Eredmény(ek) 68 mutatása

Szerepek 🎭

Bármennyire véletlenszerűnek tűnnek a dolgok, valójában minden egy nagyszerű rend része. Ilyen a mostani időjárás is. Május 12-14. között köszöntöttek be Fagyosszentek napjai. A szakrális évkörön ez az időszak arra való, hogy a Beltaine (április 30.-május 1.) ünnepével berobbanó új élet túlburjánzását kicsit visszafogja. Lemetssze a vadhajtásokat, a felesleges részeket, és ténylegesen azokat növesszük tovább, amelyeket meg szeretnénk érlelni a következő hónapokban.

Nem csoda hát, hogy a hirtelen jött tavaszi meleget, napfényt kicsit háttérbe szorítja az eső. Csak pár nap, de érdemes kihasználni a befelé figyelésre, az átgondolásra (ahogy a holnap esedékes Újhold is erre tanít).

Mivel nagyon szórakoztató számomra minden szinkronicitás, tegnap megint mosolyogtam magamban. Ugyanis az őskép- és meseterápia kapcsán arról beszélgettünk a csoportban, hogy milyen álarcokat viselünk, és milyen tükrökbe kell belenéznünk, hogy ezen szerepek mögé lássunk. Hogy megpillantsuk a valódi önMagunkat. Bemásolok nektek egy remek anekdotát Antony de Mello, jezsuita szerzetes tollából, amely a „Szárnyalás” című könyvében jelent meg.

A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang.
– A polgármester felesége – válaszolta.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
– Négy gyermek anyja.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem hogy ki vagy.
– Tanítónő vagyok.
– Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta a kérdésre, hogy ki is ő.
– Keresztény vagyok.
– Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
– Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
– Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő.
És ez nagyon megváltoztatta az életét.

Ennek kapcsán elgondolkodtam, milyen szerepeket játszom én? Milyen maszkokat viselek? És legfőképpen, ha már Fagyosszentek… melyek azok, amelyeket éppen ideje letenni végre?

Vigyázat, nagyon személyes vallomás következik! 😀

A következőket írtam fel minden agyalás nélkül.

1) Az áldozat: Sokszor beszéltem már (főleg személyesen) a bántalmazottság élményéről. Hogy milyen nyomokat hagy bennünk, ha a családban, az iskolákban, a párkapcsolatokban stb. bármilyen módon traumatizálnak. (És itt kiemelném, hogy nincs kicsi vagy nagy bántalmazás! Minden, ami sérti a testi-lelki-szellemi egészségünket és integritásunkat, fájdalmas abúzusnak tekinthető!)
Nemrég az egyik legkeményebb módon kellett szembenéznem a saját élményeimmel (ptsd tünetegyüttes), emlékezni mindarra, amire nem akartam, meglátni, megengedni magamnak a fájdalmát, levonni a tanulságokat és lassan útjára bocsátani. De nem csak az emlékeket. Hanem azt a nőt is, aki egy törött üvegpohárnak látja magát, mert nem tökéletes. Mert a bántalmazásoktól összetört. És repedezetten már nem teljes értékű a saját szemében. Akciós áru… Pedig ez nem igaz. Ideje elbúcsúzni a szomorú áldozattól!

2) A hős, a kőszikla: Szeretek erős lenni. Szeretek megbízható lenni, akire lehet számítani. Aki segít másokat. De nem szeretek kemény és hideg lenni. Nem szeretek egyhelyben állni. És nem szeretem feláldozni magam. Nem vagyok mártír, nem vagyok szuperhős és nem vagyok szikla, amelyre templomok épülnek. Ember vagyok, aki erős, stabil, támasztó, megtartó, de néha lehet érzékeny. Nem csak föld vagyok, hanem víz is. Haladó, áramló, szabad, utakat találó és teremtő, élettel teli, érzelmes, életadó. Nem kell mindent és mindenkit elbírnom. Örökké. Egyedül. Szótlanul…

3) Az éhező művész: Bármennyire viszem sikerre a vállalkozásomat, ez a szerep minden nap Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett. Élénken él bennem minden életszakaszom, amikor azért, hogy táncolhassak, taníthassak, tanulhassak, sokszor ételre sem volt pénzem. (Nem túlzok, ha nincs Anyu, aki időnként csomagolt nekem ennivalót, simán eléltem napi két szelet kenyéren.) Régóta tudatosan gyakorlom, amit tanítok – vagyis, hogy a saját életem központja Én vagyok. És magamat kell megtanulnom táplálni, tölteni, hogy sok jót adhassak másoknak. Bő-ségben kell élnem ahhoz, hogy ebből a többletből juttassak a többieknek, és ne a hiány (szűk-ség) kössön össze minket.

4) A mindig tökéletes ideál: Ami kint az bent… Ha mindenki tökéletességet vár el, ha robotnak/ufonak neveznek, ha nem hibázhatsz, ha a legkisebb baklövés is végzetes következményekkel jár… az nem a világ hibája! Izgalmas ránézni a belső hitrendszereinkre. Másokat miért fogadnak el úgy is, hogy sokkal csúnyábban viselkednek, kevesebbet adnak, tesznek bele a kapcsolataikba/munkájukba? Miért szerethetőbbek ők nálam, ha bántanak, veszekednek, savanyú uborka képpel élik a napjaikat? És miért hagynak el engem azonnal, ha kiderül, hogy nem tudok életem minden pillanatában Lila akác közi tökéletes Nő lenni? Nyilván nem az emberek a rosszak. Hanem én ezt várom el magamtól. Mert azt hiszem, csak akkor vagyok szerethető, ha sikeres és tökéletes vagyok. (Vesd össze a fenti „törött pohár” érzéssel, és máris látható, hogyan keletkezik egy masszív belső konfliktus…) Fagyosszentek, vigyétek magatokkal a hibátlanság illúzióját!

5) Az elérhetetlen: Énvédő várfalak egész sora áll azon hősök útjába, akik szeretnének a közelembe kerülni. Oké, hogy hatékony teszt és edzés, de azért kevés az ipari alpinista… Egyébként a kőfalak előnyös dolgok, ha vannak rajtuk ajtók és ablakok. Azt hiszem, idén veszek egy faltörő kost… 😀

6) A szabad szingli: Jó dolog a függetlenség, a szabadság. És szomorú, hogy a korábbi kapcsolataim nagy részében azt éltem meg, (nem csak miattuk, hanem a fenti tökéletesség-hiedelmemnek köszönhetően,) hogy a másik ember korlátoz engem. Hogy az én vágyaim, igényeim nem számítanak. Hogy olyan mértékben kell alkalmazkodnom, hogy az már szinte az önfeladással egyenlő. De én ezt nem szeretném. Az élet tele van csodákkal, lehetőségekkel, élményekkel! Élni szeretném ezeket és megmutatni annak, akit társamul választok. Biztos nincs olyan ember, aki szívesen velem tartana és megosztaná az ő álmait? Amúgy nem kell sok ilyen legyen. Nekem elég lesz egy! (Na jó, Társnak egy, és jöhetnek még családtagok, barátok, tanítványok… 😀 )

Te milyen maszkokat fogsz letenni végre? Esetleg írjak arról pár gondolatot egy következő posztban, hogy a mesék tanítása szerint milyen lépései vannak az elavult szerepkörök elhagyásának?

Metszőollókat elő, felesleges hajtásokat lenyesni, hogy végre az igazi Élet növekedhessen! 😍🥰🤩☀️

Evidens…

Van egy kedvenc mondásom, amit a tanítványaim jól ismernek:
Az evidenciák elsikkadnak.

Ismered a viccet, amiben a székely bácsi szemére veti a felesége, hogy „sosem mondod, hogy szeretsz”. Mire a férj: „Egyszer mondtam, ha változás lesz, szólok.”
Mindig irritált ez az anekdota. Üvölt belőle a lekezelés, a flegmaság, a másik értékelésének, megbecsülésének hiánya, és az igényeinek figyelembe nem vétele. Ha egy nőnek arra van szüksége, hogy a társa kifejezze a szeretetét (a mellékelt példában az elismerő szavak szintjén), azt ennyire semmibe lehet venni?

A válasz sajnos: igen. Sokkal több példát látok erre, mint a kölcsönös megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatokra. Nyugi, nem csak a férfiak csinálják. A nőknél éppúgy megjelenik.

Hányszor mondod ki, hogy „Szeretlek”?
Megköszönöd a legapróbb figyelmességet, jó szót, cselekedetet, amit valaki a te kedvedért tesz?
Hálás vagy az időért, amit egy másik ember rád szán, bármilyen formában?
Az aprónak tűnő dolgokért, mint például a rendrakás az otthonban, a megfőzött ennivaló, a megszerelt kilincs, a munka, amit a közös céljaitokért napi szinten végez a másik?
A szeretetért, a türelemért, az odafigyelésért?
A hűségért, a kitartásért?
A toleranciáért? A megértésért? A gondoskodásért? A védelemért?
Soroljam még? Inkább meghagyom neked a lista bővítését.

Az evidenciák elsikkadnak. A „köszönöm”, a „hálás vagyok”, a „tisztelem benned, hogy…”, a „szeretlek”, a dicséretek, az elismerések és a megerősítések a lélek fűtőanyagai. Büntetéssel, szeretetmegvonással, bántalmazással nem lehet kicsikarni a jót.

Persze mindenkinek vannak rosszabb periódusai, amikor kevésbé veszi észre és tudja a másik tudtára adni a megbecsülését. De ez időszakos. Elmúlik.

Az adás-kapás viszonyát nem patikamérlegen mérik. Csak az lenne a fontos, hogy mindenki érezze, milyen értékes. Hogy meg van becsülve. Hogy (jól) szeretik és figyelnek rá.

Miért hagyjuk, hogy az evidenciák elsikkadjanak? Miért olyan nehéz észrevenni és kifejezni azt a sok szépet, amit egymásnak adunk nap mint nap? Lehet másként is? Kölcsönösen? 😉

Élet…

Néhányan tudjátok, hogy az elmúlt éveket egy táncterápiás módszer kifejlesztésével töltöttem. Természetesen magamon tesztelve elsősorban. Ez egy olyan belső út, változás, amelynek számos része ma is meglep. Az ereje, a hatása. És hogy mennyi mindenben lehet még fejlődni. Az egész élet egy csodás utazás önmagunkban.

Már gyermekkoromban megtapasztaltam a rendkívül erős érzékelési képességeket. „Természetfeletti” dolgokat, mások érzéseinek, gondolatainak ismeretét. Ám ez annyira ijesztő volt, hogy inkább blokkoltam. Visszafogtam magam. És hosszú évtizedekig „bezárt szívvel” éltem.

Nemrég a tánc (hastánc, tangó, táncterápia) segítségével változtattam ezen. Beépítettem egy képzeletbeli bordaterpeszt a mellkasomba. És bármekkora a kísértés, igenis itt marad! Mert hiába fáj… megéri… Igen, fájdalmas, amikor olyan érzelmeket engedek meg magamnak, amelyeket korábban nem. Fájdalmas, amikor szétfeszítenek ezek, még ha csodaszépek is. Fájdalmas, amikor beengedek másokat…

Egy következő fázisban észrevettem, hogy bár továbbra is égető érzés, már nem rossz. Benne tudok maradni az élményben. Nem akarok kiugrani. Mondhatni javult az érzelmi állóképességem.

És az Univerzum nem kímél. Hozza a további megtapasztalásokat. Az elmúlt hetekben három szeretett ember távozott. A személyes veszteségen túl a legeslegnehezebb, hogy a mellkasomon tátongó nyíláson keresztül érzek mindent. A szeretteim fájdalmát, veszteségét. És tehetetlen vagyok. Nem vehetem el ezt tőlük. Nem tudok többet, mint átölelni őket és velük sírni, érezni. Teret tartani, ahol megengedhetik maguknak, hogy gyászoljanak.

És akkor történt valami. Miközben csodálkozva szemléltem a saját lelkem rezdüléseit, melyeket még sosem rengetett meg ilyen mélyen a halál, a végesség, egy változás következett be. Eltűnt a „rossz” és a „jó” fogalma. Már nem tudtam definiálni, mit jelentenek ezek az érzések szintjén. Nem akartam eltolni magamtól a bánatot. Mintha a szomorúság, a könnyek éppolyan telítettséget adnának, mint a boldogság, ami az alapállapotom. Szeretetet éreztem és hálát. Csupán csak azért, mert képes vagyok ennyire mélyen, erősen érezni. Bármit! Mindent! Értékelés nélkül. Szelektálás nélkül.

Hát nem ez az Élet maga? A Teljesség? A mártírság, önszenvedtetés nélküli megélés. Amikor eltölthetnek az érzések, a (testi) érzékelések és a gondolatok, akkor a belső hidegség tovatűnik. Nincs többé távolság ember és ember között.

Érezlek, érzem, amit te, értelek, és veled vagyok. Körbeölellek a szívem melegével, a szavaim simogatásával, a karom erejével. Ennyit tehetek. Átadom magam az Életnek, és néma csendben körbeveszlek vele. Mert szeretlek. Mert Mi Élünk! ❤️

Carpe Diem!

Több hét telt el, mióta legutóbb írtam. Mindent a maga idejében… Furcsa, hogy a kertben ülve, második napja tartó kényszer némaságban (semmi komoly, csak elment a hangom, és suttogáson kívül nem jön ki más a torkomon), épp ez a gondolatsor jut eszembe. Vajon miért? 😀

Élj a mának! Tetszetős gondolat. És hasznos, ha boldog életet szeretnénk. Hiszen az Élet nem a múlt és nem is a jövő. Hanem mindig a jelen. Minden, amit most teszünk, meghatározza a jövőnket. Mert a legtöbb dolog nem megtörténni fog, magától, hanem mi csináljuk. Mindig az épp aktuális pillanatban.

Ha a táncterápiában a félelmek kerülnek szóba, az egyik jellegzetes kérdésem ez: Mitől félünk általánosságban? Vagy a múlttól, vagy a jövőtől. Ha megállsz egy pillanatra és belegondolsz, most van-e okod félni, mit válaszolnál? Ami történt, vagy lehet, hogy történni fog, ebben a percben zajlik? A jelenben élés nagyon sok felesleges aggodalomtól megszabadít. 😉

Akkor mégis miért visszatetsző ez a közismert mondás? Véleményem szerint azért, mert kétféle értelmezési módja lehetséges.

1) Az egyik az, amikor a múlt motiválja. Ilyenkor nincs benne jövőkép. A holnap nem számít, a következmények lényegtelenek. Gyakran sérelmek, fájdalmak, düh, büszkeség, bosszú vezérli a cselekvést. Látszólag élvezetes, vidám, felszabadult, hedonista. De tényleg ilyen rózsás a valóság? Vagy tele van hiánnyal és kompenzálással? Be nem gyógyult sebekkel? És a folytatásban egy rakás megbánt tettel… Enyhébb esetben a megszokás áll a hátterében, ezáltal a változástól való félelem. Hátránya, hogy „új utat járni a régi módon nem lehet”, azaz biztos, hogy a holnap ugyanolyan (vagy rosszabb) lesz, mint az eddigi szakaszok.

2) Amiről szerintem valójában szólna ez a mondat, az a jövőkép által inspirált verzió. Van egy álmod, célod, és ezért nap mint nap teszel. Nem türelmet erőltetsz magadra, hanem megtanulod élvezni minden egyes lépésedet (ahogy a tánc sem arról szól, hogy a végén megtapsolnak, hanem hogy benne vagy és megéled). Ha örömmel éled a jelent, a jövőd is az lesz. Hisz a Jövő a következő Most.

Nagyon szeretem az Anonim Alkoholisták mondását: „Csak ma nem iszom.” Átültetve a boldogságra, ha azt tervezem, hogy húsz évig örömteli és optimista leszek, az nyomasztó teher. De ha ma mindent elkövetek, hogy az adott körülmények között a lehető legjobban érezzem magam, az nem olyan nehéz, ugye? Nincs más dolgom, mint ezt tenni holnap is. 😀

Úgyhogy, ha már nem taníthatok ma, sütkérezem még az utolsó napsugarak melegében, élvezem a csendet és megengedem magamnak a pihenést. Mert így a Jelen és a Jövő egyaránt szépnek látszik!

Egy-szerűség

Imádom az anyanyelvem. Minden szóban ősi tudás rejtőzik. Az utóbbi hetekben erre gondolok a legtöbbet: egyszerűség…
Egy-szerű… Egy-féle… Egy-séges… Univerzális… Általános érvényű… Általánosan működő… Vagyis minden, ami valóban működik, az egyszerű.
Csak az hatékony, ahol nincsenek két-elyek, két-ségek, ami nem két-es, két-színű…
Az egyes szám az isteni minőséget jelenti. A mindenséget hordozza. Benne van minden, amire szükségünk van. Esszenciális…

A tanítványaim gyakran hallják tőlem: a Tánc egyszerű. Nem azért, mert könnyű. Vagy mert mindenki ért hozzá. Hanem mert működik!
Nekem, aki olyan műfajokban éltem le az életem, amelyek a díszítettségre, bonyolításokra apellálnak, esetleg teljesen természetellenesek (pl. balett), nagy tanítómester a tangó. Itt minden pillanatban figyelnem kell, hogy egyszerűsítsem a mozgásom. Mert így lesz jó, természetes, működőképes.
A hastáncban és a táncterápiában ugyanezt élem meg. Nagy örömömre, sok kezdő tanítvánnyal dolgozhatok. És ők remekül tanítanak erre:

Keresd az egyszerűséget! A valódi lényeget! Az esszenciát!

November elején elmentem a Szépművészetibe a Matisse kiállításra. Döbbenten, meghatottan, áhítattal és belül dübörgő kérdések tengerével csodáltam az alkotásokat. És kerestem, amit ez a mester egész életében kutatott. A valódi lényeget, amely egy vonallal megfogható. Ami pontosan ugyanazt fejezi ki mindenki számára, mégis meghagyja az egyéni érzelmeknek a teret. Univerzális…

Szeretjük túlbonyolítani a dolgokat. Agyalni, kifogásokat, önigazolásokat, megerősítéseket, felmentéseket stb. keresni. Ám ez nagy csapda.

Az egyszerűség azt is jelenti, hogy minden egyetlen cél irányába mutat. Egységet képez az elme, a lélek és a fizikai sík. Nem húzhat más felé az „ész” és a „szív”. Nem lehet a vágy és a cselekedet ellentétes.

Mondok egy példát. Amikor egy nő szeretne egy igazi társat, egy minőségi párkapcsolatot, és ezt elképzeli, elindul az elme használata, a vágy megvalósítása. Ám ennek a fizikai világban való megnyilvánulásáig át kell mennie az érzelmek és a test rendszerén is.
Ha félelmek, blokkok, régi rossz emlékek, feldolgozatlan traumák állják útját az áhított kapcsolatnak (érzelmi szint), elakad a folyamat, vagy szennyeződik ezekkel.
Ha a test, a tettek, a szexualitás nincs harmóniában a céllal, ugyanúgy járunk. Például ha egy nő miközben a tökéletes társ után epekedik, olyan férfiakkal él bármilyen szintű szexuális életet, akik nem ezt testesítik meg, az gond lesz. Nyugi, ismerem az ilyenkor megszólaló, önigazoló mondatokat (én is gyártottam őket), mint hogy „ezeket nem veszem komolyan”, „csak egészségügyi okból megyek bele”, „nyitott szemmel járok”, „ ezek a helyzetek jót tesznek az önbizalmamnak” etc. Dumák…

A vágy és a cselekedet két nyíl. Ha a két vektor azonos irányba mutat, egyeznek, akkor a rendszer működik. Ám ha ellentétesek és egymásnak feszülnek, akkor jobb esetben „csak” nem történik semmi, mert kioltják egymást. Rosszabb esetben furcsa, disszonáns, kellemetlen, fájdalmas, feszítő érzéseket eredményez a két erő harca. Ezek a kételyek, kétségek, kettősségek. Energia- és időrabló vívódások.

Van kedved játszani? Nézd meg a jelenleg legtöbb agyalást, feszültséget okozó helyzetedet. És kezd el lebontani róla az indoklásokat, a kifogásokat, a megerősítéseket, az önigazolásokat. Ha hajlandó vagy erre, önmagaddal őszintén beszélgetve, mit látsz a végén? Egyszerűséget…

Időcsapda

Nézem az embereket magam körül, és folyamatosan ezt látom: szélmalomharcot vívnak az idővel. Egész nap rohannak, estére kimerülnek, de miért is? Mivel telt el ez a nap? Megérte? A végén elégedett és boldog vagy?

Az idő relatív. Hiába mérjük az óránkkal, megfoghatatlan, és mint sok más, ez is igen nagy kavarodások forrása. Mire gondolok?

Egyik oldalról az emberek rettegnek attól, hogy nincs elég idejük. Sietni kell, nem várhatok, erre nincs időm… – mondják. Nem szánnak valódi minőségi időt egymásra, fontos dolgokra.

Egyszerű példa, amikor induló párkapcsolatokról beszélgetünk. Alapvető működésünk, hogy az elménk nem szereti a réseket. Ám amikor találkozunk egy új emberrel, gyakorlatilag semmit sem tudunk róla. De mivel sietünk, és gyorsan kell dönteni, mert nehogy lemaradjunk egy másik lehetőségről, vagy szorít az idő, nyomja a család, a CSOK határideje stb., hogy találjunk már párt és hajrá, ezért ha az illető néhány paraméterben megfelel az elképzelésnek, jó lesz. Elkezdjük saját vágyak, elvárások, következtetések sorával kitölteni az üres tereket. Ahelyett, hogy megvárnánk, amíg a másik ember maga teszi ezt. Még az is elképzelhető, hogy sokkal jobbat találnánk, mint hittük. Ám mi magunk keressük a megerősítéseket, hogy ő tényleg olyan, amilyet keresünk. A figyelmeztető jeleket pedig elbagatelizáljuk.

Mert figyelni kellene… és a figyelem idő… az idő pedig a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk…

Figyelni akkor lehet, amikor nem rohansz. Amikor adsz időt magatoknak.

Akár egy baráti beszélgetést, akár a szexualitást hozom példának, a sorrend ugyanaz.

Először van a minket feszítő, kiadásra váró belső késztetés. És a vágy, hogy elvegyük, amire szükségünk van. Lehetőleg kölcsönösen.

Erre a fázisra is szükség van. Jó megélni, de ha itt megállunk, mert azt hisszük ez már a figyelem volt… akkor nagyot tévedünk.

Mert csak utána jön a java. A lecsitult, belső feszítettség nélküli állapotban el lehet kezdeni a saját mélységeinkre, a másik emberre, és miránk, kettőnkre fókuszálni. Az igazi intim, belsőséges, bizalmi helyzetek ilyenkor születnek. Mert adunk időt egymásnak. Nem rohanunk sehova…

Amikor indul egy kapcsolat, és ezt az időt, figyelmet nem adjuk meg, csak csörtetünk egy elképzelt cél felé, akkor nem tudjuk meg, ki a másik? Ki vagyok én mellette? Kik vagyunk mi együtt?

Ilyenkor nagyon könnyű belefutni (az időprés miatti) házasságba, gyerekvállalásba stb. Majd évek múlva, amint lehullik a lepel, és meglátjuk, hogy a párunk nem olyan, mint hittük, akkor csak a csalódás marad. Ha ez az érzés megjelenik, hiába van egy értékes ember mellettünk, a kiábrándultság, a harag, a kivetítés, hogy ennek ő az oka, olyan erős, hogy nagy kérdés, lehet-e még korrigálni, menteni a helyzetet?

Míg ha megtiszteljük egymást a valódi figyelem-idő ajándékával, hamar (néhány hónap alatt) kiderülhet, illünk-e egymáshoz. Melyik esetben veszíthetünk többet? És mikor nyerhetünk igazán nagyot?

Az érdekesség, hogy eközben az ellenkező véglet is megjelenik. Ami nem más, mint a halogatás. A „legközelebb”. A várakozás. A tétlenség.

Elénk kerül a lehetőség. Megszületik az ötlet, a vágy. Találkozunk egy izgalmas emberrel. De nem ragadjuk meg az alkalmat, hanem elodázzuk. Mert azt hisszük, lesz legközelebb. Mert a filmek, könyvek, spiri lélektárs-duálpár-karmikus kapcsolatos dumák elhitették velünk, hogy ülhetünk tétlenül, passzívan, és aki nekünk rendeltetett, úgyis összejön. Amire vágyunk, majd beugrik az ablakon. Majd magától. Vagy a másiktól. Vagy a feng shuitól.

Igen, jól érzed, ez engem szinte bosszant. A passzivitás, a felelősség hárítása zavar. Mert én is csináltam. Néha még rajtakapom magam, hogy amitől félek, azt késleltetem. (A vágy és a félelem kapcsolatáról már írtam, így erre most nem térek ki.)

Látod a furcsaságot?

Halasztjuk, amit meg kellene ragadni és csinálni.

És elkapkodjuk azt, aminek időt kellene adni.

Elengedjük, amire vágyunk.

Kapaszkodunk abba az illúzióba, amit magunknak teremtünk, csak mert félünk, hogy lemaradunk valamiről.

Pedig az élet annyira élvezetes, amikor…

A szembejövő lehetőségeket kihasználjuk. Megéljük a pillanatot. Esélyt, alkalmat adunk annak, amit szeretnénk megtapasztalni.

És időt szánunk fontos, értékes dolgokra. Emberekre, kapcsolatokra, akiket szeretünk. Beszélgetésekre, amelyekben mélységek rejlenek. Hobbira, hivatásra, ami értelmet ad a mindennapjainknak. Szeretkezésekre, amelyek többek a sürgősségi vágykielégítő egomaszturbációknál.

Emlékszel az Igenember című filmre? (Szerintem én is újra fogom nézni.)

Számomra ez a tanulság: felejtsd el a „legközelebb” szót. Mondj igent arra, amire lehet. Mert az idő akkor tűnik kevésnek, ha halogatsz és felesleges dolgokra fecsérled. Az egymásnak adott minőségi idő és figyelem azonban többé tesz!

Elengedés = Megengedés

Megfigyelted már, hogy van valamiféle szinkronicitás a világban? Hogy „ami kint, az bent”? Az őszben járunk, elengedjük a nyarat. Még a Mérleg és Mabon időszakában, mikor új egyensúlyt találunk az elmúlt és a jövendő szakasz között. Közeledve a Skorpióhoz és Samhain ünnepéhez, mely a valódi halál-újjászületés megtestesítője.

Erről az egyensúlyról, már a tánc miatt is, rengeteget tudnék mesélni. Ám mostanában azt figyeltem meg, mennyire megmozgat sokaknál ilyen kérdéseket, mint

  • adok-kapok viszony,
  • elengedés, lezárás, újrakezdés,
  • ismeretlen,
  • megengedés…

Mindegyik megér egy külön misét.

Tegnap egy beszélgetésben szíven ütött a partnerem mondata, miszerint most dolgozik azzal, hogy neki is lehetnek igényei. Ma pedig egy cikket olvasva megint szembesültem azzal, hogy a nők jelentős része mennyire nem engedi meg magának (mástól várja, hogy engedélyt kapjon), hogy megélje a vágyait. Minden téren.

Sokáig én is ezt csináltam. Kötelességtudatból, mások előtérbe helyezéséből, neveltetésből, empátiából, önbizalomhiányból, kismillió okból fakadóan. Néha még fel-felvillan egy ilyen kósza gondolat, amikor döntéshelyzetbe kerülök, ami emlékeztet a megfelelési kényszerek általi megszokásokra… Ma már könnyű ezeket elhessegetni. Sok-sok gyakorlás után.

Van a táncban egy kedvenc karmozdulatom.
Az első fázisa a nyitás. Amikor felveszem a kapcsolatot.
A második a hívás. Itt megengedem, hogy közeledj.
A harmadik az ölelés. A pillanat, amikor összekapcsolódunk.
A negyedik az elengedés…
Szerinted melyik fázis a legnehezebben kivitelezhető a tanítványaimnak?
Mindegyikben van kihívás… de igen, az utolsó, az elengedés…

Mert mire gondolunk, ha ezt halljuk? Az elutasításra. A távozásra. A véglegességre. A veszteségre. És ez fáj. Nem akarjuk megtenni, inkább görcsösen belekapaszkodunk. Majd ha már nem megy, sértetten eltaszítjuk. Jó, akkor nem kell, mehet! Közben belül szorongunk, hogy vajon most mi lesz? Visszajön? Hogyan oldható hát fel ez a feszültség?

Mit szólnál, ha kicserélnénk a szó elejét? Elengedés helyett azt mondom, „megengedés”…

Kinyitom az ölelésemet. Nem zárnak be a karjaim. Megengedem, hogy menj vagy maradj. Te döntesz.
Nyitva tartom a teret. Megengedem, hogy közeledj vagy távolodj.
Megengedem magamnak, hogy kinyissam vagy becsukjam az ajtót. Maradhatok vagy elmehetek. Én döntök.
Megtartom magamnak a teret. Nem szűkítem be a lehetőségeimet elvárásokkal. Megengedem magamnak, hogy több lehetőség is jó legyen számomra.
Megengedem magamnak, hogy Nekem JÓ legyen!
Megengedem magamnak, hogy azt tegyem, ami Nekem jó.
Nem a te károdra. Veled. Érted. Értünk.

Az elengedés olyan, mint a kilégzés. Ritmusos. Hullámzó. Ismétlődő. A szavak kimondásához kell a kilégzés. Megfogalmazzuk az igényt. A kifújt levegő megrezegteti a hangszálakat, elengedjük a mondatot, és megengedjük, hogy megkapjuk, amit kérünk. Egyben megengedjük magunknak, hogy legyenek vágyaink. Hogy kifejezzük önmagunkat. És megengedjük a másiknak, hogy ő is önmagaként, ebben a felé nyitott térben, válaszolhasson.

Az elengedés csak akkor végleges, ha elutasítással társul.
A megengedés viszont maga az egyensúly, a nyugalom, a szabadság és a lehetőségek tárháza.

Ahol a figyelem, ott az energia

Megtaláltam egy pár évvel ezelőtti írásomat. Ez az egyik kedvenc gondolatom, amit a motorozás tanított. Érdekes érzés visszagondolni az akkori helyzetemre, és látni, mennyit fejlődtem. A gyakorlás révén egyre tisztább és stabilabb a tudás mindennapi alkalmazása. Minden perce megéri!

„Mindig az utolsó pillanatok a legnehezebbek. Nem azért, mert maradnál. Téged már vár az új élet. Ám a múlt utoljára beléd mélyeszti a karmait. Béklyókként nehezedik a lábadra, a bilincsek újra szorulnának. Nem hat rád. Így még inkább harap. Bántani akar, fájdalmat okozni, oda szúrni, ahol a legérzékenyebb… Újra és újra felsérti a megedzett páncélt, amelyet magadra öltöttél, hogy kibírd. Te haladsz. Egyik lépés a másik után. Ha a súly lehúzza a lábaid, akkor a földet bámulva, elszántan mész tovább. Lehet, hogy még nem látod a megoldást, mert az erőd arra kell, hogy lerázd a terhet. Ilyenkor elég csak egy picit előre tekinteni…

A napokban gyakoroltam a motorozást a pályán. Imádom, mindig kikapcsol, de akkor épp éreztem, hogy nem megy elég jól. Nem találtam az ideális íveket, a tökéletes egyensúlyt. Elkezdtem figyelni magamat, a mozgásomat, a gondolataimat, az érzelmeimet. És megláttam a párhuzamot.

Amikor görcsösen kapaszkodsz a kormányba, attól félsz, hogy nem te irányítasz. Azonban így megfeszülsz és önmagadat korlátozod. Az egész tested, lelked merevvé válik, nem érzed az egyensúlyt. Kibillensz, még erősebben markolod, amitől a biztonságot reméled. Amit ismersz, ami irányt szab, amiről azt hiszed, hogy képes vagy befolyásolni… Pedig az egész lényed kell, hogy a helyes úton haladj. Nem az uralkodás visz előre, hanem az együttműködés.

Újra elindultam. Nagy levegő… Lassított légzés, összhangban a mozdulatokkal. Laza kéz… Tartsd a kormányt, vezess, de ne kapaszkodj. Könnyed mozdulatokkal, stabil, erős, de relaxált izmokkal sokkal nagyobbat fordul a gépezet. Használd az egész tested, lelked, szellemed. Érezd az egyensúlyt… Érezd az áramlást. Engedd meg magadnak, hogy beledőlj a kanyarba. Érezd az utat… Szemed a célon! Ha az akadályt figyeled, belefutsz. Azt lásd, amit el akarsz érni, ne azt, ami az utadban áll. Így elkerülöd, hogy felbukj, és oda érkezel, ahová vágytál.

Mély levegő. Laza kéz. Egyensúly. Cél. Akármennyi döfést próbál bevinni a múlt, kibírod. Megtalálod a tökéletes ívet. És eljutsz oda, ahová a szíved vezet.”

Mire gondolt a költő? – avagy kis kiegészítés a Kegyelem című íráshoz

Hadd köszönjem meg (főleg a tanítványaimnak), hogy az előző bejegyzésem után a konkrét történet, a hogylétem felől érdeklődtetek! Nagyon hálás vagyok a figyelmességetekért! 

Ezen beszélgetések tanulságaként gondoltam, megírom azt is, hogy a nyilvánvaló, azonnali jelentésén kívül mi az a két réteg, ami a szöveg mögött meghúzódik.

Polaritás

Az első mondanivalóm az lenne, hogy a „Jól vagyok” állapot nem arról szól, hogy mindig minden rendben van. A boldogság nem konstans állapot. Az élet hullámzások sorozata, amelyben vannak emelkedett pillanatok, és néha nehezebb időszakok. Ez pont így jó. A világunk a polaritásra épül, az öröm nem értékelhető a bánat nélkül.

A fejlődés egyik mércéje, hogy a mélypontok mennyire mélyek? Mekkorák azok a bizonyos hullámzások? És milyen gyorsan, mennyi energiabefektetéssel tudunk kijönni belőlük?

Ha te is azt éled, hogy egyre jobban vagy, de még vannak nehézségeid (főleg egyes életterületeken), akkor ne hidd, hogy sehol sem tartasz! Igenis haladsz az utadon! Nincs olyan, hogy minden tökéletes és úgy is marad. De a tökéletlenségek mellett érezheted, hogy „most minden jó”.

Egy korábbi cikkemben írtam, hogy ha a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor leszünk megállíthatatlanok. Az én olvasatomban a vágy és a félelem poláris kiegészítőpárok. Két ellentétes előjelű vektor. Ugyanarról szólnak, de különböző irányokba húznak.

A vágy általában könnyen meghatározható. Legalábbis könnyebben.
De a félelem a hátunk mögött lapul. Gyakran olyan butaságnak, bagatellnek, evidensnek tűnik, hogy nem tudatosítjuk. (Az evidenciák elsikkadnak!)
Bármennyire hisszük, hogy az előttünk ragyogó cél előre visz, ha a félelem erősebb. Ilyenkor olyan, mintha egyre távolabb kerülnénk a vágyainktól.
Ha körülbelül azonos erejűek, akkor egyhelyben toporgunk, mintha megrekedtünk volna, esetleg ugyanazokat a köröket futjuk.
Ahhoz, hogy megéljük a csodát, a vágy erősebb kell legyen a félelemnél.
Szerintem akkor lehet csökkenteni az ellenerőt, ha szembenézünk vele. Rálátunk, kimondjuk, vállaljuk, majd szép fokozatosan, kellemes élményekkel helyettesítve tompítjuk a riasztó helyzetek élét.

Dualitás 

A másik háttérgondolat pedig a kapcsolatokra vonatkozott. Ahogy a táncban, a testtartás kialakításában megvizsgáljuk, az első fázis „az önmagunkban megtalált erő”, és ennek a fejlesztése. Nem bíztatok senkit arra, hogy rúgja fel a kapcsolatát, de azt vallom, hogy mindannyiunknak szüksége van (a státusztól függetlenül) arra az önismeretre, saját időre, amelyben felismerjük és megedzük a belső tartásunkat. Minőségi kapcsolódásokat akkor tudunk kialakítani, ha ezekben nem veszítjük el önmagunkat.

De mivel éles helyzetben mindig a rutinok kapcsolnak be… ezt nem elég fejben eldönteni. Gyakorolni, erősíteni kell, folyamatos (ön)monitorozással. Azért ne ess kétségbe, ez egy izgalmas és szórakoztató folyamat. Mint az edzés. Ha nem mártírkodsz, hanem megtanulod élvezni. 

És most jön a személyes tapasztalat. Ha ezen az úton haladsz, egyre boldogabb, erősebb, ragyogóbb leszel. A stabilitásod, az örömöd, az önértékelésed nem függ külső megerősítésektől. Egyedül is jól érzed magad. Nincs szükséged mások társaságára, hogy teljesnek érezd az életed. Elindulsz bárhová egymagad, a (fent említett) félelmek lassan eltűnnek. A szép tapasztalások, az önmeghaladások egyre fokozzák a személyed felé irányított szeretetet, elfogadást, gondoskodást, bizalmat. És ez egy ideig csodálatos!

Azonban eljön a vízválasztó. Nem hamar, és néha nem is élesen. Olyan, mint egy halk hang, ami mintha terelgetni akarna… Azt súgja, hogy igen, jó ez így, de érzed, hogy egyedül csak egy pontig tudsz emelkedni? Ahogy a táncban, felfelé nyújtózni és erősödni lehet, amíg a hátra húzódó testtartásban állsz. De lábujjhegyre állni, ugrani, repülni csak akkor sikerülhet, ha változtatsz a pozíción, és kapcsolódni kezdesz másokkal. Vagyis egy ponton túl a fejlődéshez már kell a társ…

Azt figyeltem meg, hogy ez az igény akkor lép fel, amikor a boldogság szinte túlcsordul. Amikor az élet tele van csodákkal, látod a sok szépséget, megengeded magadnak az átélt élményeket, csordultig vagy szeretettel… És mindezt annyira szeretnéd megosztani! Nem ahhoz keresel társat, hogy ne legyél egyedül. Nem félelem, függőség, önállótlanság, bizonytalanság, nem valamiféle űr kitöltése az oka, hogy valakinek fognád a kezét. Hanem az, hogy megmutasd neki, mennyire gyönyörű az élet. Hogy kifejezhesd a szereteted, a szenvedélyed, az örömödet, és emelhesd a másik embert. Mert Nőként erre vágyunk. Támogatni, felemelni a Férfit. Tartalommal, tölteni meg a teret, amelyet ő tart kettőnknek.

Az egyedüllét fájdalma számomra ezt jelenti. Az érzést, amikor a sok jót nem tudom hogyan és kinek közvetíteni. Mintha egy része megrekedne és feszítene belülről. Természetgyógyászként egyértelmű, hogy a víz energiája az érzelmekre utal. A könnyek, amelyeket a fentiek kimondása hatására hullatok, a visszafogott, magamban tartott érzések, megélések kivezetései. És ez egyszerre fájdalmas, mert tudatosítja a hiányt és a belső feszítettséget. Másrészt hihetetlenül boldogító és sikerélmény egyben, hisz épp azt mutatja, mennyire sokat haladtam az elmúlt években. Mennyire hatékony, amit gyakorlok, és igyekszem átadni más nőknek. Vagy hogy ez nem az üresség, hanem pont a rengeteg jó jelenlétének a jele.

Ezért az előző írásom lényege nem a fájdalom. És nem a „hurrá optimizmus”. Hanem a polaritás feszítettsége és a dualitás vágya. A félelemmel való szembenézés fontossága. Az eddig megtett út értékelése. És a valódi, élő, minőségi emberi kapcsolatok felemelő ereje.

Kegyelem

Most minden jó… pedig nem az… Boldog vagyok, miközben egyszerre kiüresedve és nehéz érzésekkel tele nézem a vizet. Tegnap nagyon fájt. Ma már csak sajog. Örülök a megélésnek, hiszen tudom, ez kellett. Épp most. Épp itt. Éppen így…

Hálás vagyok a csodás napsütésért, a nyár utolsó meleg napjaiért. Ülhetek a fűben a vízparton, nézhetem a Balatont, mely kékségével, csillogó, örökké újraéledő reményeket idéző tükrével gyógyír a mélyből előcitált gondolataimra.

Mert mostanában minden jó… Még ha nem is az. Ha a világunk a feje tetejére állt. Ha a terveim egy része romba dőlt. Ha gőzöm sincs, hogyan fogom megoldani… Ilyenkor sokkal tisztábban látszik, mennyi örömforrás vesz körül, milyen sok a sikerélmény, mennyire boldogító, hogy annak élek, ami a dolgom ezen a világon.

Egy ideje minden jó… mert reggelente lelkesen kelek, élvezem a napjaim összes pillanatát. Nem dolgozom, hanem tanítok, táncolok. Őszinte mosolytól mélyülnek a ráncaim.

És amikor minden jó, megtörténik. Fájni kezd, de nagyon. Elnémít. Kifáraszt. Összetör. Mégis tárt karokkal fogadom, mert ez kell a tovább lépéshez. Egyetlen érzés, amit békés állapotban nem tudatosítottam. Az egyetlent, amely a külső események által kiváltott félelem, bizonytalanság forrása.

Az egyedüllét fájdalma…

Mert most minden jó. Ha ez adott, ezt élvezem. Átengedem magamon, meglépem, megteszem. Felesleges azon rágódni, mitől lehetne jobb. Vagy más. Kihasználom, hogy nem vár haza senki, így nyugodtan nézhetem a vizet egész nap. Lesz, amikor majd annak örülhetek, hogy siethetek ahhoz, akit szeretek.

E pillanatban minden jó. Bár tegnap keserű könnyeim hullottak. Kettős érzések kettős helyzetben. Boldog életet élek, egyre sikeresebb, amit imádok csinálni. És közben valami a mélyben még fáj. Élvezem, ami adatik. Emellett valami (valaki) hiányzik. A magányomat siratom. Egy szeretetteljes, megtartó, támogató Női körben.

Végtelen hálát érzek, amiért meghallgatnak. Nem sajnálnak, de megértenek. Támogatnak, és felteszik a nehéz, ám fontos kérdéseket, hogy a szembesülésem minél teljesebb legyen. A sebek felszakadnak, a kép tisztul és egyre enyhül az égető kín. Fásult fáradtság hoz éji álmokat. Majd a melengető nyári nap, a vízpart nyugalmat, töltődést.

És megint érzem, hogy most minden jó…