Kiteljesedés

„A kifinomultság csúcsa az egyszerűség.” És ahogy a természetben, úgy mindenben, az egyszerű dolgok a működőképesek. A tiszta helyzetek, érzelmek. Mert „zavarosban halászni” mindig kockázatos.

Tegnap este megint megnéztem a Győri Balett Romance című előadását. Frissítő élmény egy olyan darab, ahol bár megmutatkozik a veszteség, a gyász, a vívódás, a félelem az újrakezdéstől, mégis az örömre helyezi a hangsúlyt a szenvedés helyett. Látni, ahogy megjelenik a szerelem, és mindaz a boldogság, ragyogás, energia, motiváció, lelkesedés, játékosság, szenvedély, amit magával hoz, egyszerre könnyfakasztó és megnyugtató.

Mert nem erről kellene szólnia a szerelemnek, a kapcsolatnak? Nem azért keressük a társunkat, hogy a világ még szebb legyen? Ehelyett körbenézvén sokkal nagyobb arányban látom, hogy boldogtalanok, elégedetlenek az emberek. Nem becsülik és ápolják, amilyük van. Mi helyezte előtérbe a bizalmatlanságot, a hazudozást, a csalást, a hűtlenséget, az önzést, az érzéketlenséget, az intoleranciát és a lenézést? És ha nem tudják szeretni és tisztelni egymást, akkor miért élnek értelmetlen szürkeségben? Kényelmes? Megszokott? Azt hiszik, hogy fenntartható? De mit akarnak életben tartani?

Vannak, akik kapcsolatban élnek, és vannak, akik egyedülállóként, használva másokat az önös érdekeik, pillanatnyi vágyaik szolgálatára. Nem valódi szépségben. Ők is kompenzálnak. Érdekes, hogy a mai erkölcsi rendben ez elfogadhatóbb, mintha valaki a párkapcsolatát „éheztetné”, csalná meg. Szerintem mindegyik kifogás és önigazolás.

Az egyszerűség jegyében: ami kicsit is két-es, két-séges, két-elyekre ad okot, két-színű, az nem egy-szerű, nem univerzális, vagyis nem működőképes. A szerelem is egy-szerű. Egy ember felé fordítom, hogy tiszta és fenntartható legyen.

Beszélgettem egy ismerősömmel, és a szívembe markolt egy gondolata. Arról szólt, hogy a napi tevékenység mennyire jól elfedi azt, hogy egyébként boldogtalan. Megkérdeztem, lát-e maga előtt célt? Nem tudott semmi valódit mondani. Együttérzés és hála töltött el. Empátia, hiszen értem, miről beszél, nekem is sokáig volt a hivatásom kompenzálás (néha, nehezebb időszakokban még mindig tud az lenni, így jó volt megint tükörbe nézni általa). És hála, hogy van miért felkelnem minden reggel.

Emlékszem, túlzás nélkül, halálközeli élethelyzeteimben éltem át azt a fajta szürkeséget, amit a vegetáló embereken látok. Céltalan, felszínes örömökből táplálkozó, túlélt életet. Nem egészséges testeket. Szomorú, vágyakozó tekinteteket. Lefelé görbülő ajkakat, érzelmeket nem tükröző vonásokat. Szenvedő mártírokat, akik meglepődnek azon, ha valaki a megoldandó problémákat nem tragédiának éli meg. Akik újnak találják, ha azt mondom, hogy

Hirtelen bedöglött az aksi a kocsiban. Mi ezzel a gond? Örülök neki, hogy van autóm, ami minden nap elvisz oda, ahova szeretném. Van pénzem, hogy megtankoljam. És arra, hogy vegyek egy új akkumulátort bele. Még olyan is van, aki segít kicserélni. Miért ne mosolyognék?

Vagy igen, durva volt az elmúlt egy hónap beázásos története. De van stúdióm! Megteremtettem a semmiből. Úgy élhetek, taníthatok, ahogy és akkor, amikor én szeretném!

Mert választhatok! Megbecsülöm, amim van, ápolom és gondoskodom róla. Amit nem táplálunk, az elpusztul! Örülök neki minden nap, nem tekintem evidenciának a létét. Elfogadom, hogy kompromisszumokkal, áldozatokkal jár. Ám ezeket olyan árnak tekintem, amelyet még boldogan megfizetek a sok jóért, amit hozzátesz az életemhez.

Vagy ha nem tudom így látni, nem ér annyit, kiégtem benne, többet vesz el tőlem, mint amennyit hozzám ad… Akkor változtatok. Megpróbálom megjavítani, vagy ha nem megy, akkor új útra lépek. És bár ez könnyűnek tűnik, nem az. Viszont egyszerű. Elegáns. Kifinomult. Működőképes. Tiszta.

Ahogy a tegnapi előadásban a szerelem. Az erő, a motiváció, amely segít átkelni a nehézségek, veszteségek folyóján. Az érzés, amiben annyi játék és derű van, hogy megint azok a fiatal, életerős lények leszünk, akik bármire képesek. Az ünnep, amit az egymásra találás, a magány vége jelent. A megbecsülés, a büszkeség, hogy ez az ember hozzám tartozik. A hála azért, mert szeret és mert értünk munkálkodik. A biztonság, hiszen elfogadjuk egymást és szabadon, önszántunkból döntünk a másik mellett minden egyes nap. Az ölelés, mely nem fojtogat, hanem betakar, mint egy puha, meleg paplan. A bensőségesség, melyet a közös élmények tesznek örökké. A teremtés, amely kettőnkből születik.

Köszönöm, hogy emlékeztettetek, a tánc nyelvén! Mert amikor úrrá lesz rajtam a félelem, erre a színdarabra gondolok. Látjátok, mire képes a Művészet?

Az imént beszélgettem a tanítványaimmal Messengeren. Visszanézve a gondolatainkat, eszembe jutott, hogy megosszam nyilvánosan. Hátha lesz köztetek, akinek szintén segítenek…

Elöljáróban annyit, hogy augusztus 4. pénteken a nagy viharban teljesen beázott a stúdióm. Bokáig állt a víz. A rá következő két hétben, amikor nem tanítottam egy kölcsön teremben összevont órákban, vagy tréningeztem, minden nap a helyet takarítottam, és drukkoltam, hogy kiszáradjon annyira a táncpadló (OSB lapok), hogy használhassuk megint. Nem a fizikai terhelés volt a legnehezebb. Hanem állni az életem munkájának sárral borított romjai felett. Rendet rakni a külső-belső terekben…

Majd múlt szerdán (augusztus 16.) a nagy esőben újra beázott a hely… már azon nevettem kínomban, hogy pár letörölt polccal vagyok előbbre, mint két hete, és kezdhetem újra…

Erre jött még egy kör, ugyanis az épületben a tetőtér beépítés miatt liftaknát hoznak létre a mellettem lévő pincerekeszben, amit egy álajtócska választ el a stúdiómtól. A betonbontással járó por miatt a munkások ezt kinyitották (érthető módon, hiszen nekik is kell a levegő), és most az összes bútoromat, eszközömet vastag porréteg fedi.

Amúgy bár nem tagadom, ez idegtépő, mégis két „leckét” látok benne:

1) Időzítések – Ha abból a szemszögből nézzük, hogy akkor bontják a betont, amikor amúgyis hasznavehetetlen a terem, ez szép szinronicitás (elég szívás lenne, ha úgy jött volna ki, hogy minden nap órák vannak és ilyen mocskot csinálnak közben).

2) Türelem – Már a kurzusaim elején, a járás elemzésénél szó esik erről. Most még jobban használom, amit tanítok. Ugyanis ez a helyzet lassításra kényszerít. Nem tudok olyan módon, tempóban dolgozni, mint szeretnék. És várnom kell… A padló kiszáradására (vagy a lottónyereményre, hogy kicseréltethessem). A munkálatok legalább ezen részének a végére. A takarítás megkezdésére, mert így semmi értelme újra belefogni. Ám ennek a késleltetésnek akkor is oka van, ha most még nem látjuk, mi az…

Megosztom veletek a kedvenc mondásomat (mantrámat), amit jelenleg a szokottnál többször ismételek:

„Mindig minden, a lehető legjobb időben és módon, az én érdekemben történik!„

Próbáljátok ki, nekem beválik napi szinten.

És még ide sorolhatnám a segítségkérésre vonatkozó tanítást, vagy a tapasztalást arról, hogy mennyi csodás ember van körülöttem, akikre számíthatok a bajban.

Mert nincsenek véletlenek.

Tudjátok, a víz nagy erő. Tisztára mos mindent, de előbb feljön a kosz. Szép, hogy itt az ideje tisztázni dolgokat. Ahogy a jelenlegi, szakrális évköri időszak tanítja, válogasd szét az értékest az értéktelentől.

Ezt én most nagyon élem. Nem csak abban, hogy mindannyiunknak, velem az élen, vannak még olyan részeim, amelyeket meg kell tisztítani, felszínre kell hozni a tökéletes „áramláshoz”.

Atéren is, ahogy kitisztul, kik fontosak nekem, és főleg kiknek vagyok én fontos. Emberként, tanárként egyaránt. Ki az, akinek csak a „jó”, az általa generált illúzió kell belőlem és abból, amit átadni szeretnék, hivatásban, magánéletben egyaránt?

Ki az, aki meglátja, hogy a „jól vagyok” állapot nem a konstans boldogságot jelenti? Hanem hogy igenis vannak gondjaink és mindannyian egy folyamatos önismereti, öngyógyító úton járunk. De ha már jól vagyunk, akkor néhány fájó, dühös, sírós, kétségbeesett, félelmekkel átitatott, magányos óra után meglátjuk a problémákban a lehetőségeket.

És „megállunk a lábunkon”. A tengelyeinken (tudás és képességek). A központban maradva (önmagunkhoz hűen, türelmesen, egyensúlyban). Tisztázva a célokat, lézerpontosan. Szeretve, megbecsülve és használva a külső támaszokat (mint nekem a stúdió), de nem ezekbe kapaszkodva menni tovább. Hogy hogyan? Ezt próbálom tisztán látni. Hiszem, hogy a víz ebben akar segíteni.

/ Ha más nem, még mindig csinálhatunk a stúdióból búváriskolát. Lehet beltéri SUP jógát oktatni, mert szerintem ez piaci rés. A vízibalett sem elvetendő. Hétvégén törökfürdő, ahol Naginivel, aki átvedlik vízisiklóvá, rendszeresen fellépünk. Mert semmi nem vész el, csak átalakul… /

Rájöttem, hogy rezervátumban élek.

Egy hét alatt három forrásból hallottam ugyanarról a jelenségről. Hogy miért nem találkozom ezzel? Talán mert korosztály, iskolai végzettség és egyéb szempontok alapján megszűrt célközönséghez jutnak el a hirdetéseim. Mert nem fesztiválokra, szórakozóhelyekre járok. (Félre ne értsétek, ezek sem lennének ellenemre, de ha választhatok, hogy színházba, múzeumba, egyéb művészeti programokra menjek, vagy bulizni, akkor az előbbire költöm a pénzem.) Mert nagyszerű emberekkel barátkozom. És nem utolsó sorban, a családi mintám is szöges ellentétben áll ezzel a gondolkodásmóddal.

Először egy idősebb férfi mondta el annak kapcsán, hogy szerinte miért nem mernek engem megszólítani a férfiak. Aztán tegnap egy modern táncszínházi előadás jelenetében láttam a kifigurázását. Végül ma, a fodrászommal beszélgetve, ő mesélte el, hogyan viselkednek a 20-as/30-as csajok. Mert ők nem nők!

Szerintem akkorára még sosem tágultak a szemeim, mint amikor konstatáltam, hogy ennyire gyakori? Tényleg az a jellemző, hogy rengeteg lánynak nincsenek céljai, saját álmai, hivatástudata? Egyáltalán nem akarnak dolgozni? Arra keresnek pasit, hogy eltartsa őket? Egy darabig a szex a juttatás ezért, majd elintézi, hogy jöjjön a gyerek és onnantól már maradni sem feltétlen kell? Ehhez pedig a külsőségek alapján mérik a férfiakat (autó, lakás, bankszámla, státuszszimbólumok)?

Ebből fakadóan a férfiak, hacsak nem kifejezetten ilyen csajokra vadásznak a saját önös érdekeik által vezérelve, már meg sem mernek szólítani egy csinos nőt. Kérdés nélkül feltételezik, hogy biztosan esélyük sincs.

Nemrég hallottam egy férfi ismerősöm szájából azt a nem ritka, ám teljesen téves elképzelést, hogy „Egy ilyen nő, mint te, nem lehet magányos! Hiszen te tényleg akárkit választhatsz.” Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Így inkább csak annyit reagáltam: Jó, hogy mondod, akkor már nincs is probléma.

Ha most nem a női megközelítésből elemzem a jelenséget, hanem hogy nőként, szerintem hol a hiba, akkor azt mondanám, hogy a férfiak önértékelésének a teljes hiányában gyökerezik (ahogy a nők önbizalomhiánya is elképesztő mértékű).

Egyrészt ott kezdődik, hogy a legtöbb pasi ma nem tudja fogni a jeleket. Mert mindig a nő választ. Elindít egy apró üzenetet. Amelyre válaszul a férfi dönt és cselekszik, ezt nevezik kezdeményezésnek.

Vagyis

A Férfi dönt, a Nő választ!

Ehelyett ma a hímek válogatnak.

Mert a csajok nyomulnak, versengenek és felkínálkoznak. Az a nő, aki „leejti a zsebkendőjét”, odamosolyog (az online világban képletesen is értheted ezt), már fel sem tűnik… Így vagy kivárja a pasi, hogy rámászik egy csaj (azaz éppen az ellenkezője zajlik, mint ami az alaptermészetünk lenne), vagy válogatás nélkül bepróbálkozik minden nőnemű lénynél. Ebből sok csalódás következik.

Első tanács Dakota Melindától:
Vedd észre a jeleket!

A másik ötletem, minden férfinak és nőnek, hogy szűrd meg, kinek a véleményére adsz!

Ha ismerkedsz valakivel, mérd fel, hogy az értékrendje azonos-e a tiéddel. Mert komolyan, kit érdekel egy, a fentiekben leírt csajszerű képződmény lekezelő viselkedése? Hol befolyásolja ez azt, hogy te milyen nagyszerű ember vagy valójában? Fejleszd magad, legyél minőségi ember, és keresd olyanok társaságát, akik téged becsülnek.

Mert az értéked nem azon múlik, hogy mások mit gondolnak rólad!

És mert „gazdag ember az, akinek van miből adnia”. Lesz, akinek Aranyember leszel, mert éppen arra vágyik, amiben te bővelkedsz.

Önismeret, önértékelés, figyelem, bátorság, döntésképesség, cselekvőerő. Többek között ez jellemzi a Férfit. Nem a kocsi, a ház, az óra, a pénztárca… De te döntesz!

Hazatértem. Nehéz ilyenkor mit mondani. Kibontottam egy üveg jó vörösbort, amelyet a megfelelő pillanatra tartogattam. Azt hiszem, ez most az. Kortyonként iszogatom és várok. Várom, hogy a lelkem utolérje a testemet. A repülő gyorsabb, mint ahogy a szív el tud szakadni egy helytől…

Emlékszem, hogy amikor egy éve elkezdtem spanyolul tanulni, könnyűnek és természetesnek éreztem. Nem csupán az angol és olasz alapok miatt. Olyan volt, mintha a második anyanyelvemet ismerném meg újra. Két héttel ezelőtt, amint leszálltam a gépről, úgy éreztem, hazatértem. És ez egyre élénkebb színeket öltött minden egyes nap.

Tudom, hogy más egy ország, ha vakációra mész, és más, amikor ott élsz. Nincsenek illúzióim. Csupán egy érzés: a lelkem egy része ott maradt.

Keresem, mi minden miatt szeretem a hazámat. Miért jó visszatérni. És ezek sorolása közben érzem a keserédes ízt is, hiszen most a különbségek még élesebbek, mint előtte. Kíváncsian várom a holnapot, amely megint tánccal indul és zárul. Amikor újra felveszem az életem ritmusát, a feladataimat, és újra kezdem mindazt, amit szeretek. És tudom, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan…

Két gondolat érlelődik egyre biztosabban bennem.

1) Ha lehet, szeretnék ősszel visszatérni Madridba 3-4-5 napra. Bejárni a várost, bepillantani az ottani életbe.

2) Tenni magamnak egy nagy ígéretet. Ha 40 éves koromig nem sikerülne itthon komoly áttörést elérni a táncosi / tanári pályámon, illetve a magánéletemben, akkor egy időre kiköltözöm. Szeretnék itt maradni. Az anyanyelvemen írni, tanítani. Átadni a tudásomat minél több honfitársnőmnek. Itt alkotni, tanítani. Itt találni társat, akivel közösek a gyökereink és a jövőnk. De már elég az itthoni küzdelmekből. A folyamatos létbizonytalanságból, amit a tanári / gyógyítói / művészi pályán mindannyian megtapasztalunk. Elég abból, hogy az egész életünket feltettük a tudásunk bővítésére, a képességeink csiszolására, és mégis örülhetünk, ha épp nem fuldoklunk. Elég abból, hogy nőként csak reménykedünk abban, hogy összetalálkozunk egy férfival, aki lesz elég bátor megszólítani, udvarolni, mellettünk dönteni és velünk együtt tenni a kapcsolatunkért. Kívánom mindannyiunknak, hogy leljünk rá minderre és tudjunk élni a lehetőségeinkkel ott, ahol élnünk-halnunk kell. Vagy legyen elég bátorságunk felállni, és új életet kezdeni ott, ahol mindez lehetséges!