Egy párkapcsolat első buktatói…

Egy barátnőmmel beszélgetünk a párkapcsolatáról. Pontosabban arról, hogy miként megy tönkre egy meseszépnek induló, lehetőségekkel teli, közös életút. A működéseinkről, amelyekkel magunk alatt vágjuk a fát. Mi, és a társunk egyaránt. Mit tehetünk? Csak magunkért felelünk. Önmagunkon tudunk változtatni. De elsősorban nem őérte. Hanem önmagunkért. Hogy egyedül, vele, vagy mással, de idővel igazán minőségi életet élhessünk.

Ezer dolgon lehet elcsúszni a kapcsolatok ösvényén. Az egyik az önismeret hiánya. A valódi vágyaink, a személyiségünk, a működésünk meg nem értése. Majd az ebből fakadó csalódások okozta torzulás, félelem, bezárkózás. Az említett beszélgetések kapcsán hadd mondjak egy tipikus példát. Szerintem többen megéltük… Szubjektívebb nézőpont lesz, ezért ne vegyétek ősi indián bölcsességnek! 

Adott egy férfi, aki vágyik a nőre, aki látja benne az „istent”, aki kihozza belőle a legmagasabb szintű legférfiasabb férfit, és akire büszke lehet, mert ő maga is egy kiteljesedett Nő. Adott a nő, aki amikor egyedülálló időszakát éli, már jól van. Megtanulta, fejleszti magában a képességeit, élvezi az életet és szereti önmagát. Vágyik a Társra, aki nem egy gyerek és nem egy apuka szerepében tetszeleg, hanem egyenrangú partner. Akinek adhat, és ezt a szeretetet viszonozza a másik. Ahol mindenki önmaga lehet, és mégis egymásnak tükröt tartva, egymást formálva fejlődhetnek. Elindul a kapcsolat…

Egy darabig örömboldogság, szenvedély, nagy tervek… Majd jönnek a bizonytalanságok. A félreértések. A ki nem mondott agyalások. A viták és a harcok. A kimerülés. De miért? Hát nem ugyanazt kereste mindkettő? Nincs meg a párjukban az, aki a Társ lehetne? De igen. Csak ehhez új működéseket kellene tanulni.

Egyrészt azt, hogy ami egyedül működik, az ketten nem biztos. Lehetünk magunkban erősek, önszeretőek, magabiztosak, nyugodtak, örömteliek, energikusak, stabilak stb. A kapcsolat tükrében meglátjuk a gyenge pontokat. Rávilágít a kompenzálásokra. Felszínre törnek a régi sebek, fájdalmak, amelyeket le kell tenni. Szembenézni velük és otthagyni a múltban. Mert elmúltak, és nincs helyük a jelenben, vagy a jövőben.

Másrészt, és itt jön a szubjektívebb oldal, ti hányszor futottatok bele abba, hogy megérkeztek a férfi életébe, mint a gyönyörű, szenvedélyes, okos, vágyott Nő… Aki elsőre vonzó, csodálatos, mert pont azt testesíti meg, ami a korábbi kapcsolatokból hiányzott. Ám egy idő után jön a szembesülés, hogy egy ilyen nőt nem lehet megtartani és boldoggá tenni azon a módon, ahogy eddig bánhattak az életükben szereplő asszonyokkal, lányokkal. Legyenek azok az anyák, akik mindent elnéztek és megadtak a kisfiúknak bármiféle viszonzás nélkül, vagy azok a „feleségek”, akik csupán a biztonságot keresték a kapcsolatban és ezért bármit elviseltek (esetleg még mártírok is voltak, akik élvezték a szenvedésüket). És a férfinak ez az újdonság már nem tetszik. Mert ehhez fel kellene nőni. Ha arra vágyik, hogy Király legyen, akkor a Nővel Királynőként kell bánni. Nem kapcarongyként, vagy egy bútordarabként, ami ott van, bármikor használhatom, nem megy odébb, nem szól semmit, nincsenek igényei, vágyai, gondolatai, érzései.

És igen, itt jön elő a nőből is az, hogy hol tart valójában? Mert egyedül „táncolni” könnyű. A magam ura vagyok. Rajtam múlik minden. Ha sikerül, magamnak köszönhetem. Ha hibázok, én vagyok az oka, és korrigálhatok. De együtt… Ott már a másikon is sok múlik. Kibillenthet. Veszélyeztethet. És felemelhet. Ahogy én őt. Más lesz a szerepünk és a feladatunk, amikor együtt létezünk. Megmutatkozik, hogy így tudunk-e magabiztosak lenni, vagy elveszettnek érezzük magunkat az új helyzetben? Meg akarjuk, meg tudjuk erősíteni a gyenge pontokat? Vagy könnyebb falakat húzni, elmenekülni?

Sok kérdést vet fel egy kapcsolat ezen stádiuma. Nem csupán azt, hogy szakítsanak vagy tartsanak ki. Mert ez egy következmény. 

– Képesek vagyunk kilépni a megszokott életből, új (együtt)működési módokat tanulni? Vagy boszorkányüldözés lesz a vágyott kapcsolatból?

– Bízunk annyira egymásban, a kapcsolatunkban, hogy bevárjuk egymást? Ott legyünk a társunknak, amikor ő épp tanul, formálódik, megtorpan, fél, esetleg a sötétebb oldala kerül felszínre? Megyünk vele, ha az a saját komfortzónánk elhagyásával, kockázattal jár?

– Vagy már annyira összetörtünk belül, hogy el sem hisszük, mennyire értékesek vagyunk? Hogy már most így van? Nem a múltban vagy a jövőben. Hanem a jelenben. És ez csak egyre több lesz, ahogy haladunk a fejlődés útján.

– Emlékszel még arra, amikor nem féltél megélni ezt az igazi Nőt? Azt a valakit, akit azóta az elvárások, a félelmek, a csalódások annyira háttérbe szorítottak, hogy inkább elszürkült? Hová tűnt ez az erő? Az érdekes az, hogy első körben egyedül éljük újra. Illetve a szexualitásban. Igazán megmutatkozni azonban a társkapcsolatban fog…

– Mert ha vállalni kell az érzéseinket, a vágyainkat, a gondolatainkat, és ezekkel együtt stabilnak maradni, akkor is, ha elutasítás a válasz… Nem félni a veszteségtől, a kudarctól… Tudni, mindenféle beképzeltség nélkül, hogy ugyan nekem szomorúság, de a másik fél számára legalább ekkora kár, ha elválnak útjaink. Mert sok jót találhat. De ilyet többet nem.

Fejben mindez olyan könnyűnek és evidensnek tűnik, ugye? 
Beszélgetünk a barátnőmmel. Szeretnék segíteni. Nem bíztatom semmire. Nem mondom meg, mit tegyen, vagy én mit tennék. Mert ezek a saját szűrőim, tapasztalataim. Arról beszélünk, hogy ő mit szeretne. Mi tenné boldoggá? Kilépve a jelen pillanat érzelmi útvesztőjéből, milyen célt lát maga előtt? Hogyan érheti el? Van esély, hogy ez a férfi legyen a Társa ezen az úton? Akkor is, ha a másik semmin sem változtat? Képesek úgy haladni, hogy ezzel kölcsönösen motiválják egymást arra, hogy a párjuk velük tartson, akárhol járnak éppen?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük