Az életben valahogy minden elrendezett, a megfelelő időben történik. Legalábbis a lehetőséget megkapjuk. Ami fent, az lent… Tegnap több mint 4 hónap után a Szaturnusz (a Küszöb Őre, az Idő ura, a nagy próbatevő) befejezte retrográd mozgását és előre indult. A stagnálásnak, a hátráltatottság érzésének vége. Hogyan tovább?
Számomra keserédes volt ez a nap. A délutánt a “World Press Photo Exhibition 2023: Budapest, Hungary” kiállításon töltöttem. Szokás szerint nem érdekelt, hogy ki mit szól rózsaszín pónipoci lelkem szociális érzékenységéhez, amikor több kép előtt könnyezve álltam.
Este pedig megnéztem a Fig_Ht című táncszínházi darabot a FrenAk Társulattól. De ne maradjon ki a fontos élmények sorából a pénteki előadás sem: Badora Dance Company – Időn kívül, mely az izraeli-palesztin konfliktusban elhunyt gyermekek és szüleik drámáját mutatja be. Az emberi kiszolgáltatottság, kegyetlenség egyéni és társadalmi szinten mindegyik program fő motívuma volt. Első pillantásra…
Mégis, hogy lehetséges az őszi éjszakában sétálva egyszerre sírni és nevetni ezek után? Úgy, hogy a világ egy valóságszelete megmutatta, mennyire jó dolgom van valójában!
Szerencsések vagyunk! Olyan helyen és korban élünk (minden politikai felhangot mellőzve!), amelynél nagyobb szabadság talán sosem volt osztályrészünk.
Megválaszthatom, a teljesség igénye nélkül, hogy…
Hogyan szeretném élni az életem? Mit tanulok? Milyen hivatást választok?
Hogyan élem ki kreatív törekvéseimet, fejezem ki önmagam? Mindezt majdnem teljesen szabadon.
Hol élek? Vidéken, városban, itthon, külföldön?
Hova utazom, ha menni szeretnék?
Szülök gyermeket, vagy sem?
Milyen a szexuális identitásom, vágyaim?
Milyen ruhákat viselek?
Kivel lépek kapcsolatba, kihez megyek feleségül társadalmi rangtól, pénzügyi helyzettől függetlenül? Az sem bélyegez meg durván, ha egyedül élek, vagy ha elválok. Megtehetem.
Van fedél a fejem felett.
Van pénzem ételre. Szinte bármilyen ennivalót megkaphatok, amit megkívánok.
Egészséges vagyok. Minden végtagom és szervem megvan.
Rengeteg lehetőségem van programokat szervezni, élményeket gyűjteni.
Tanulhatok, amit szeretnék. Olvashatok, ami érdekel.
Azt a munkát végezhetem, amit a hivatásomnak érzek.
Megölelhetem a szeretteimet, a családtagjaimat, az állatkáimat, amikor együtt vagyunk. (És ennek nem csak a mennyisége, hanem a minősége számít igazán, amit szintén megválaszthatok.)
Szerethetek, dolgozhatok, alkothatok, teremthetek, élhetek szabadon…
Annyit hozhatok ki az életemből, amennyit teszek érte…
Mert nem éhezem. Nem fázom. Nem nélkülözöm a legalapvetőbb anyagiak szintjén.
Nem kell olyan munkát vállalnom, amit nem szeretnék, de muszáj.
Mert nem lövik le a szerettemet, amikor lemegy kenyérért a boltba.
Nem bombázzák le az otthonomat, az életem munkáját.
Nem kell elhagynom a hazámat, a családomat természeti-gazdasági-hatalmi-háborús válságok miatt.
Hazajöttem. És a kis házam, ami tele van javításra szoruló részekkel, egy palotának látszott. A hűtőm bőségszarunak. A bankszámlám kincsesbarlangnak. A kisautóm hintónak. A stúdióm egy álom megvalósulásának. A szeretteim élete áldásnak…
És látom a hibákat. A hiányosságokat. Mindazt, ami kisebb-nagyobb fájdalmat okoz. Mert nem tökéletes minden, ami van. Mindannyian cipeljük a keresztjeinket, amíg nem válunk meg tőlük végre.
Ám azt éreztem, hogy a valódi céljaim felé vezető úton, ha a jelen helyzetemben a problémákra figyelek, elvesztem az erőm nagy részét. Elfolyik a megoldásra fordítható energiám. Míg ha meglátom, micsoda érték, hogy nem a nyomorban élek, hogy a következő szintre innen léphetek! Hogy vannak lehetőségeim! Hogy nekem igenis lehet jobb! Megkaptam hozzá az alapokat, a körülményeket! Rajtam múlik! Ez motiváló!
Hadd idézzem Csernus Imrét, ahogy az Egy életed van című könyvében fogalmaz:
“Ez a megújulás, amikor vágyódom valamire, de közben félek tőle, és mégis megteszem. Egy ember feltámadása itt kezdődik. Ezt nem teszik meg sokan, miközben a lehetőség ott lenne a kezükben. És teljesen mindegy, hogy a munkájukban vegetálnak, vagy a kapcsolatukban, az életükben, bármilyen konstellációban. A vegetálás az én szememben maga a pokol.”
Köszönöm, Szaturnusz, világ fotósai, (tánc)művészei és a többiek! Most már tényleg ideje, hogy előre menjünk, ne hátra! 
