Előre bocsátom, hogy a következő sorok kényes témákat fognak érinteni! Sokan megsértődhetnek, vagy épp önigazolást kereshetnek a tartalmában. De szeretném jelezni, hogy senkit és semmit nem kívánok minősíteni. Egy jelenségről osztanám meg a gondolataimat…
Egyik este egy gyógyító női körben nyolc résztvevő, köztük 3 egyedülálló, 3 házas és 2 párkapcsolatban élő ült. A házasok közül egy válófélben volt. Egy épp új esélyt adott a férjének. És egynek válságban volt a házassága. A szinglik közül egy jól érezte magát így, a másik kettő kereste a társát. A párkapcsolatban élőknek voltak gondjaik, de bizakodóan viszonyultak a helyzetükhöz.
A kiinduló helyzet az volt, hogy a házasságban élők arról számoltak be (és korábbi tapasztalataikból ezt a többiek is meg tudták erősíteni sajnos), hogy a párjaik éveken át gyakorlatilag semmibe vették az ő igényeiket, vágyaikat. Több fázison mentek keresztül: kértek, sírtak, tomboltak, majd elkeseredtek, csendben maradtak, reménytelenné váltak, végül így vagy úgy, de kiléptek a kapcsolatból. A férfiak ekkor eszméltek… Korábban a nő volt az erőszakos, a hisztis, a hideg, az undok stb. Aztán elkezdtek teperni. Hogy erre a nő mit reagál? Egyénfüggő. Volt, aki adott új esélyt. Volt, aki már nem tudott… De miért kell mindig ide jutni? Mert ez iszonyúan gyakori forgatókönyv!!!
Nem állt szándékunkban szapulni a férfiakat. Szeretjük, tiszteljük, becsüljük őket. Társnak tekintjük őket, nem a gyerekünknek és nem az apukánknak. A legtöbben tényleg megtesszük a lehető legtöbbet, hogy működjön a kapcsolat. Egy ideig…
A női oldal a mi asztalunk. Ebben tudunk változtatni. A férfiak olyanok, amilyenek, ha másként akarnak majd élni, megteszik.
Felmerült a kérdés:
„Mit gondoltok, ha egy férfi úgy ugrálna körül minket, mint mi őket, milyen lenne? Jól esne? Vagy csak egy ideig lenne kellemes? Utána nem lenne szinte zavaró? Vajon nem vagyunk mi is baromi idegesítőek, amikor ezt a pincsikutyás körberajongást nyomjuk?”
Hiszen erre vagyunk kondicionálva. A hagyományos szerepleosztás idejéből ránk maradt, hogy a férfi megy pénzt keresni, a nőé a háztartás, a család. Azonban ez ma nem működőképes. Az egykeresős családmodellt szinte lehetetlen megvalósítani. Ám a munkamegosztás és az ezzel kapcsolatos elvárások (nem csak a férfiakban, bennünk is) megmaradtak. A férfi dolgozik, ez igaz. A nő dolgozik. És főz, mos, takarít, gyereket nevel, bevásárol, menedzseli az otthon működését. És ez evidencia. Természetes. Észrevétlen… (Tudtátok, hogy létezik a Láthatatlan munka világnapja, épp erre a jelenségre?)
Egész életemben egyetlen férfit ismertem, a legjobb barátnőm édesapját, aki teljes meggyőződéssel mondta (és csinálta!):
„Én nem segítek a feleségemnek a háztartásban, hanem résztveszek benne! Én is ott lakom. Ez éppúgy az én dolgom, mint az övé.”
Hát… Ti ismertek még ilyen férfit? Aki nem csak mondja, de tényleg ki is veszi a részét, zokszó, vádaskodás nélkül, kölcsönösen megbecsülve, amit beletesztek a közös életetekbe?
És akkor még csak a munka-háztartás témakört említettem (nem esett szó a gyerekekről, a szabadidő eltöltéséről, vagy akár a szexualitásról…)
Visszatéve a nőkre. Arra vagyunk nevelve, hogy feleljünk meg az elvárásoknak. Legyünk jól kereső munkaerők, szexbombák, konyhatündérek, takarítónők, családanyák, barátok, támogatók, megértők, csendesek, cukik… Mert akkor vagyunk „jó nők”, szerethetők, ha mindezt hozzuk. Az ilyen nő kiszolgálja a férfit. Csendben. Mosolyogva. Igények, vágyak, szükségletek nélkül. Hmmm… Mennyire disszonáns elképzelni, hogy ilyenné tesznek minket / tesszük magunkat. És ez sem „elég jó”. Sem a másiknak, sem magunknak…
A férjek nem boldogok így, ki tudja, miért… A fiaink a nőket cselédnek tekintő, férfiatlan, elkényelmesedett kisfiúkká cseperednek… Ráadásul a nők is savanyú uborka képpel teszik a „dolgukat”…
Tudom, nem mondtam semmi újat.
És hogy minden elemét hosszan lehetne tárgyalni. Érzékeny területek, és sok vitát robbanthatnak ki.
Nem célom világmegváltani, ahogy a lányokkal sem volt szándékunk senkit leszólni. Tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak éppúgy nehéz helyzetben vannak sok tekintetben, mint a nők. Beszélgettünk. Érzésekről, megélésekről. A testünkben, a lelkünkben és a szellemünkben keletkezett lenyomatokról, amelyeket az elhanyagolás, az elhallgattatás, a vágyaink elfojtása okozott éveken át. Nem robbantunk ki forradalmakat. Nem fejezzük le a férjeket. Nem hagyjuk el őket, ha nem muszáj (akkor lépünk, amikor már az egészségünket fenyegeti a kapcsolat nemműködése).
Csupán feltettük a kérdést…
- Mi lenne, ha mostantól magunkat ugrálnánk körbe?
- Mi lenne, ha a saját kívánságainkat lesnénk?
- Ha magunkat kérdezgetnénk nap mint nap, hogy mire vágysz, mitől lennél boldog?
- És mi lenne, ha ezeket megadnánk magunknak? (Természetesen úgy, hogy ezzel nem sértjük mások határait, és a számunkra fontos embereket, kapcsolatokat!!!)
- Mi lenne, ha elhinnénk végre, hogy megérdemeljük?
Nem a teljesítményünkért. Pusztán azért, mert vagyunk…
