„A kifinomultság csúcsa az egyszerűség.” És ahogy a természetben, úgy mindenben, az egyszerű dolgok a működőképesek. A tiszta helyzetek, érzelmek. Mert „zavarosban halászni” mindig kockázatos.
Tegnap este megint megnéztem a Győri Balett Romance című előadását. Frissítő élmény egy olyan darab, ahol bár megmutatkozik a veszteség, a gyász, a vívódás, a félelem az újrakezdéstől, mégis az örömre helyezi a hangsúlyt a szenvedés helyett. Látni, ahogy megjelenik a szerelem, és mindaz a boldogság, ragyogás, energia, motiváció, lelkesedés, játékosság, szenvedély, amit magával hoz, egyszerre könnyfakasztó és megnyugtató.
Mert nem erről kellene szólnia a szerelemnek, a kapcsolatnak? Nem azért keressük a társunkat, hogy a világ még szebb legyen? Ehelyett körbenézvén sokkal nagyobb arányban látom, hogy boldogtalanok, elégedetlenek az emberek. Nem becsülik és ápolják, amilyük van. Mi helyezte előtérbe a bizalmatlanságot, a hazudozást, a csalást, a hűtlenséget, az önzést, az érzéketlenséget, az intoleranciát és a lenézést? És ha nem tudják szeretni és tisztelni egymást, akkor miért élnek értelmetlen szürkeségben? Kényelmes? Megszokott? Azt hiszik, hogy fenntartható? De mit akarnak életben tartani?
Vannak, akik kapcsolatban élnek, és vannak, akik egyedülállóként, használva másokat az önös érdekeik, pillanatnyi vágyaik szolgálatára. Nem valódi szépségben. Ők is kompenzálnak. Érdekes, hogy a mai erkölcsi rendben ez elfogadhatóbb, mintha valaki a párkapcsolatát „éheztetné”, csalná meg. Szerintem mindegyik kifogás és önigazolás.
Az egyszerűség jegyében: ami kicsit is két-es, két-séges, két-elyekre ad okot, két-színű, az nem egy-szerű, nem univerzális, vagyis nem működőképes. A szerelem is egy-szerű. Egy ember felé fordítom, hogy tiszta és fenntartható legyen.
Beszélgettem egy ismerősömmel, és a szívembe markolt egy gondolata. Arról szólt, hogy a napi tevékenység mennyire jól elfedi azt, hogy egyébként boldogtalan. Megkérdeztem, lát-e maga előtt célt? Nem tudott semmi valódit mondani. Együttérzés és hála töltött el. Empátia, hiszen értem, miről beszél, nekem is sokáig volt a hivatásom kompenzálás (néha, nehezebb időszakokban még mindig tud az lenni, így jó volt megint tükörbe nézni általa). És hála, hogy van miért felkelnem minden reggel.
Emlékszem, túlzás nélkül, halálközeli élethelyzeteimben éltem át azt a fajta szürkeséget, amit a vegetáló embereken látok. Céltalan, felszínes örömökből táplálkozó, túlélt életet. Nem egészséges testeket. Szomorú, vágyakozó tekinteteket. Lefelé görbülő ajkakat, érzelmeket nem tükröző vonásokat. Szenvedő mártírokat, akik meglepődnek azon, ha valaki a megoldandó problémákat nem tragédiának éli meg. Akik újnak találják, ha azt mondom, hogy
Hirtelen bedöglött az aksi a kocsiban. Mi ezzel a gond? Örülök neki, hogy van autóm, ami minden nap elvisz oda, ahova szeretném. Van pénzem, hogy megtankoljam. És arra, hogy vegyek egy új akkumulátort bele. Még olyan is van, aki segít kicserélni. Miért ne mosolyognék?
Vagy igen, durva volt az elmúlt egy hónap beázásos története. De van stúdióm! Megteremtettem a semmiből. Úgy élhetek, taníthatok, ahogy és akkor, amikor én szeretném!
Mert választhatok! Megbecsülöm, amim van, ápolom és gondoskodom róla. Amit nem táplálunk, az elpusztul! Örülök neki minden nap, nem tekintem evidenciának a létét. Elfogadom, hogy kompromisszumokkal, áldozatokkal jár. Ám ezeket olyan árnak tekintem, amelyet még boldogan megfizetek a sok jóért, amit hozzátesz az életemhez.
Vagy ha nem tudom így látni, nem ér annyit, kiégtem benne, többet vesz el tőlem, mint amennyit hozzám ad… Akkor változtatok. Megpróbálom megjavítani, vagy ha nem megy, akkor új útra lépek. És bár ez könnyűnek tűnik, nem az. Viszont egyszerű. Elegáns. Kifinomult. Működőképes. Tiszta.
Ahogy a tegnapi előadásban a szerelem. Az erő, a motiváció, amely segít átkelni a nehézségek, veszteségek folyóján. Az érzés, amiben annyi játék és derű van, hogy megint azok a fiatal, életerős lények leszünk, akik bármire képesek. Az ünnep, amit az egymásra találás, a magány vége jelent. A megbecsülés, a büszkeség, hogy ez az ember hozzám tartozik. A hála azért, mert szeret és mert értünk munkálkodik. A biztonság, hiszen elfogadjuk egymást és szabadon, önszántunkból döntünk a másik mellett minden egyes nap. Az ölelés, mely nem fojtogat, hanem betakar, mint egy puha, meleg paplan. A bensőségesség, melyet a közös élmények tesznek örökké. A teremtés, amely kettőnkből születik.
Köszönöm, hogy emlékeztettetek, a tánc nyelvén! Mert amikor úrrá lesz rajtam a félelem, erre a színdarabra gondolok. Látjátok, mire képes a Művészet?
