Mire gondolt a költő? – avagy kis kiegészítés a Kegyelem című íráshoz

Hadd köszönjem meg (főleg a tanítványaimnak), hogy az előző bejegyzésem után a konkrét történet, a hogylétem felől érdeklődtetek! Nagyon hálás vagyok a figyelmességetekért! 

Ezen beszélgetések tanulságaként gondoltam, megírom azt is, hogy a nyilvánvaló, azonnali jelentésén kívül mi az a két réteg, ami a szöveg mögött meghúzódik.

Polaritás

Az első mondanivalóm az lenne, hogy a „Jól vagyok” állapot nem arról szól, hogy mindig minden rendben van. A boldogság nem konstans állapot. Az élet hullámzások sorozata, amelyben vannak emelkedett pillanatok, és néha nehezebb időszakok. Ez pont így jó. A világunk a polaritásra épül, az öröm nem értékelhető a bánat nélkül.

A fejlődés egyik mércéje, hogy a mélypontok mennyire mélyek? Mekkorák azok a bizonyos hullámzások? És milyen gyorsan, mennyi energiabefektetéssel tudunk kijönni belőlük?

Ha te is azt éled, hogy egyre jobban vagy, de még vannak nehézségeid (főleg egyes életterületeken), akkor ne hidd, hogy sehol sem tartasz! Igenis haladsz az utadon! Nincs olyan, hogy minden tökéletes és úgy is marad. De a tökéletlenségek mellett érezheted, hogy „most minden jó”.

Egy korábbi cikkemben írtam, hogy ha a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor leszünk megállíthatatlanok. Az én olvasatomban a vágy és a félelem poláris kiegészítőpárok. Két ellentétes előjelű vektor. Ugyanarról szólnak, de különböző irányokba húznak.

A vágy általában könnyen meghatározható. Legalábbis könnyebben.
De a félelem a hátunk mögött lapul. Gyakran olyan butaságnak, bagatellnek, evidensnek tűnik, hogy nem tudatosítjuk. (Az evidenciák elsikkadnak!)
Bármennyire hisszük, hogy az előttünk ragyogó cél előre visz, ha a félelem erősebb. Ilyenkor olyan, mintha egyre távolabb kerülnénk a vágyainktól.
Ha körülbelül azonos erejűek, akkor egyhelyben toporgunk, mintha megrekedtünk volna, esetleg ugyanazokat a köröket futjuk.
Ahhoz, hogy megéljük a csodát, a vágy erősebb kell legyen a félelemnél.
Szerintem akkor lehet csökkenteni az ellenerőt, ha szembenézünk vele. Rálátunk, kimondjuk, vállaljuk, majd szép fokozatosan, kellemes élményekkel helyettesítve tompítjuk a riasztó helyzetek élét.

Dualitás 

A másik háttérgondolat pedig a kapcsolatokra vonatkozott. Ahogy a táncban, a testtartás kialakításában megvizsgáljuk, az első fázis „az önmagunkban megtalált erő”, és ennek a fejlesztése. Nem bíztatok senkit arra, hogy rúgja fel a kapcsolatát, de azt vallom, hogy mindannyiunknak szüksége van (a státusztól függetlenül) arra az önismeretre, saját időre, amelyben felismerjük és megedzük a belső tartásunkat. Minőségi kapcsolódásokat akkor tudunk kialakítani, ha ezekben nem veszítjük el önmagunkat.

De mivel éles helyzetben mindig a rutinok kapcsolnak be… ezt nem elég fejben eldönteni. Gyakorolni, erősíteni kell, folyamatos (ön)monitorozással. Azért ne ess kétségbe, ez egy izgalmas és szórakoztató folyamat. Mint az edzés. Ha nem mártírkodsz, hanem megtanulod élvezni. 

És most jön a személyes tapasztalat. Ha ezen az úton haladsz, egyre boldogabb, erősebb, ragyogóbb leszel. A stabilitásod, az örömöd, az önértékelésed nem függ külső megerősítésektől. Egyedül is jól érzed magad. Nincs szükséged mások társaságára, hogy teljesnek érezd az életed. Elindulsz bárhová egymagad, a (fent említett) félelmek lassan eltűnnek. A szép tapasztalások, az önmeghaladások egyre fokozzák a személyed felé irányított szeretetet, elfogadást, gondoskodást, bizalmat. És ez egy ideig csodálatos!

Azonban eljön a vízválasztó. Nem hamar, és néha nem is élesen. Olyan, mint egy halk hang, ami mintha terelgetni akarna… Azt súgja, hogy igen, jó ez így, de érzed, hogy egyedül csak egy pontig tudsz emelkedni? Ahogy a táncban, felfelé nyújtózni és erősödni lehet, amíg a hátra húzódó testtartásban állsz. De lábujjhegyre állni, ugrani, repülni csak akkor sikerülhet, ha változtatsz a pozíción, és kapcsolódni kezdesz másokkal. Vagyis egy ponton túl a fejlődéshez már kell a társ…

Azt figyeltem meg, hogy ez az igény akkor lép fel, amikor a boldogság szinte túlcsordul. Amikor az élet tele van csodákkal, látod a sok szépséget, megengeded magadnak az átélt élményeket, csordultig vagy szeretettel… És mindezt annyira szeretnéd megosztani! Nem ahhoz keresel társat, hogy ne legyél egyedül. Nem félelem, függőség, önállótlanság, bizonytalanság, nem valamiféle űr kitöltése az oka, hogy valakinek fognád a kezét. Hanem az, hogy megmutasd neki, mennyire gyönyörű az élet. Hogy kifejezhesd a szereteted, a szenvedélyed, az örömödet, és emelhesd a másik embert. Mert Nőként erre vágyunk. Támogatni, felemelni a Férfit. Tartalommal, tölteni meg a teret, amelyet ő tart kettőnknek.

Az egyedüllét fájdalma számomra ezt jelenti. Az érzést, amikor a sok jót nem tudom hogyan és kinek közvetíteni. Mintha egy része megrekedne és feszítene belülről. Természetgyógyászként egyértelmű, hogy a víz energiája az érzelmekre utal. A könnyek, amelyeket a fentiek kimondása hatására hullatok, a visszafogott, magamban tartott érzések, megélések kivezetései. És ez egyszerre fájdalmas, mert tudatosítja a hiányt és a belső feszítettséget. Másrészt hihetetlenül boldogító és sikerélmény egyben, hisz épp azt mutatja, mennyire sokat haladtam az elmúlt években. Mennyire hatékony, amit gyakorlok, és igyekszem átadni más nőknek. Vagy hogy ez nem az üresség, hanem pont a rengeteg jó jelenlétének a jele.

Ezért az előző írásom lényege nem a fájdalom. És nem a „hurrá optimizmus”. Hanem a polaritás feszítettsége és a dualitás vágya. A félelemmel való szembenézés fontossága. Az eddig megtett út értékelése. És a valódi, élő, minőségi emberi kapcsolatok felemelő ereje.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük