Hétvégén egy nagyon elgondolkodtató táncélményben volt részem. Érdekes, hogy megint a néptánc pendítette meg ezeket a húrokat. A Duna Művészegyüttes Székelykapu című darabját volt szerencsém látni a Müpában.
Az első felvonás a táncszínházi énemnek volt inspiratív. Imádom a balett összes formáját, tisztelem a képviselőit, ott vagyok minden előadáson, amin csak lehetséges. Ám látni egy alkotást, amelyben nem baj, ha nem rúgjuk orrba magunkat és nem tekerjük a lábunkat a nyakunk köré… háromszor… Újra és újra fellelkesít. Hiszen nézd, a test annyi mindenre képes! Olyan sok lehetőség van a mozgásban! Az egészségesen használt erő, a minőségi tartalom, amely bármilyen formát ölthet, igenis megnyilvánulhat negatívba hajló spárga nélkül is… Békés mosolyt csalt az arcomra, és új lendületet adott az alkotáshoz!
A második rész alatt, mint mindig, amikor néptáncot látok, elsőre a férfi táncok keltették fel az érdeklődésem. Virtuóz, energikus, látványos, pontos… Női lényem minden rétege sóhajtva kérdezte: Hol van manapság ez az őszinte, tiszta szándékú, tartással, önbizalommal rendelkező, szenvedélyes, megbízható, örömteli, bátor, harcos, cselekvő férfierő??? Miért nincs jelen a mindennapokban (tisztelet a kivételnek!), ha a táncunkban ennyire tisztán megpillantható?
És akkor áthelyeztem a figyelmem a Nőkre. Megadták a választ…
Hoztak mindent, ami egy nőt Nővé tesz. Belső tartást. Büszkeséget. Erőt. Nyugalmat. Harmóniát. Tisztaságot. Felemelt fejjel táncoltak, fontosságuk teljes tudatában. Nem akartak olyanok lenni, mint a férfiak. Nem akartak versengeni velük a figyelemért. Viszont ott álltak mögöttük és mellettük. Ha kellett, forogtak körülöttük. Megtartották őket, stabil támaszul szolgáltak, biztos pontként. Vagy épp ők adták a hátteret… Mosolyukkal, énekükkel, csillogó szemükkel, csodálatukkal inspirálták a férfiakat, hogy minél több erőt mutassanak, hevesebben táncoljanak, hozzák ki magukból a legtöbbet…
Hálásan néztem ezeket a nőket. Ismeretlenül is szerettem őket. Megköszöntem azt az ősidők óta létező tudást, amit közvetítettek.
Mert várhatjuk mi a férfiasságot, hiányolhatjuk. De ahhoz, hogy ezt a hihetetlen energiát „kezelni” tudjuk, nekünk is meg kell erősödnünk, női módon. Nem erőszakosan. Nem harcolva, nem versengve, nem dacolva. Hanem a mi erősségeinket használva, a saját szerepeinkben.
Hogy megtartó támasza legyünk a Férfinak.
Hogy hagyjuk őt érvényesülni, támogassuk a megnyilvánulásait.
Hogy inspiráljuk, bátorítsuk, tiszteljük és csodáljuk, a leghétköznapibb tetteit is.
Hogy hátteret, otthont, biztonságot, stabilitást teremtsünk.
Hogy begyógyítsuk a sebeit és tápláljuk a testi-lelki-szellemi törekvéseit.
Hogy szépséget, örömöt, melegséget, szenvedélyt, tartalmat hozzunk az életébe.
Hogy okot adjunk neki a cselekvésre.
Hogy valódi Társai legyünk…
Mert akkor nem tör össze minket az az elemi erő, ami a Férfiban lobog, és amire áhítozunk, ha képesek vagyunk „ellenpontozni”, kiegészíteni.
Mi lenne, ha nem a férfiakat akarnánk megváltoztatni?
Kezdjük önmagunkkal! Váljunk mi olyan Nőkké, akikért felébred ez a Férfierő, akivel egyenrangú, egymást erősítő kapcsolatban élhetünk! Ez legalább rajtunk múlik…
