„Miért táncolsz?”

Tapasztaltad már, hogy minden összefügg, és valahogy az időzítések sem véletlenszerűek? Hetek óta érlelődnek gondolataim ezzel kapcsolatban, melyek az órákon, a tánc(terápiá)ban azonnal kézzelfoghatóvá válnak.

Miért táncolunk? – merül fel a kérdés. Ha erről érdeklődöm a tanítványaimnál, alig egy-két ember vágja rá azonnal, hogy mert JÓ! Kollégákat, zenészeket, sportolókat interjúvolva szintén hasonló az arány. Mintha elfelejtették volna, miért kezdtek bele… Vagy a hamarosan debütáló táncszínházi darabunk kapcsán szoktak erről érdeklődni. Miért csinálod?

Azért, mert SZERETEM. És pont. Ennyire egyszerű.

Csak elfelejtjük néha. A profi táncban, sportban, zenében arra kondicionálnak, hogy legyél precíz, pontos mindig. Az eredmény a fontos. Ne hibázz! Ha ez fájdalmas, nehéz, sérülést okozóan túlterhelő, az sem baj. Mert a sikerért meg kell szenvedni. És fokozatosan elveszik az öröm, a szenvedély, a boldogság.

Érzed, hogy ezt a tendenciát az élet más területeire is kivetíthetnénk? Egyéb munkakörökre, családi, baráti, párkapcsolatokra. Kötelességgé válnak, ambíciók, célok helyett muszályból cselekszenek az emberek. A rokonokkal, gyermekkel, szerettekkel töltött idő, az őértük tevékenykedés, a gondoskodás kötelesség. Pedig mit érzel a gyekőcöd iránt legerősebben? Szeretetet. Miért vagy együtt a pároddal? Szeretetből. Mi okból választottad a pályádat/hobbidat? Mert szereted csinálni. De szereted e pillanatban is?

A napokban két zenész tanítványommal beszélgettünk. Egyikük azt mondta, már kezdi érteni, miért nem járnak az emberek komolyzenei koncertekre. Hiszen abból tudunk adni, ami bennünk van. A „szomorú zenész” műveiben, előadásaiban a szenvedés, a fájdalom, a kín, a dráma, a harc jelenik meg. Ezek fontos témák, érdemes feldolgozni. Csak ne csodálkozzunk, ha ehelyett a szórakoztató irányzatok felé fordul a közönség. A héten egy barátnőm elhívott egy koncertre, ami épp ezt támasztotta alá, a pozitív oldalról. Fantasztikus volt. Nem csak a technikai tudásuk. Hanem ahogy éltek közben. Látszott, hogy imádják, amit csinálnak. A közönség nem azt viszi haza, hogy hűűű, de profi volt. Hanem az élményt, hogy ők is részeseivé váltak ennek a szeretetnek, örömnek, alkotásnak.

A tánctanítási módszeremben megvan az ideje, amikor felteszem a kérdést a tanítványaimnak: Miért táncolsz? Ugyanis törvényszerű, hogy eljön a pillanat, amikor az visz tovább, ha erre emlékszel. Egyrészt, amikor elveszíted a motivációd, nehéznek, lassúnak, céltalannak érzed a folyamatot, elérhetetlennek látszik a cél. Amikor a gyakorlás kényszernek, kötelességnek tűnik. Valamint akkor, amikor a korábbi gyakorlatok (működési módok?) szűkössé és kényelmetlenné válnak.

Ilyenkor rájuk kacsintok, és azt mondom: Szuperek vagytok, hogy megtanultátok mindazt, amit eddig csináltunk. Mivel most kezditek korlátozónak érezni, azt jelenti, hogy elérte a célját. Megtanultatok kapcsolatot teremteni minden (test)részetekkel. És erősödtök. Ezek nélkül nincs tánc. De mi kell még? Minden lila ködös spiri maszlag nélküli szeretet. Öröm és élvezet. Az a boldogság, ami átjár, amikor csináljátok… Most figyeljetek, jön a csavar!

Majd ott helyben kipróbálunk két végtelenül egyszerű gyakorlatot. És láss csodát, azonnal értik! Percek múlva megváltozik a testtartásuk, az arckifejezésük, a mozgásuk! Pedig nincs benne semmi varázslat. Vagy mégis? 😀

Számomra a készülő színdarabunk egyik tanulsága ez. Törekedjek a lehető legmagasabb színvonalra, de tudjam, miért teszem! Azért, mert szeretek táncolni!!! Mert akkor vagyok a legboldogabb, amikor ezt csinálhatom. Amikor alkotok, tanítok, előadok. Színjátszok. Játszok. Örömmel, lelkesedéssel, szenvedéllyel. Teljesítménykényszer és görcsök nélkül. Szeretetből…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük