Az imént beszélgettem a tanítványaimmal Messengeren. Visszanézve a gondolatainkat, eszembe jutott, hogy megosszam nyilvánosan. Hátha lesz köztetek, akinek szintén segítenek…
Elöljáróban annyit, hogy augusztus 4. pénteken a nagy viharban teljesen beázott a stúdióm. Bokáig állt a víz. A rá következő két hétben, amikor nem tanítottam egy kölcsön teremben összevont órákban, vagy tréningeztem, minden nap a helyet takarítottam, és drukkoltam, hogy kiszáradjon annyira a táncpadló (OSB lapok), hogy használhassuk megint. Nem a fizikai terhelés volt a legnehezebb. Hanem állni az életem munkájának sárral borított romjai felett. Rendet rakni a külső-belső terekben…
Majd múlt szerdán (augusztus 16.) a nagy esőben újra beázott a hely… már azon nevettem kínomban, hogy pár letörölt polccal vagyok előbbre, mint két hete, és kezdhetem újra…
Erre jött még egy kör, ugyanis az épületben a tetőtér beépítés miatt liftaknát hoznak létre a mellettem lévő pincerekeszben, amit egy álajtócska választ el a stúdiómtól. A betonbontással járó por miatt a munkások ezt kinyitották (érthető módon, hiszen nekik is kell a levegő), és most az összes bútoromat, eszközömet vastag porréteg fedi.
Amúgy bár nem tagadom, ez idegtépő, mégis két “leckét” látok benne:
1) Időzítések – Ha abból a szemszögből nézzük, hogy akkor bontják a betont, amikor amúgyis hasznavehetetlen a terem, ez szép szinronicitás (elég szívás lenne, ha úgy jött volna ki, hogy minden nap órák vannak és ilyen mocskot csinálnak közben).
2) Türelem – Már a kurzusaim elején, a járás elemzésénél szó esik erről. Most még jobban használom, amit tanítok. Ugyanis ez a helyzet lassításra kényszerít. Nem tudok olyan módon, tempóban dolgozni, mint szeretnék. És várnom kell… A padló kiszáradására (vagy a lottónyereményre, hogy kicseréltethessem). A munkálatok legalább ezen részének a végére. A takarítás megkezdésére, mert így semmi értelme újra belefogni. Ám ennek a késleltetésnek akkor is oka van, ha most még nem látjuk, mi az…
Megosztom veletek a kedvenc mondásomat (mantrámat), amit jelenleg a szokottnál többször ismételek:
“Mindig minden, a lehető legjobb időben és módon, az én érdekemben történik!“
Próbáljátok ki, nekem beválik napi szinten.
És még ide sorolhatnám a segítségkérésre vonatkozó tanítást, vagy a tapasztalást arról, hogy mennyi csodás ember van körülöttem, akikre számíthatok a bajban.
Mert nincsenek véletlenek.
Tudjátok, a víz nagy erő. Tisztára mos mindent, de előbb feljön a kosz. Szép, hogy itt az ideje tisztázni dolgokat. Ahogy a jelenlegi, szakrális évköri időszak tanítja, válogasd szét az értékest az értéktelentől.
Ezt én most nagyon élem. Nem csak abban, hogy mindannyiunknak, velem az élen, vannak még olyan részeim, amelyeket meg kell tisztítani, felszínre kell hozni a tökéletes “áramláshoz”.
Atéren is, ahogy kitisztul, kik fontosak nekem, és főleg kiknek vagyok én fontos. Emberként, tanárként egyaránt. Ki az, akinek csak a “jó”, az általa generált illúzió kell belőlem és abból, amit átadni szeretnék, hivatásban, magánéletben egyaránt?
Ki az, aki meglátja, hogy a “jól vagyok” állapot nem a konstans boldogságot jelenti? Hanem hogy igenis vannak gondjaink és mindannyian egy folyamatos önismereti, öngyógyító úton járunk. De ha már jól vagyunk, akkor néhány fájó, dühös, sírós, kétségbeesett, félelmekkel átitatott, magányos óra után meglátjuk a problémákban a lehetőségeket.
És “megállunk a lábunkon”. A tengelyeinken (tudás és képességek). A központban maradva (önmagunkhoz hűen, türelmesen, egyensúlyban). Tisztázva a célokat, lézerpontosan. Szeretve, megbecsülve és használva a külső támaszokat (mint nekem a stúdió), de nem ezekbe kapaszkodva menni tovább. Hogy hogyan? Ezt próbálom tisztán látni. Hiszem, hogy a víz ebben akar segíteni.
/ Ha más nem, még mindig csinálhatunk a stúdióból búváriskolát. Lehet beltéri SUP jógát oktatni, mert szerintem ez piaci rés. A vízibalett sem elvetendő. Hétvégén törökfürdő, ahol Naginivel, aki átvedlik vízisiklóvá, rendszeresen fellépünk. Mert semmi nem vész el, csak átalakul… /