Számomra a táncterápia egyik lényege, hogy a mozdulatainkon (és az általuk kiváltott érzeteken) keresztül megmutatja, hogyan működünk az életünk egyéb területein. Ezért a Nőiesség fejlesztő hastánc tanfolyamokon úgynevezett alapelveket társítok minden mozdulathoz. Ezek egyszerű mondatok, amelyek jól megérthetőek a testen keresztül.
Az egyik első, amit kipróbálunk a tanítványaimmal az a kérdés, hogy
„Kifelé táncolsz, vagy befelé?”
„Kifelé élsz, vagy befelé?”
Mit is jelent ez?
A táncmozdulatok szintjén azt, hogy mire helyezem a hangsúlyt? Arra, hogy kifelé minél nagyobb, látványosabb legyen a figura, vagy arra, hogy befelé, a központom irányába mozogjak?
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, óriási a különbség.
Ha egy mozdulat kifelé indul:
– látszólag nagyobb, figyelemfelkeltőbb lesz, ám
– már a lábfejnél inogni kezd a rendszer, vagyis instabillá válik, könnyen egyensúlyt veszítünk,
– a tengelyek billegnek,
– a központ érzékelése eltűnik,
– a vázizomzatban érezzük a munkát, azaz a felszínen,
– elég fárasztó,
– ráadásul a figyelmünk is a tükör, a csoport felé irányul,
– így az összehasonlítgatás, a megfelelési kényszer stb. erősödik.
De mi történik, ha befelé indítjuk a mozgást?
– A mozdulat amplitúdója csökken, első pillantásra visszafogottabb lesz,
– stabilan tudjuk nyomni a talajt, megállni a lábunkon,
– aktív minden izom a lábakban (tengelyekben) éppúgy, mint a test többi részén,
– a központ erőben van, hiszen ez a referencia pont, efelé mozdulunk,
– nem csupán a vázizmokat érezzük, hanem a mélyizmok is bekapcsolnak, az érzetek elmélyülnek, sokkal erőteljesebbé válnak, kívül-belül formálnak,
– töltődő érzés, nem fáraszt, hanem felfrissít,
– a szem szinte lecsukódik, az állkapocs ellazul,
– a figyelem befelé fordul, önmagunkra, a megéléseinkre,
– a látszat, a külvilág véleménye nem igazán releváns többé, hiszen nem azért tesszük, amit teszünk, hogy nekik megfeleljünk, visszajelzéseket kapjunk, megerősítéseket nyerjünk az értékességünkről.
Ebből látszik, hogy mennyire számít, hogyan indítunk útjára egy cselekvést. Miért csináljuk? Azért, hogy mások lássák? Hogy a külső reakciók növeljék az önbizalmunkat?
Vagy abból indulunk ki, hogy először beengedem, átengedem magamon az élményt, töltődöm belőle, majd ebből a magam örömére létrehozok valamit (pl. mozogni kezdek, ahogy jól esik), végül, ha úgy érzem, szívesen megosztom ezt az élményt másokkal, akkor ezt boldogan megteszem.
Az órákon magam mellé szoktam állítani egy résztvevőt, és megkérem, hogy csinálja a mozdulatot úgy, hogy befelé táncol. Én pedig az ellentétét mutatom be. A többiek pedig elmondják, mit látnak. Először nyilván engem vesznek észre, hisz feltűnősködöm, nagyobbak a mozdulataim. Ám pár másodperc múlva (bármennyire is én vagyok 25-30 éve táncos), megfeledkeznek rólam, és áttér a figyelmük a tanítványomra. Miért?
– Mert érezni benne és a cselekvésében az erőt.
– Mert higgadt, nyugodt, elegáns, harmonikus.
– Nem erőszakos, kényszeres, vagy harsány.
– Hanem hiteles. Tartalmas. Minőségi.
– Olyan, amire jó figyelni, és amit ők is szívesen csinálnának…
Vagyis a valódi, minőségi figyelmet nem a kifelé élés vonzza. Pillanatnyi, felszínes érdeklődést ki lehet váltani az üres mozdulatokkal, látszatcselekvésekkel. De tartós, elmélyült, lojális, motivált kapcsolódásokat csak a befelé élő, és belülről cselekvő, hiteles ember hív magához.
És erről eszembe jut egy másik fontos gondolat, amit a vonzerőhöz szoktunk kapcsolni az órákon. Érdekel? Szívesen megírom egy következő posztban…