Bármennyire véletlenszerűnek tűnnek a dolgok, valójában minden egy nagyszerű rend része. Ilyen a mostani időjárás is. Május 12-14. között köszöntöttek be Fagyosszentek napjai. A szakrális évkörön ez az időszak arra való, hogy a Beltaine (április 30.-május 1.) ünnepével berobbanó új élet túlburjánzását kicsit visszafogja. Lemetssze a vadhajtásokat, a felesleges részeket, és ténylegesen azokat növesszük tovább, amelyeket meg szeretnénk érlelni a következő hónapokban.
Nem csoda hát, hogy a hirtelen jött tavaszi meleget, napfényt kicsit háttérbe szorítja az eső. Csak pár nap, de érdemes kihasználni a befelé figyelésre, az átgondolásra (ahogy a holnap esedékes Újhold is erre tanít).
Mivel nagyon szórakoztató számomra minden szinkronicitás, tegnap megint mosolyogtam magamban. Ugyanis az őskép- és meseterápia kapcsán arról beszélgettünk a csoportban, hogy milyen álarcokat viselünk, és milyen tükrökbe kell belenéznünk, hogy ezen szerepek mögé lássunk. Hogy megpillantsuk a valódi önMagunkat. Bemásolok nektek egy remek anekdotát Antony de Mello, jezsuita szerzetes tollából, amely a „Szárnyalás” című könyvében jelent meg.
A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang.
– A polgármester felesége – válaszolta.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
– Négy gyermek anyja.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem hogy ki vagy.
– Tanítónő vagyok.
– Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta a kérdésre, hogy ki is ő.
– Keresztény vagyok.
– Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
– Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
– Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő.
És ez nagyon megváltoztatta az életét.
Ennek kapcsán elgondolkodtam, milyen szerepeket játszom én? Milyen maszkokat viselek? És legfőképpen, ha már Fagyosszentek… melyek azok, amelyeket éppen ideje letenni végre?
Vigyázat, nagyon személyes vallomás következik! 😀
A következőket írtam fel minden agyalás nélkül.
1) Az áldozat: Sokszor beszéltem már (főleg személyesen) a bántalmazottság élményéről. Hogy milyen nyomokat hagy bennünk, ha a családban, az iskolákban, a párkapcsolatokban stb. bármilyen módon traumatizálnak. (És itt kiemelném, hogy nincs kicsi vagy nagy bántalmazás! Minden, ami sérti a testi-lelki-szellemi egészségünket és integritásunkat, fájdalmas abúzusnak tekinthető!)
Nemrég az egyik legkeményebb módon kellett szembenéznem a saját élményeimmel (ptsd tünetegyüttes), emlékezni mindarra, amire nem akartam, meglátni, megengedni magamnak a fájdalmát, levonni a tanulságokat és lassan útjára bocsátani. De nem csak az emlékeket. Hanem azt a nőt is, aki egy törött üvegpohárnak látja magát, mert nem tökéletes. Mert a bántalmazásoktól összetört. És repedezetten már nem teljes értékű a saját szemében. Akciós áru… Pedig ez nem igaz. Ideje elbúcsúzni a szomorú áldozattól!
2) A hős, a kőszikla: Szeretek erős lenni. Szeretek megbízható lenni, akire lehet számítani. Aki segít másokat. De nem szeretek kemény és hideg lenni. Nem szeretek egyhelyben állni. És nem szeretem feláldozni magam. Nem vagyok mártír, nem vagyok szuperhős és nem vagyok szikla, amelyre templomok épülnek. Ember vagyok, aki erős, stabil, támasztó, megtartó, de néha lehet érzékeny. Nem csak föld vagyok, hanem víz is. Haladó, áramló, szabad, utakat találó és teremtő, élettel teli, érzelmes, életadó. Nem kell mindent és mindenkit elbírnom. Örökké. Egyedül. Szótlanul…
3) Az éhező művész: Bármennyire viszem sikerre a vállalkozásomat, ez a szerep minden nap Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett. Élénken él bennem minden életszakaszom, amikor azért, hogy táncolhassak, taníthassak, tanulhassak, sokszor ételre sem volt pénzem. (Nem túlzok, ha nincs Anyu, aki időnként csomagolt nekem ennivalót, simán eléltem napi két szelet kenyéren.) Régóta tudatosan gyakorlom, amit tanítok – vagyis, hogy a saját életem központja Én vagyok. És magamat kell megtanulnom táplálni, tölteni, hogy sok jót adhassak másoknak. Bő-ségben kell élnem ahhoz, hogy ebből a többletből juttassak a többieknek, és ne a hiány (szűk-ség) kössön össze minket.
4) A mindig tökéletes ideál: Ami kint az bent… Ha mindenki tökéletességet vár el, ha robotnak/ufonak neveznek, ha nem hibázhatsz, ha a legkisebb baklövés is végzetes következményekkel jár… az nem a világ hibája! Izgalmas ránézni a belső hitrendszereinkre. Másokat miért fogadnak el úgy is, hogy sokkal csúnyábban viselkednek, kevesebbet adnak, tesznek bele a kapcsolataikba/munkájukba? Miért szerethetőbbek ők nálam, ha bántanak, veszekednek, savanyú uborka képpel élik a napjaikat? És miért hagynak el engem azonnal, ha kiderül, hogy nem tudok életem minden pillanatában Lila akác közi tökéletes Nő lenni? Nyilván nem az emberek a rosszak. Hanem én ezt várom el magamtól. Mert azt hiszem, csak akkor vagyok szerethető, ha sikeres és tökéletes vagyok. (Vesd össze a fenti „törött pohár” érzéssel, és máris látható, hogyan keletkezik egy masszív belső konfliktus…) Fagyosszentek, vigyétek magatokkal a hibátlanság illúzióját!
5) Az elérhetetlen: Énvédő várfalak egész sora áll azon hősök útjába, akik szeretnének a közelembe kerülni. Oké, hogy hatékony teszt és edzés, de azért kevés az ipari alpinista… Egyébként a kőfalak előnyös dolgok, ha vannak rajtuk ajtók és ablakok. Azt hiszem, idén veszek egy faltörő kost… 😀
6) A szabad szingli: Jó dolog a függetlenség, a szabadság. És szomorú, hogy a korábbi kapcsolataim nagy részében azt éltem meg, (nem csak miattuk, hanem a fenti tökéletesség-hiedelmemnek köszönhetően,) hogy a másik ember korlátoz engem. Hogy az én vágyaim, igényeim nem számítanak. Hogy olyan mértékben kell alkalmazkodnom, hogy az már szinte az önfeladással egyenlő. De én ezt nem szeretném. Az élet tele van csodákkal, lehetőségekkel, élményekkel! Élni szeretném ezeket és megmutatni annak, akit társamul választok. Biztos nincs olyan ember, aki szívesen velem tartana és megosztaná az ő álmait? Amúgy nem kell sok ilyen legyen. Nekem elég lesz egy! (Na jó, Társnak egy, és jöhetnek még családtagok, barátok, tanítványok… 😀 )
Te milyen maszkokat fogsz letenni végre? Esetleg írjak arról pár gondolatot egy következő posztban, hogy a mesék tanítása szerint milyen lépései vannak az elavult szerepkörök elhagyásának?
Metszőollókat elő, felesleges hajtásokat lenyesni, hogy végre az igazi Élet növekedhessen! 😍🥰🤩☀️
