Eredmény(ek) 6 mutatása

Kifelé vagy befelé?

Számomra a táncterápia egyik lényege, hogy a mozdulatainkon (és az általuk kiváltott érzeteken) keresztül megmutatja, hogyan működünk az életünk egyéb területein. Ezért a Nőiesség fejlesztő hastánc tanfolyamokon úgynevezett alapelveket társítok minden mozdulathoz. Ezek egyszerű mondatok, amelyek jól megérthetőek a testen keresztül.

Az egyik első, amit kipróbálunk a tanítványaimmal az a kérdés, hogy
„Kifelé táncolsz, vagy befelé?”
Kifelé élsz, vagy befelé?
Mit is jelent ez?

A táncmozdulatok szintjén azt, hogy mire helyezem a hangsúlyt? Arra, hogy kifelé minél nagyobb, látványosabb legyen a figura, vagy arra, hogy befelé, a központom irányába mozogjak?
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, óriási a különbség.

Ha egy mozdulat kifelé indul:

–  látszólag nagyobb, figyelemfelkeltőbb lesz, ám
–  már a lábfejnél inogni kezd a rendszer, vagyis instabillá válik, könnyen egyensúlyt veszítünk,
–  a tengelyek billegnek,
–  a központ érzékelése eltűnik,
–  a vázizomzatban érezzük a munkát, azaz a felszínen,
–  elég fárasztó,
–  ráadásul a figyelmünk is a tükör, a csoport felé irányul,
– így az összehasonlítgatás, a megfelelési kényszer stb. erősödik.

De mi történik, ha befelé indítjuk a mozgást?

–  A mozdulat amplitúdója csökken, első pillantásra visszafogottabb lesz,
–  stabilan tudjuk nyomni a talajt, megállni a lábunkon,
–  aktív minden izom a lábakban (tengelyekben) éppúgy, mint a test többi részén,
–  a központ erőben van, hiszen ez a referencia pont, efelé mozdulunk,
–  nem csupán a vázizmokat érezzük, hanem a mélyizmok is bekapcsolnak, az érzetek elmélyülnek, sokkal erőteljesebbé válnak, kívül-belül formálnak,
–  töltődő érzés, nem fáraszt, hanem felfrissít,
–  a szem szinte lecsukódik, az állkapocs ellazul,
–  a figyelem befelé fordul, önmagunkra, a megéléseinkre,
– a látszat, a külvilág véleménye nem igazán releváns többé, hiszen nem azért tesszük, amit teszünk, hogy nekik megfeleljünk, visszajelzéseket kapjunk, megerősítéseket nyerjünk az értékességünkről.

Ebből látszik, hogy mennyire számít, hogyan indítunk útjára egy cselekvést. Miért csináljuk? Azért, hogy mások lássák? Hogy a külső reakciók növeljék az önbizalmunkat?

Vagy abból indulunk ki, hogy először beengedem, átengedem magamon az élményt, töltődöm belőle, majd ebből a magam örömére létrehozok valamit (pl. mozogni kezdek, ahogy jól esik), végül, ha úgy érzem, szívesen megosztom ezt az élményt másokkal, akkor ezt boldogan megteszem. 

Az órákon magam mellé szoktam állítani egy résztvevőt, és megkérem, hogy csinálja a mozdulatot úgy, hogy befelé táncol. Én pedig az ellentétét mutatom be. A többiek pedig elmondják, mit látnak. Először nyilván engem vesznek észre, hisz feltűnősködöm, nagyobbak a mozdulataim. Ám pár másodperc múlva (bármennyire is én vagyok 25-30 éve táncos), megfeledkeznek rólam, és áttér a figyelmük a tanítványomra. Miért?

–  Mert érezni benne és a cselekvésében az erőt.
–  Mert higgadt, nyugodt, elegáns, harmonikus.
–  Nem erőszakos, kényszeres, vagy harsány.
–  Hanem hiteles. Tartalmas. Minőségi.
–  Olyan, amire jó figyelni, és amit ők is szívesen csinálnának…

Vagyis a valódi, minőségi figyelmet nem a kifelé élés vonzza. Pillanatnyi, felszínes érdeklődést ki lehet váltani az üres mozdulatokkal, látszatcselekvésekkel. De tartós, elmélyült, lojális, motivált kapcsolódásokat csak a befelé élő, és belülről cselekvő, hiteles ember hív magához.

És erről eszembe jut egy másik fontos gondolat, amit a vonzerőhöz szoktunk kapcsolni az órákon. Érdekel? Szívesen megírom egy következő posztban… 

„Fecseg a felszín, hallgat a mély”

Vasárnap délután. Napfény, kutya, barátság. Séta a tó partján. Töltődés. És a vízzel áradó érzések, gondolatok… Mi jut mindig eszembe róla? A mélység. Hiányzik. Békével tölt el, ahogy nézem a tiszta, egyszerű leképeződését a természetben. Nem értem, miért távolodtunk el tőle?

Világ életemben kérdés volt a „felszínességhez” való viszonyom. Egyrészt, mert amikor rám néznek ismeretlenek, meg lehetne róluk mintázni a kognitív disszonancia szobrát. Szép, úgyhogy biztos nem okos. Ha nem buta, akkor öntelt. Ha nem beképzelt, akkor hűtlen. Ha nem csapodár, akkor kihasznál. Ha nem bánt, akkor legalább anyagias. Ha nem aranyásó, akkor… Neki könnyű, mivel táncol, edz minden nap, nem kell elmennie terembe (tényleg?). Genetika… Nincs gyereke… Tuti támogató a családja, gazdag a pasija stb., hisz élhet a művészetnek, lehet saját vállalkozása… Pedig, ha bepillantanának a kulisszák mögé… Kevesen néznek a felszín alá, hogy meglássák a valóságot és a mélyben rejlő, igazi szépséget. Nem csupán bennem. Mindannyiunkban.

Másrészt sokáig számomra is kétséges volt, hogy a szépség iránti vonzalmam felszínességnek számít-e? Érdekes módon szinte egyetlen kapcsolatom sem volt gyönyörű férfi. Külsőre átlagosan vonzóak voltak. Viszont mindig fontosnak tartottam, hogy fizikai síkon csábító legyen a szememben, akivel együtt vagyok. Habár az intelligencia többet ér akármekkora bicepsznél vagy pénztárcánál, és egy jó beszélgetés a legerősebb afrodiziákum, azért még el kellene vetni a testi vonzerő fontosságát? Mára sikerült feloldanom ezt a feszültséget. Hiszen a valódi szépség tényleg belülről fakad. A test, a lélek és a szellem harmóniájából. Ez amellett, hogy átsugárzik, magával hozza azokat a mindennapi cselekvéseket (életmódot), amelytől az elme pallérozódik, az érzelemvilág gazdagszik és a test egészséges lesz. Tényleg nem a méret a lényeg. Hanem a tartás.

És mégis fáj ez a mindenhol jelen lévő sekélyesség. Akik táncolunk, sportolunk gyerekkorunk óta, megtanuljuk, hogy akkor érhetünk el valódi eredményeket, ha elmélyülünk abban, amit csinálunk. Nem kell profivá válni mindenben. Ám az igazi előnyeit akkor élvezheted, ha nem csak belekapsz ebbe-abba. Hanem ha kitartóan, elkötelezetten csinálod azt, amit a magadénak érzel. Sajnálom, hogy kiveszőben van a gyermekek ilyen nevelése…

Mert nem csak a testnevelésben lenne fontos, a terápiás munkámban szintén látom:
Mennyire hatástalan, ha valaki épphogy belekóstol mindenbe is. Egyik instant istennő képző kétnapos workshop-elvonulás-varázsláson a másik után vesz részt külön oktatóknál, várva a csodát, ami majd azonnal megvalósul anélkül, hogy neki tennie kellene ezért valamit. Alászállás nélkül. Elmélyülés nélkül. Felelősségvállalás, szembenézés, döntések nélkül. Nem kell mindenkinek profi táncossá vagy megvilágosodott Buddhává válnia. Nem kell bejárni a Marianna-árkot és a Himaláját. Tök jó a Balaton és a Kékestető. De ne várjuk a tótól, hogy óceán legyen…

(Most az önismeret, a gyógyulás, a fejlődés oldaláról közelítettem meg a kérdést. Helyszűkében nem mennék bele a magánéleti, párkapcsolati, ismerkedési, családi, munkahelyi viszonyokba, amelyek túl sok esetben ugyanilyen felületesek, csapongóak és a látszatról szólnak…)

Kettős érzések kavarognak bennem. Élvezem, ahogy a mindennapjaimban el tudok merülni mindenben. A gondolataimban, a tanulásban, a tanításban, az alkotásban, az inspiráló élményekben. Az érzéseimben, legyenek azok fájóak vagy boldogítóak. A testem megéléseiben, a mozgás, a táplálkozás, a testápolás, a szexualitás, az érzékelés révén.

És bosszankodom. Mert szeretném, hogy ezeket megtapasztalják azok, akik velem kapcsolatba kerülnek. Akik tanulni jönnek hozzám, vagy akár barátok, szerelmek.

Több évtizedes tanári-segítői tapasztalattal tudom, hogy nem lehet belökni őket a „mélyvízbe”. De fokozatosan megtanulni úszni igenis érdemes. Hogyan mutathatnám meg nekik még hatékonyabban, hogy válasszanak egy irányt és haladjanak azon az úton? Kitartóan, kíváncsian, érdeklődően. Minden nap beletéve annyit, amennyit éppen tudnak. Élvezve minden egyes lépést. Akkor is, ha épp nehezebbnek tűnik, vagy visszaesésnek látszik. Látva a fejlődést, az irányt és a célt. A fokozatosságban rejlő biztonságot. Megértve, hogy ha valamit el szeretnék érni, abba nekem kell energiát tennem. Időt, pénzt, munkát. Tudva, hogy hova és mennyi idő alatt szeretnék eljutni, és ennek mértékében cselekedni. Nem csupán hallgatni, olvasni, írogatni, elmélkedni, beszélni róla…

Hanem Tenni érte! Túllátni a felszínen. Elmélyülni abban, amit (akit) választottam. Mert hiába a látszat, a fecsegő felszín. A csodák emögött várnak. A csendes, békés, kincseket rejtő mélyben…

Elfogadás – Büszkeség – Felvállalás

Eme írásom az előző (Valóság vs. illúzió) folytatása is lehetne. És ahogy az igencsak megosztotta az olvasókat, a mostani sem lesz kivétel…

Belső utamat járva tovább vittem a korábban feszegetett kérdést. Figyeltem az emberi kapcsolataimat, a szakmai eseményeket, és egy mélyen megrendítő párhuzamra leltem.

Észrevetted már, hogy a felvállalás terén mennyire végletesen működünk?

Hány olyat látni a közösségi oldalakon, hogy valaki nem írja ki a kapcsolati státuszát? Nem tesz ki közös képeket a kedvesével? Esetleg épp az ellentéte szerepel, mint a valóság? (Marketingszingliség…)

Hányan létesítenek szeretői viszonyokat (bármilyen szintűt), ahol a harmadik felet sosem lehet felvállalni?

Mennyien chatelnek hónapokon, éveken át anélkül, hogy találkoznának? (Ha önmagukat nem merik felvállalni a valóságban, nem csoda, hogy a kialakuló kapcsolatot sem képesek…)

Vagy a tánctanári pályán: milyen sok tanítvány nem szeretne fellépni, nem mondja el másoknak/otthon, hogy táncolni jár? És még sorolhatnám a példákat.

Mindeközben a másik véglet is megjelenik. Titkolóznak a fontos, értékes, tartalmas, meghatározó kérdésekben. Ám megosztják a látszat világot: mit ettek, hol voltak, kivel bandáztak, melyik „sztárral” készítettek közös fotót, milyen ruhát vettek fel reggel, hova feküdt a kutya…

Sajnos gyakori, hogy a látszat szebb, mint a valóság. A kisminkelt arc, a jólszabott ruha, az elmosott háttér, a műmosoly elfedi a hibákat. Ha lefejted a rétegeket, egyre jelentéktelenebb dolgok maradnak… És milyen ritka kincs, amikor a felszín olyan, mint egy áttetsző fátyol… Sejtet valamit, kíváncsivá tesz, önmagában is tetszetős. Majd ahogy lekerülnek az elválasztó falak, ahogy mélyebbre merülsz a megismerésben, az eléd táruló kép annál több csodát tartogat.

Én rendkívül rosszul élem meg, amikor a szavak/mutatott kép és a tettek/valóság között ellentét feszül. Ezt érezve néztem rá az életemre, a múltamra… és meg kellett értenem, hogy nem ismerem, milyen, ha büszke rám valaki… Nyilván voltak jó élményeim, de sokkal több a trauma etéren.

Kisgyermekként az önelfogadás nem kérdés. Nincs olyan baba, aki kritizálná magát, ne tartaná a személyét tökéletesnek. Ám az évek során a családunk, majd az iskolák és a kortárs közösségek visszajelzései alapján alakítunk ki egy képet önmagunkról. Ha szeretnek, elismernek, elfogadnak, bíztatnak minket, az önbizalmunk, az önértékelésünk erősödik. Ha kritizálnak, szidnak, bántanak, meg akarnak változtatni, elvárásoknak való megfelelésre kényszerítenek, korlátoznak, úgy azt tanuljuk, hogy nem vagyunk szerethetőek olyannak, amilyenek lennénk. Szociális lényként idomulni kezdünk. Visszafogjuk magunkat. És egyre boldogtalanabbak leszünk az önazonosság hiánya miatt. Felnőttként pedig mást mutatunk, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint az igazság. Míg végül a hitelesség veszik el, ami kiábrándító…

Ha nem érezzük magunkat elfogadottnak, szeretettnek, hitelesnek, akkor nem tudunk büszkék lenni arra, akik vagyunk, amit elértünk… És ahelyett, hogy felvállalnánk, egyre inkább rejtegetjük…

De ami bent, az kint… Abból tudunk adni, ami bennünk van… Ha én nem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok (erről már több cikkem is megjelent, ezért most nem részletezem, mit jelent szerintem az önelfogadás), hogyan lennék empatikus, megértő, figyelmes és toleráns másokkal szemben? Ha nem vagyok büszke magamra, mi alapján várom el, hogy mások azok legyenek rám? És ha én nem vállalom fel magamat az erényeimmel és a hibáimmal együtt, akkor miként tehetné meg az, akitől szeretném megkapni?

Nagyon sokrétű a kérdéskör. Vannak kognitív és érzelmi területei egyaránt. Vannak múltba nyúló, családi okai, amelyeken már nem tudunk változtatni. És vannak a jelenben megnyilvánulásai. Ezekre van ráhatásunk! Átírhatjuk őket. Csinálhatjuk másként!

Az önelfogadás, ahogy azt korábban megírtam, számomra egyenlő a fejlődéssel. Elfogadom, amin nem tudok változtatni, és változtatok azon, amin tudok.

Önmagamban helyreteszem, mire lehetek büszke, és mi az, ami számomra nem elfogadható, így inkább rejtegetném? Miért teszem ezt? Mert tényleg „rossz”, nem hiteles, nem fér össze a morális értékrendemmel? Vagy túl kritikusan szemlélem? Esetleg mások elvárásai tükröződnek az érzéseimben? Ezek eddig mentális folyamatok.

Itt lép be az önszeretet. Képes vagyok szeretni azt, aki vagyok? Nem tolerálni! Szeretni!!!

Mert akit/amit szeretünk, arra büszkék vagyunk. És ezt vágyunk megmutatni a világnak. Vállaljuk önmagunkban, a családunkban, a környezetünkben, a szociális világhálón, ország-világ és Isten színe előtt… Mosolyogva, egyenes háttal, jóban-rosszban, betegségben-egészségben…

Te hol tartasz most? Melyik része megy ennek az (ön)Elfogadás-Büszkeség-Felvállalás hármasságnak, és hol akadtál el?

P.s.: Ezt a képet azért választottam, mert amikor kitettem sztoriba, a nézettsége az átlagos négyszerese volt! Nem csoda… többet mutattam magamból, mint máskor…

Hibázni ér!

Ez az a mondat, amit táncórán többször hallanak a tanítványaim. És mégsem mindig hallják meg. Ilyenkor mosolygok. Emlékszem, hogy én, a perfektcionista Bak, hogyan akadtam volna fenn ezen pár éve. De nem csupán a személyiségjegyek okozzák, hogy képtelenek vagyunk toleránsak lenni akár önmagunkkal szemben. És ami kint, az bent… Hogy legyek türelmes, elnéző, megértő, támogató másokkal, ha magam felé nem így fordulok?

Manapság a hibázás nem elfogadható. Folyamatosan eredmény kell, ráadásul azonnal. Az emberek gyorsan, könnyen akarnak mindent. 

Ám a mesék és a tánc arra tanítanak, hogy nem kell minden elsőre sikerüljön. Próbálkozunk, kísérletezünk, tapasztalunk.  Sikerélményeket gyűjtünk, máskor orra bukunk. És ez így van rendjén. Tanulunk belőle, hisz nem megy minden simán.

Kivéve, ha feladjuk. Ha nem elég erős a késztetés. Vagy nem megfelelő a cél. Mert kitartás szükséges a folyamatok végigviteléhez. Nem szerencsés az elejéről a végére ugrani. Az veszélyes lenne. Lépésről lépésre haladva lehet biztonságosan haladni.

Amikor eljönnek hozzám a nők tanulni, gyógyulni, nagyon lelkesek. Látom rajtuk, hogy már azt várják, mi lesz ebből… És gyakran emiatt elfelejtik az alapok fontosságát. Szaladnának előre. Türelmetlenek. Nem adnak időt arra, hogy a szellemük, a lelkük és a testük befogadja a tanultakat. De ezzel pontosan azt szabotálják el, hogy a vágyott célt elérjék.

Persze azok a módszerek is jók valamire, amelyek elsőre kifelé látványosak. Egy pontig fejlesztenek. De mi a te célod? Ha nem akarsz megrekedni előtte, térj vissza az alapokhoz, tedd rendbe ezeket!

Hangsúlyozom, a lelkesedés csodás dolog! Hiszen a pozitív érzelmekkel telített, ezek által hajtott célkijelölés visz jó irányba, és ez ad erőt a kitartáshoz. Nem kell szenvedni! Élvezhető az út. A fejlődés. A sikerélmények. A tévesztések.
(Annyira nem evidens mindez, hogy egészen elképesztően sokat kell hangsúlyoznom a fokozatosság, a folyamatban gondolkodás, a gyakorlás, a rászánt idő, az örömmel töltöttség, a hibázás lehetőségének fontosságát.)

Tanárként látom, hogy igen, a bakik is lehetnek viccesek és inspirálóak. Ha nem bántjuk érte magunkat/egymást, hanem humorral és építő kritikával kezeljük, miközben rengeteg pozitív megerősítést és dicséretet adunk, szép lassan feloldhatóak a félelmek és a megfelelési kényszerek.

Mert ha ezek az érzelmek a hajtóerők, akkor vagy elkedvetlenedünk a kezdeti lendület csillapodásakor, vagy nem tudjuk feladni azt sem, amit nem kellene erőltetni. Ilyenkor az elengedés maga a sikertelenség. És a kudarc nem elfogadható, hisz akkor nem ismernek el, nem szeretnek majd minket. Ördögi kör…

Manapság a próbálkozást nem díjazzák. Ha hibázunk, azt könnyen az orrunk alá dörgölik. A sikert pedig evidensnek tartják, nem ünneplik. Így a születésünktől hozott hatalmas bátorságot szép lassan leépítjük, míg végül már elmegy a kedvünk az egésztől. Meg sem próbáljuk…

És mennyit veszítünk… Sokkal többet, mint amit a rontással veszítenénk. Hiszen ahogy egy kedves tanítványom a napokban kimondta:
Az élmény azé, aki hagyja.

Van egy mese, amely megérintett (Sok eltelt, egy kevés van még). Ebben elhangzik egy vers:

Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!”

Mit mondanak számomra ezek a sorok?

  • Ha örömmel átitatva tesszük a dolgunkat, és kitartunk, az sokak életére van hatással. Önmagunkra is!
  • Ha már eddig eljöttünk, miért fordulnánk vissza?
  • Bontsuk kisebb szakaszokra a feladatot, így tényleg „egy kevés van még”. Az apró lépések segítenek az önbizalom építésében. Ha a nagyra még nem érzem magam elég „jónak”, a részfeladatok abszolválása révén elhihetem, hogy mégis képes és alkalmas vagyok rá.

Vagy hányan tekintik az öregedést úgy, hogy „erre a kevés időre már minek?” És válnak passzívvá, nem élvezik az életet. Hány napot pocsékolunk el így? Valójában csak a jelen létezik. Hogyan éljük meg a Most-ot?

Neked mi ad erőt a folytatáshoz?

„Show must go on!”

Tegnap visszatértünk a stúdióba közel másfél hónapos kényszerszünet után, amit a beázások okoztak. Haza. És az új kezdő csoport is elindult este, így tényleg egy új kezdet érzése járta át a napot.

Sokan kérdezték az utóbbi hetekben, hogy bírom ezt a helyzetet ennyire vidáman végigcsinálni. Egyrészt úgy, hogy nem mindig mosolyogtam. Voltak nehéz napok, amikor megengedtem magamnak a fájdalmat, a bánatot, a dühöt. Átengedtem, megéltem, és másnap mentem tovább. Lépésről lépésre.

Másrészt van egy kedvenc, és sok helyzeten átsegítő gondolatom. Ezt szeretném megosztani veletek, hátha hasznotokra válik. Tudjátok, hogy a „katasztrófa” szó eredetileg azt jelenti, hogy „elszakadás a csillagoktól”?

Mik a csillagok? Asztrológiai szempontból az életutunk jelölői, valamint a személyiségünk részei. Így csak az katasztrófa, ami eltérít a sorsomtól. Ami elválaszt a valódi önmagamtól. Minden helyzet, amely segít az utamat járni, egyre feljebb lépni, kiteljesíteni önmagamat, az ha mégoly fájdalmas is adott pillanatban, valójában áldás. Álruhás áldás.

Végre megint a kis fészkemben lehetek, és egy kávét kortyolgatva elismétlem magamnak, mennyi mindent kaptam ettől a helyzettől. Egy „természeti katasztrófa” új utakat nyitott meg előttem. Tisztává tett helyzeteket, életter(ület)eket. Szorosabbá fűzött kötelékeket. És mindezek hatására boldog szívvel élem azt a csodát, ahogy új aspektusai nyilvánulnak meg a Nőiességemnek. Szeretet, nyugalom, hála, öröm, szenvedély, anyai érzések ébredeznek, egy új, teljesebb jövő képei jelennek meg lelki szemeim előtt.

Ijesztő volt a vihar? Megrémített a bizonytalanság, a veszteség? Bosszantottak a megoldással járó problémák? Fárasztó volt végigcsinálni a rendrakást? Igen. Nagyon. De egyben üdítő és motiváló is. Mert volt célom. Volt miért cselekedni. És voltak csodás emberek, akik segítettek, kísértek. Ez katasztófa lenne? Dehogy!

És most folytatódjon a „só”! Új renddel, új nappal, új ízekkel!

„Miért táncolsz?”

Tapasztaltad már, hogy minden összefügg, és valahogy az időzítések sem véletlenszerűek? Hetek óta érlelődnek gondolataim ezzel kapcsolatban, melyek az órákon, a tánc(terápiá)ban azonnal kézzelfoghatóvá válnak.

Miért táncolunk? – merül fel a kérdés. Ha erről érdeklődöm a tanítványaimnál, alig egy-két ember vágja rá azonnal, hogy mert JÓ! Kollégákat, zenészeket, sportolókat interjúvolva szintén hasonló az arány. Mintha elfelejtették volna, miért kezdtek bele… Vagy a hamarosan debütáló táncszínházi darabunk kapcsán szoktak erről érdeklődni. Miért csinálod?

Azért, mert SZERETEM. És pont. Ennyire egyszerű.

Csak elfelejtjük néha. A profi táncban, sportban, zenében arra kondicionálnak, hogy legyél precíz, pontos mindig. Az eredmény a fontos. Ne hibázz! Ha ez fájdalmas, nehéz, sérülést okozóan túlterhelő, az sem baj. Mert a sikerért meg kell szenvedni. És fokozatosan elveszik az öröm, a szenvedély, a boldogság.

Érzed, hogy ezt a tendenciát az élet más területeire is kivetíthetnénk? Egyéb munkakörökre, családi, baráti, párkapcsolatokra. Kötelességgé válnak, ambíciók, célok helyett muszályból cselekszenek az emberek. A rokonokkal, gyermekkel, szerettekkel töltött idő, az őértük tevékenykedés, a gondoskodás kötelesség. Pedig mit érzel a gyekőcöd iránt legerősebben? Szeretetet. Miért vagy együtt a pároddal? Szeretetből. Mi okból választottad a pályádat/hobbidat? Mert szereted csinálni. De szereted e pillanatban is?

A napokban két zenész tanítványommal beszélgettünk. Egyikük azt mondta, már kezdi érteni, miért nem járnak az emberek komolyzenei koncertekre. Hiszen abból tudunk adni, ami bennünk van. A „szomorú zenész” műveiben, előadásaiban a szenvedés, a fájdalom, a kín, a dráma, a harc jelenik meg. Ezek fontos témák, érdemes feldolgozni. Csak ne csodálkozzunk, ha ehelyett a szórakoztató irányzatok felé fordul a közönség. A héten egy barátnőm elhívott egy koncertre, ami épp ezt támasztotta alá, a pozitív oldalról. Fantasztikus volt. Nem csak a technikai tudásuk. Hanem ahogy éltek közben. Látszott, hogy imádják, amit csinálnak. A közönség nem azt viszi haza, hogy hűűű, de profi volt. Hanem az élményt, hogy ők is részeseivé váltak ennek a szeretetnek, örömnek, alkotásnak.

A tánctanítási módszeremben megvan az ideje, amikor felteszem a kérdést a tanítványaimnak: Miért táncolsz? Ugyanis törvényszerű, hogy eljön a pillanat, amikor az visz tovább, ha erre emlékszel. Egyrészt, amikor elveszíted a motivációd, nehéznek, lassúnak, céltalannak érzed a folyamatot, elérhetetlennek látszik a cél. Amikor a gyakorlás kényszernek, kötelességnek tűnik. Valamint akkor, amikor a korábbi gyakorlatok (működési módok?) szűkössé és kényelmetlenné válnak.

Ilyenkor rájuk kacsintok, és azt mondom: Szuperek vagytok, hogy megtanultátok mindazt, amit eddig csináltunk. Mivel most kezditek korlátozónak érezni, azt jelenti, hogy elérte a célját. Megtanultatok kapcsolatot teremteni minden (test)részetekkel. És erősödtök. Ezek nélkül nincs tánc. De mi kell még? Minden lila ködös spiri maszlag nélküli szeretet. Öröm és élvezet. Az a boldogság, ami átjár, amikor csináljátok… Most figyeljetek, jön a csavar!

Majd ott helyben kipróbálunk két végtelenül egyszerű gyakorlatot. És láss csodát, azonnal értik! Percek múlva megváltozik a testtartásuk, az arckifejezésük, a mozgásuk! Pedig nincs benne semmi varázslat. Vagy mégis? 😀

Számomra a készülő színdarabunk egyik tanulsága ez. Törekedjek a lehető legmagasabb színvonalra, de tudjam, miért teszem! Azért, mert szeretek táncolni!!! Mert akkor vagyok a legboldogabb, amikor ezt csinálhatom. Amikor alkotok, tanítok, előadok. Színjátszok. Játszok. Örömmel, lelkesedéssel, szenvedéllyel. Teljesítménykényszer és görcsök nélkül. Szeretetből…