivel beszélek, érzi, hogy valahol a saját életében komoly változások körvonalazódnak. Mindenki másként éli meg, de egy közös. Az ilyen helyzetek nem jobbra vagy balra, előre vagy hátra mozdulnak (ugyanúgy folytatni képtelenség), hanem felfelé vagy lefelé. Felülünk a hullámra és teljesebb, boldogabb életet élünk, vagy elsüllyedünk?
Szeretem Halász Alexandra heti üzeneteit, ő is erre vonatkozó kártyát húzott. Érdemes elolvasni: https://www.facebook.com/alexandrabaratai/posts/796444792488842
Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a vezérhangya általánosságban? És megint a meseterápia, valamint az évszak üzenete ihletett meg. Mert az ősz az elengedés ideje…
Gyakran nem csak a saját, de mások terheit is cipeljük. Ez, és a hozzá társuló bűntudat több ezer éves múltra tekint vissza. Kezdetben a Nagy Istennő volt minden, nem bontották szét különböző istennő alakokra. A legősibb teremtéstörténetekben a világot ő szüli, tartja meg és össze. Hatalmas erőt képvisel. A férfi az ő társa a dualitás világában. A női energia megtart mindent maga körül. Ám meghalasztani, lebontani is képes. Tudja, mikor van ideje hordozni, és mikor letenni dolgokat.
A nő világokat szül. Másoknak ad ezzel teret, támogat, másokat is visz egy ideig. De meddig? És mi módon? Hogyan lehet hozzáférni ehhez a bennünk élő őserőhöz (szív- és szakrális csakra)? Mit érdemes magunkra venni, és mit kell lezárni? Meglátjuk ebben a ciklikusságot?
Amikor a vállalt terhekre gondolunk, háromfélét különíthetünk el:
– Örömmel, szívből vállalt terhek (pl. a magunkból szült, teremtett dolgok nevelése)
Olyan súlyok, amelyeket szívvel-lélekkel vállalunk fel. Valódi értéket jelentenek, sokat adnak nekünk, fontosak számunkra. Ezek sem mennek maguktól, erőfeszítés nélkül, de megéri energiát fektetni beléjük.
– A feladatunknak ítélt terhek (pl. olyan tevékenységek, amelyekre a „kell” szót használjuk)
Még elbírhatónak érezzük, átmenetileg. Általában nem a mi csomagjaink, de egy ideig visszük őket, és nagymértékben meghatározzák az életünk alakulását. A tőlünk telhető legjobb módon végigcsináljuk, és ha eljön az ideje, letesszük.
Ide tartoznak a családi minták, a sémák, a szerethetőség, a fontosság és a hasznosság kérdései is!
– A nagyon nem egészséges, letételre váró terhek (mások zsákjai, feladatai, tanulása, felelőssége, a már kinőtt keretek, a sémák).
Ha a saját életedre gondolsz, milyen ezek aránya, időbelisége? Melyiket hova sorolod? Mennyire befolyásolja ezt az aktuális hozzáállásod?
Nézheted úgy is, hogy eme három típus egy skála három fokozata. Hol helyezkedik el rajta pillanatnyilag egy adott téma? Mert mindennek van egy életciklusa. Amit az elején örömmel vállaltunk, egy idő után feladattá válhat. Ha itt nem fordítjuk vissza, töltjük fel új élettel, alakítjuk át, akkor fokozatosan leépül, és a végén holtsúly lesz belőle.
A második, harmadik fázisban felmerül a kérdés: Eszedbe jut egyáltalán, hogy lehet másként csinálni? Megújulni? Változtatni? Vagy ragaszkodsz a múlthoz és a látszatbiztonsághoz?
És ha érezzük, hogy lassan elhal valami, mit kezdünk a bűntudattal, ami a csomagok letételét kíséri? Ha megjelenik ez az érzés, akkor elengedtük egyáltalán?
Bennünk van a tudás, hogy vinnünk kell, bírjuk. De elveszett az információ, hogy a lebontás ugyanígy a folyamat része, azaz igenis lerakható, ami már rombolja az életet.
Kérdezheted, hogy honnan tudjuk, mikor kell valamit lezárni?
Véleményem szerint azok az előzetes jelei, amelyek az életet károsítják. Ilyenek az egészségromlás, a testi tünetek, a tartósan megélt sikertelenség érzés, az enerváltság, a fáradékonyság, a teljesítményromlás, a fokozatos leépülése a többi életterületnek, az öröm, az életerő (szexualitás) csökkenése stb.
Hogy egy kedves ismerősömet idézzem: „A temető tele van pótolhatatlan emberekkel.”
Utólagos megerősítés pedig az a könnyebbség érzés, amely a zsák letételét követi.
Döntési helyzetekben nekem sokat segít, ha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha változtatnék, és figyelem, milyen érzések kísérik az új irány elképzelését.
Az a bűntudatos gondolat a változtatás előtt vagy után, hogy „ha kicsit tovább viszem, még lehetett volna belőle valami jó” az önostorozás, a lelkiismeret furdalás, a mártírprogram jele, és nem valóságos lehetőség! Csupán ragaszkodás, félelem, függés.
Hallgassuk meg az Ősz üzenetét:
Ami elhalt, engedd el. A jövő, az új, az Élet nem a száraz levelekből, hanem a rügyekből pattan ki…
Fogadjátok szeretettel az egyik kedvenc mesémet, amely a fájdalmat okozó terheink letételéről szól:
A kígyó meg a hal
A kígyó cimboraságot fogadott a hallal.
– Húgocskám – mondja a kígyó a halnak –, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren.
– Szívesen – felelte a hal –, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk.
A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát.
– Nővérkém, miért harapsz engem? – kérdezte a hal.
– Ó, csak úgy véletlenül – felelte a kígyó.
Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába.
– Nővérkém, miért harapdálsz engem? – kérdezte a hal.
– A napfény megzavarta a fejemet – felelte a kígyó.
Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat.
– Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton?
– Ez a szokásom – felelte a kígyó.
– Hát nekem is van egy szokásom – felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe.
A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült.
– Ilyen az én szokásom! – mondotta a hal.
