Történt egyszer, hogy egy mester, ki tudja, kicsoda, megalkotott egy órát. Gyönyörű szerkezet volt. Minden részlete, fogaskereke aprólékos műalkotás. Precíz, tökéletesen működő gépezet. A művész annyira elégedett volt vele, hogy nem akarta elrejteni összetettségét. De féltette a finom, érzékeny műszert, ezért egy üvegbúrát helyezett rá, hogy óvja, miközben látható marad.
Büszke volt rá, de ahogy teltek az évek, eljött az ideje, hogy megváljon tőle. Ezután több embernél megfordult az óra. Voltak, akik szépen bántak vele. Nézegették, tisztán tartották, vitrinbe tették. Mások elhanyagolták. Nem vették észre az értékét. Lebecsülték, magára hagyták. Volt, hogy éveket töltött egy polcon, ahol porosodott, és ha egyáltalán rápillantott a gazdája, akkor is becsmérelte. A kis óra végül elhitte, hogy ennyit ér. Poros burkán keresztül már nem látta a külvilágot. Az élet egy monoton ketyegés, szürke köd lett számára. Szépsége elhalványult. Működése akadozóvá vált.
Mígnem egy napon új ember vette kézbe. Ő meglátta a kosz alatt a kincset. Tisztogatta, beszélt hozzá, megolajozta a kerekeket, kicserélte a kopott részeket. Az órácska újra csillogni kezdett, egyre vidámabban énekelte az időt. Jól esett neki a törődés, és igyekezett meghálálni azzal, amihez értett. Ám a férfi gyűjtő volt. Felismerte az értékét, látta benne a haszon lehetőségét. Szívesen foglalatoskodott vele, de nem ő volt az egyetlen számára.
Az óra tudta ezt, mégis hálás volt azért, amit kapott. Újra a régi fényében tündökölhetett, sőt! Elkezdte más szemmel figyelni magát. Lassacskán észrevette önnön szépségét. A gondos, bonyolult, izgalmas belső világát. Maga is meglepődött azon, mennyire különleges. Egyre jobban megszerette azt, aki ő maga volt.
Majd megértette a saját működését. A feladatát, amelyre teremtetett. Élvezte, hogy teheti, amiért alkották. Alázattal engedte át magát annak a szerepnek, hogy ő egy közvetítője valami nagyobb dolognak. Annak, ami egyeseket megrémít. Másokat siettet, motivál. Vannak, akik hiányolják, és vannak, akiknek túl sok van belőle. Megint másoknak az értéket jelenti, azt, amitől minden értelmet nyer. Az órácska nem tett mást, csupán csatornájává vált ennek a mindent átható erőnek.
Boldogsága, célja, ragyogása napról napra erősödött. Egyre többeket vonzott. Csodálták külső szépségét és belső világát.
Ahogy köré gyűltek az emberek, ő is figyelni kezdte őket. Érdeklődve és megbecsüléssel szemlélte a társaságot. Gyakran látta, ahogy egyesek kézen fogva, beszélgetve jönnek-mennek. Kíváncsivá vált, milyen lehet az ölelés, az érintés? Vagy a szeretet. Őt miért nem tapintja meg senki? Miért csak nézegetik, biztonságos távolságból? Mi választja el őt és az embereket? Olyan régóta élt a búrában, hogy hirtelen nem tudta, ki van kint és ki van bent?
Egy nap új alak tűnt fel a tömegben. Az óra csak bámulta a jelenést. Álmodott róla… És most ott állt. Nézték egymást. Elmélyedtek a másikban. Az órácska ekkor körülnézett, mint aki most ébredt. Észrevette börtöne üvegfalait. A láthatatlan határt, amely elválasztja attól, akihez közeledne. Akinek a kezébe adná működésének titkait. Akire rábízná érzékeny szerkezetét. Hirtelen iszonyú szűk lett számára a tér. Fullasztónak, elzártnak, légüresnek érezte addigi világát. Kiáltani szeretett volna, segítséget kérni. És nem tudni, hogyan, de a burkon megjelent egy repedés…
Azt mondják, amíg egy mesének nincs jó vége, addig annak a történetnek nincs vége. Nem tudom, mi lesz ennek a kifutása.
Összetörik az üveg? Vagy minden marad a régiben? Miután megjelent az első repedés, elkerülhető egyáltalán a változás?
Egy biztos. Új utat járni a régi módon nem lehet. A felismerés után már semmi sem lehet ugyanaz.
De hogyan törhet szét egy üvegburok?
Vagy egy külső erő hatására. Például, ha egy szeleburdi gyerek leveri. De az veszélyes. Ki képes arra, hogy egy gyermek lelkesedését, kíváncsiságát ötvözze a tisztelettel, megbecsüléssel és óvatossággal, amely a távoltartó határt eltűnteti, míg a belső kincset nem sérti meg?
Vagy belülről. Ha már tényleg túl szűkös a tér. Ha már nem kell a védelem, a páncél. Ha eljön az, amiért (akiért) érdemes…