Az elmúlt napok igazán érdekes beszélgetéseket hoztak. Sok ötletem született, amit idővel megírok, hátha érdekel. Az egyik egy visszatérő kérdés volt, melyet gyakran hallottam már férfiaktól. És mint kiderült, több nőtársam sem kivétel ez alól…
„Ha egy nő ennyire képes felépíteni az életét, rendelkezik mindennel, amire szüksége van a mindennapokhoz, mit adhat hozzá egy férfi?”
Régebben szinte nem értettem a kérdést, hisz az egy dolog, hogy pénzt keresünk, van fedél a fejünk felett, kifizetjük a számlákat, mosunk, főzünk, takarítunk magunkra. Hogy van autónk, el tudunk menni színházba, moziba, akár utazni. És igen, szeretni, ápolni, gondozni, tisztelni is tudjuk magunkat. De magunkhoz bújni nem tudunk. Védelmet, támogatást, ölelést, szeretkezést, kézfogást, beszélgetést, megosztott élményeket nem adhatunk magunknak. Sok előnye van az egyedüllétnek. Erőre, önállóságra, stabilitásra tanít. És remek tapasztalat, hogy amikor társra találunk, tudjuk értékelni az összes mindennapi apróságot, amit ő tesz…
Mert a feltett kérdésre a válaszom ez:
„Ne azt kérdezd, hogy mit adhatsz hozzá az életemhez. Azt keresd, mivel teheted könnyebbé.”
Tudod, akár egy saját vállalkozásról, akár a magánéletről beszélünk, ha egyedül vagyunk, mindent is mi végzünk el. Például a takarítónőtől az igazgatóig az összes feladat az enyém, nem csupán az, amihez valójában értek, amiért ide születtem erre a világra. Csomó olyan részt el kell látni, amihez nincs affinitásom. Ahogy otthon, ha egyedül vagyok. Persze, megoldom, mint az összes szupernő, akiket ismerek (és akiket nem). Mind meg tudjuk tanulni a honlapszerkesztést, a hirdetéskezelést, a csapszerelést, a glettelést, összerakjuk az IKEA-s bútort és elbírunk két karton ásványvízzel…
Ámde ezek rengeteg időt és energiát vonnak el azoktól a tevékenységektől, amelyeket igazán szeretünk. Amelyekhez értünk és amelyekben boldogok vagyunk. Vállalkozóként azt figyeltem meg, hogy miután meg tudtam tenni, hogy a háttérmunkák egy részét kiadjam (pl. hirdetések), sokkal több időm maradt a tanításra, az írásra, a tréningezésre, az alkotásra. És minél inkább ezekkel foglalkoztam, annál sikeresebb kezdett lenni az összes életterületem. A táncban, a terápiában, de még a szabadidőmben, az öngondoskodásom terén is.
Ugyanez igaz a magánéletre. Vannak női és férfi szerepek. Ez nem hátrányos megkülönböztetés. Az emancipáció szükséges volt, de egy dologban nagyon káros. Összemosódott az „egyenrangúság” és az „egyformaság” fogalma. Nem attól azonos értékű egy férfi és egy nő, hogy ugyanarra képesek. Akár tetszik, akár nem, ez képtelenség. De épp ez a szépsége. Mert az erősségeink kiegészítik és fokozzák egymást.
Amikor együttműködünk, és mindenki a saját kompetencia körébe tartozó dolgokat végzi, abból csodás dolog születik. Nézd meg a tangót! A férfi meghatározza az irányt és az időtartamot, azaz a kereteket. Kifelé figyel, vigyáz a nőre és mutatja, merre menjünk. Nem utasít! Felajánlja a lépést. A nő erre válaszol. Elhiszi, hogy a férfi érti a dolgát, jó felé fogja vezetni, és nem kell felülbírálnia a döntését, tiszteli a társát. Megbízik benne. Teheti a saját dolgát. Ami a belső tér, a tartalom, a szépség létrehozása. Minden energiáját abba fektetheti, hogy a lehető legértékesebb alkotást hozzák létre, együtt. Mert nem kell egyedül csinálnia mindent. Nem kell kifelé figyelni, megvédenie magát, megküzdeni az ellenséges erőkkel, miközben villanyt szerel, cipekedik, és nem mellesleg kedves, mosolygós, figyelmes, szexi és remek szakácsnő.
Amikor azt válaszolom, hogy ne hozzáadni akarj az életemhez, hanem könnyíteni rajta, erre gondolok. Tedd a dolgod. Amihez értesz. Amiben jó vagy. Legyél önmagad. Legyél Férfi. És ha ezeket a terheket leveszed a vállamról, ha így lehetek a Nő, aki szintén cselekszi, ami belőle árad és örömmel tölti el, látod? Már boldogabbá tetted az életem. Mert szeretek Nő lenni! Szeretem mindazt csinálni, azt adni, ami az én tehetségem. Ám ehhez kell, hogy legyen időm és terem ezekre.
Hadd idézzem Popper Péter sorait:
„Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rárótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom.”