A hastánc elnevezése

A táncművészet azon ágát, amit ma hastáncként ismerünk, a különböző területek más-más nevekkel illették. Eredeti elnevezése Raks Sharki (El Raks Al Sharki), vagyis a “kelet tánca”. Mára ez leszűkült egyetlen stílusirányzatra, a klasszikus egyiptomi szórakoztató táncra.
A görögöknél Cifte Telli, a törököknél Rakasse vagy Oriental Tansi a neve.
Magyarországon, nyugaton, illetve a Közel-Keleten egyre inkább elterjed az orientális tánc kifejezés, utalva az eredeti hangzásra és a művészi színvonalra, amelyet képvisel (sajnos a “hastánc” szóhoz még mindig sok negatív attitűd kapcsolódik).

A hastánc kifejezést először a franciák használták a XIX. században. Ekkoriban járták hódító útjukat Napóleon katonái, akik számára a közel-keleti tánc teljesen ismeretlen, egzotikus és lebilincselő volt. Elnevezték “danse du ventre”-nek, melyet az angol később belly dance-re, a magyar hastáncra fordított.
Érdemes hozzátenni, hogy ez egy téves szókép, hiszen amellett, hogy a mozdulatok jelentős része a has tájékán összpontosul, a táncos egész teste mozog.


A hastánc eredete

Habár a hastánc a világ valószínűleg legrégebben ismert és feljegyzett táncformáinak egyenes ági leszármazotta, mai megjelenését nem hiszem, hogy érdemes túlmisztifikálni.

Bejárta a világot, divatot teremtett, új irányzatok születtek és születnek ma is. Talán az egyik legdinamikusabban fejlődő, alakuló, változó táncművészeti ág. Ám tekintsünk kicsit vissza, hisz a gyökerek ismerete legalább annyira fontos, mint a jövője!

Az ókorban a matriarchális társadalmak voltak a jellemzőek, az imádott istenalak a Földanya Istennő volt. Az ő hatáskörébe tartozott a teremtés, az újjászületés, a jólét, a jó termés, az állathozam, a fajfenntartás, az évszakok váltakozása stb. Papjai és papnői rendszeresen áldozatokat mutattak be neki, de nem is akármilyet. Szertartásaik alatt fiatal lányok szüzességét ajánlották fel az istennőnek, hisz ez volt a legnagyobb kincs, mit egy nő adhatott. A templomi táncosokat Indiában „dévadászik”-nak nevezték.

Fennmaradtak leletek egyéb vonatkozásairól, például:

– Egyiptomban az esküvői szertartások jellegzetes táncosa a Zeffa. Ez a szó jelenti az esküvői menetet, a táncost és a táncot. Fején shamadant (gyertyatartót) viselt, megvilágítva a társaság útvonalát. A tűz szimbolikus jelentése fontos volt számukra, mint a megtisztulás, az új kezdete.

– Marokkóban a Schikhatt táncosok töltöttek be hasonló szerepet. Ők a táncot a pantomimmal ötvözték és a nászéjszakát imitálták mozdulataikkal. Vezetőjük a “sheika” vagy “sheik” volt, jelentése “a tudás birtokosa”.

– Az arab törzseknél a szülés folyamatát tánc kísérte.

– Ókori egyiptomi és sumér tárgyakon láthatunk táncos ábrázolásokat.

– Görög szobrok örökítik meg a meneádokat, vagyis a bacchanaliák szertartásain (Bacchus isten tiszteletére rendezett ünnepélyeken) közreműködő szüzeket.

A tánc céljai közé tartozott az istenek imádása, az áldás, a gyógyulás kérése, a termés elvetésekor és betakarításakor az ünneplés, a szórakozás, a mindennapi tevékenységek tanítása, vagy éppen a felkészülés a nászéjszakára, a szülésre.

Később a világi, szórakoztató táncok egyre nagyobb teret nyertek. Habár a muszlim hit nem engedte, hogy a nők nyilvánosan táncoljanak, volt egy népcsoport, akiket ez nem kötött. Ők voltak a ghawazee-k vagy cigányok (róluk később részletesebben szót ejtünk).

Főleg az ókori Görögországban, illetve egyéb térségekben szokás volt, hogy a szegényebb sorból származó fiatal lányok kimentek a piactérre, és nyilvános táncukért a járókelők pénzt dobáltak nekik. Így keresték meg a hozományra valót, és hogy ezt biztonságban tudják, felvarrták a ruhájukra. Elképzelések szerint innen ered a mai rázókendők használata, és ezen okból készítik a rajtuk látható érméket az antik pénzek mintájára.

Az ókorban már voltak hivatásos, felbérelhető tánccsoportok, akik az ünnepélyeken szórakoztatták a vendégeket.

Természetesen léteztek a titokzatos és izgalmas háremek, ahol a hölgyek elnevezése “almeh” vagy “almeah” volt, melynek jelentése “tanult nő”. A gésákhoz hasonlóan jártasak voltak a zenében, a táncban, a művészetekben, a tudományokban. Társalgással, szerelemmel szórakoztatták urukat, és leletek szerint már ekkoriban megszülettek az első koreográfiák és professzionális műsorok.

Az iszlám hit terjedése erős visszaszorító hatást gyakorolt a hastáncra, szinte kiirtotta. A nyilvános előadások megszűntek, csupán a valláson kívül állók gyakorolhatták. Habár megélhetésüket továbbra is biztosította, a megítélésük, a társadalmi hierarchiában betöltött szerepük már korántsem volt megbecsültnek mondható.

Virágzóak maradtak azonban a transztáncok, hiszen a testi, lelki gyógyítást és a vallásos célokat szolgálták. Ilyen volt a legismertebb változat, a dervistánc. A szufik egy kevésbé konzervatív vallási csoport voltak, akik úgy tartották, hogy az érzelmeket, boldogságot kifejező dallamok nem állnak ellentétben a hittel és annak szabályaival. Táncukban a táncos teste az ég és a föld közötti csatornává vált, ily módon közel kerülhettek istenükhöz.


A hastánc elterjedése

A hastánc elterjedése a ghawazee népcsoporthoz köthető, akik a XI. század elején indultak el a mai India területéről, hogy végighaladva nyugat felé, jelentős részt vállaljanak az orientális tánc kialakulásában. Vándorlási útvonaluk: India, Pakisztán, Afganisztán, Perzsa-, Arab-öböl, Egyiptom, Afrika délebbi részei, Törökország, Kaukázus, Oroszország, Spanyolország. (Több elmélet létezik azzal kapcsolatban, hogy honnan származnak, de ez a hivatalos álláspont – mégpedig azért, mert ők maguk ezt fogadják el!)

Többféle elnevezéssel illették: romák, cigányok (magyar), tzigane (orosz), banjara (indiai), gitano (spanyol), navar, ghawazee (egyiptomi). Téves a gypsy (európai) név, amit azért kaptak, mert Egyiptomból származónak hitték őket.

Kívül álltak az iszlámon, így nem volt tiltott számukra a tánc, mint a szórakoztatás eszköze. Amerre haladtak, meghonosították zenéjüket, táncukat, keveredve az adott térség jellegzetességeivel. Ennek eredményei jól láthatóak mind a hastáncban, mind a néptáncokban – a cigánytáncok és az említett területek táncainak közös elemei például a ritmikus taps és az erőteljes dobolás.

Vagy vegyük az arab flamenco ősét, amelyet Zambra Mora vagy „mór tánc néven ismerünk. Spanyolország 700 éves mór megszállásának idején alakult ki. Rokon vonásai a hastánccal, hogy szintén mezítláb táncolták, a felső- és alsótestet izoláltan mozgatva. Jellegzetes eszköze az ujjcintányér (chinechines).


A modern hastánc kialakulása

Érdekes vonás, hogy a mai hastánc nem keletről, hanem Amerikából jutott el Európába. 1893-ban rendezték a Chicagói Világkiállítást, ahol feltűnt egy Little Egypt művésznevű szíriai hastáncosnő (Farida Mazar Spyropoulos). Az amerikaiakra, akik addig a baletthez voltak szokva, hihetetlen erővel hatott a felső- és alsótest külön mozgatásával járó, fűző nélkül, “lenge” öltözetben bemutatott tánc. Elámultak rajta, megbotránkoztatta őket, mégis minden előadáson teltház volt. Habár ekkor még nem lett divat belőle, elindult a folyamat, mely Amerikát a hastánc fellegvárává emelte.

Ma a Közel-Keleten inkább csak turisztikai látványosság, és mint ilyen, populáris. Amerikában és Nyugat-Európában azonban elképesztő tempóban fejlődik tovább.

A szecesszió kora kedvezett igazán a hastáncnak, mert ebben az időben a kelet felé fordulás minden művészeti ágban megnyilvánult. Kialakult a „cabaret style”, vagyis a revü stílusú hastánc. 1927-ben megnyílt a Casino Opera Kairóban, amely a modern hastánc első keleti színhelye lett. Rengeteg világhírű táncos kezdte itt pályafutását.

A Közel-Keleten, Észak-Afrikában ma is erős nemi elkülönülés tapasztalható, bár ez egyre inkább enyhül. A nők csak egymás között táncolhattak, rendes muszlim nő közönség előtt nem tehette ezt (a nyilvánosan táncoló nőket lenézték, megvetették). Táncosok, zenészek, énekesek, szórakoztató művészek főleg a férfiak összejövetelein lehettek jelen.

A nőkkel ellentétben a férfiak felléphettek nyilvánosan táncos produkciókkal. És igen, eljutottunk oda, hogy léteznek férfi táncok. Bár ezeket nem szorosan a hastánc körébe soroljuk (ide szűken véve azok a táncok tartoznak, amelyek professzionális színpadi szólótáncok nők előadásában). Míg Amerikában a férfitáncok nyugodtabb stílusúak, keverednek bennük a tradicionális és a női szólótáncok átértelmezett, adaptált elemei, addig a Közel-Keleten ezek sokkal erőteljesebbek, férfiasabbak, és szinte kizárólag a folklórból merítenek. Jellegzetes viseletük a hosszú köpeny (djellabiyas), ám érdekesség, hogy Egyiptomban és Törökországban hosszú időn át viseltek a férfiak női ruhákat is tánc közben. A férfitáncosok török elnevezése “kochek”.


A hastánc hatásai

Egyre elfogadottabb nézet (az egészségügyi dolgozók, egészségfejlesztéssel foglalkozó szakemberek körében is), hogy a hastánc valóban az egyik legegészségesebb táncforma.

Bizonyítottan sok pozitív hatással rendelkezik, mind élettani, mind lélektani, illetve preventív szempontból.

Megfelelő technikával nem terheli az ízületeket. A testsúlyt az izmokra helyezi, így az ízületi kopások esélye minimálisra csökken, erősödnek az ínszalagok, az izmaink tónusosabbá, feszesebbé válnak.

Kihasználja minden ízület összes mozgásirányát, de csak az ergonómiailag optimális határokon belül (nincs 180°-os kitekertség, illetve hiperextendált, kifeszített tartás, mint például a klasszikus balettben).

Különösen intenzíven átmozgatja, megerősíti az ágyéki gerinc szakaszát. Csökkenti az ágyéki lordosist (görbületet), hiszen a medencénket magunk alá húzzuk, egyenesen tartjuk a hátunkat.

Ezáltal a gerincfeszítő izmok és a has izmai is erősödnek, a tartás hamar egészségessé válik, látványos fejlődés érhető el és a merevség, a fájdalmak megszűnnek.

A hát- és hasizmok erősödésével és nyújtásával a gerinc tehermentesítődik. Javul a testtartás, melyet leginkább az ülőmunkával való összehasonlítással lehet szemléletessé tenni.

Ülőmunka:
– A térdek behajlítva (általában kisebb szögben, mint az ideális 90-120°).
– A medence tehermentesítése, emiatt elgyengül (a medence optimális szöge a gerinccel 60-65°).
– A vállak meggörbülnek, előre esnek.
A hastánc ezen roncsoló hatások ellen dolgozik!