Hitelesség és tökéletesség? – Avagy csak akkor vagyok értékes, ha a legjobb formámat hozom?

Tegnap hallgattam egy podcastet, amelyben az interperszonális pszichológia volt az egyik téma. Alapvetése, hogy az Én, az egyén nem értelmezhető önmagában, csak a kapcsolatai tükrében. Vagyis, hogy milyen vagyok, az elsősorban attól függ, hogyan viselkedem a többi ember hatására. És alapvető ellentmondás feszül például az önszeretet kérdésében. Hiszen hogyan lehetséges, hogy nem szeretem magam? Kettő van belőlem? Az Én, és a Magam, aki nem szereti az Ént? A beszélgetésben Feldmár András azt vetette fel, hogy itt inkább arról van szó, hogy nem merem kimondani, hogy kit nem szeretek, vagy ki nem szeret engem? Nem magamat nem szeretem, hanem pl. nem szeretem az apámat. Vagy az anyám nem szeretett úgy, ahogy én vágytam rá. De ezt felvállalni… Ráadásul úgy, hogy nem hárítom át a felelősséget az érintett személyekre? Feladat, hiszen itt világossá válik, hogy egy felnőtt ember felelős a saját sorsáért. Felelősek vagyunk azért, hogy kik vesznek körbe minket. Mert mindannyian olyanok vagyunk, amilyen az emberi közegünk… Ha hülyékkel töltjük az időnket, mi is olyanokká válunk egy idő után. És ez pozitív értelemben is igaz!

Ennek kapcsán elgondolkodtam, amit nemrég átéltem. Nőként élek, nőkkel foglalkozom, és mind a tudásommal, mind a saját mintámmal igyekszem segíteni másokat, hogy a legjobb önmagukat hozzák létre. Hogy olyan nőkké váljunk, amilyenek büszkén lennénk. Akit képesek vagyunk szeretni.

Mégis, voltak helyzetek, ahol egyáltalán nem ilyen voltam. Sem másokkal, sem önmagammal szemben. És haragudtam magamra ezért. Úgy éreztem, hiteltelen a munkásságom, az énképem, hiszen, ha például dühös vagyok, megbántott, bizalmatlan, emiatt szomorú, savanyú uborka képű, visszahúzódó vagy éppen hisztis, akkor nem azt csinálom, amit tanítok. Ha én sem vagyok „tökéletes”, ha nem tudom mindig úgy csinálni, ahogy „jó” lenne, akkor mit okoskodok másoknak? Tudok így valójában segíteni? Mindez egyre mélyebbre vitt az önostorozásban…

Majd több hét belső vívódása után végre kimondtam magamnak, hogy állj! Én most arra vagyok haragos, amit a másik tett velem. Azért, ahogy ő viselkedett. És a cselekedetei váltották ki belőlem azt, hogy abban a helyzetben olyan legyek, aki nem büszke magára. Aki nem szereti azt a nőt, akit a tükörben lát. Mert vannak helyzetek, amelyekben „áldozatává” válunk egy másik embernek.

De itt is meg kell állni egy pillanatra. Hiszen felelős vagyok azért, ami velem történik. Én választom meg, kikkel vagyok körülvéve. Áldozat csak akkor vagyok, ha tehetetlennek érzem magam egy szituációban. Amíg van választásom, addig nem áldozat vagyok, hanem mártír.

Hogy egy kedves barátnőmet idézzem: „Egy jó életet nem megélni lúzerség.

Az én döntésem, hogy jól élem-e az életem, vagy elmerülök a haragban és az önsajnálatban?

Érdemes észrevennem, hogy nem vagyok rossz ember. Hiteltelen segítő, vagy nő. Mert adott esetben egy másik ember bánt engem a viselkedésével, előhozva belőlem azt az oldalamat, amelyik finoman szólva, nem a legjobb. Ám arról már nem ő tehet, hogy ezt hogyan kezelem. Mert vannak eszközeim arra, hogy másként cselekedjek.

A kérdés csak az: élek ezekkel? Mert nem hiteltelen vagyok, hanem önazonos, ha vállalom, hogy valami fáj. Ha változtatunk, akkor az adott kapcsolat fényében másmilyen leszek. Aki szintén én vagyok. Szabadon, vállalva önmagam, szeretettel, megértéssel, elfogadással fordulva magam felé, egymást építő kapcsolatokban tudok a legjobb változatom lenni. Olyan nő, aki lenni szeretnék. Aki hiteles, munkában és magánéletben egyaránt.

Rajtam múlik, kikkel veszem körül magam. Ha ők segítenek ebben, akkor csodákat tudunk létrehozni. Ha aláássák, akkor szenvedhetek, vagy változtathatok.

Te mit tennél? Milyennek látod magad a kapcsolataid tükrében? Felelősöket keresel, vagy megoldásokat? Ostorozod önmagad, ha dühös vagy? Magadat hibáztatod?

Az említett előadásban elhangzott, hogy nem bennünk van a hiba, hanem a kapcsolatainkban. Persze ezt is kritikával érdemes szemlélni, hiszen nem arról van szó, hogy amit mi csinálunk, az rendben van, és mindig a többiek a hibásak. Szerintem inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a kapcsolataink tükrök, amelyek megmutatják az elakadásainkat, az, ha valaki bánt valamivel, és emiatt nem a legszerethetőbb változatunkat éljük, az rajtuk is múlik. Ám ha változtathatunk, de nem tesszük, az a mi felelősségünk.

Amennyiben a másik ember nem fejezi be a destruktív viselkedést, nem vagyunk kötelesek szó nélkül tűrni, csak mert egy „jó nő” mindig kedves, mosolygós, nyugodt, elfogadó stb. Beszélhetünk róla, kérhetünk, sírhatunk, vagy odébb állhatunk. Ha megért minket, és a maga részéről változtat, mi is változunk, pozitív irányba. (Persze akkor, ha ezt akarjuk, de tételezzük fel, hogy a kölcsönös boldogság a cél, amiért hajlandóak vagyunk tenni.)

Rajtunk múlik, hogy olyan kapcsolatokkal vegyük körül magunkat, amelyek kölcsönösen inspirálnak, és segítünk egymásnak jó, boldog, érett, felnőtt emberekké válni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük