Nézem az embereket magam körül, és folyamatosan ezt látom: szélmalomharcot vívnak az idővel. Egész nap rohannak, estére kimerülnek, de miért is? Mivel telt el ez a nap? Megérte? A végén elégedett és boldog vagy?
Az idő relatív. Hiába mérjük az óránkkal, megfoghatatlan, és mint sok más, ez is igen nagy kavarodások forrása. Mire gondolok?
Egyik oldalról az emberek rettegnek attól, hogy nincs elég idejük. Sietni kell, nem várhatok, erre nincs időm… – mondják. Nem szánnak valódi minőségi időt egymásra, fontos dolgokra.
Egyszerű példa, amikor induló párkapcsolatokról beszélgetünk. Alapvető működésünk, hogy az elménk nem szereti a réseket. Ám amikor találkozunk egy új emberrel, gyakorlatilag semmit sem tudunk róla. De mivel sietünk, és gyorsan kell dönteni, mert nehogy lemaradjunk egy másik lehetőségről, vagy szorít az idő, nyomja a család, a CSOK határideje stb., hogy találjunk már párt és hajrá, ezért ha az illető néhány paraméterben megfelel az elképzelésnek, jó lesz. Elkezdjük saját vágyak, elvárások, következtetések sorával kitölteni az üres tereket. Ahelyett, hogy megvárnánk, amíg a másik ember maga teszi ezt. Még az is elképzelhető, hogy sokkal jobbat találnánk, mint hittük. Ám mi magunk keressük a megerősítéseket, hogy ő tényleg olyan, amilyet keresünk. A figyelmeztető jeleket pedig elbagatelizáljuk.
Mert figyelni kellene… és a figyelem idő… az idő pedig a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk…
Figyelni akkor lehet, amikor nem rohansz. Amikor adsz időt magatoknak.
Akár egy baráti beszélgetést, akár a szexualitást hozom példának, a sorrend ugyanaz.
Először van a minket feszítő, kiadásra váró belső késztetés. És a vágy, hogy elvegyük, amire szükségünk van. Lehetőleg kölcsönösen.
Erre a fázisra is szükség van. Jó megélni, de ha itt megállunk, mert azt hisszük ez már a figyelem volt… akkor nagyot tévedünk.
Mert csak utána jön a java. A lecsitult, belső feszítettség nélküli állapotban el lehet kezdeni a saját mélységeinkre, a másik emberre, és miránk, kettőnkre fókuszálni. Az igazi intim, belsőséges, bizalmi helyzetek ilyenkor születnek. Mert adunk időt egymásnak. Nem rohanunk sehova…
Amikor indul egy kapcsolat, és ezt az időt, figyelmet nem adjuk meg, csak csörtetünk egy elképzelt cél felé, akkor nem tudjuk meg, ki a másik? Ki vagyok én mellette? Kik vagyunk mi együtt?
Ilyenkor nagyon könnyű belefutni (az időprés miatti) házasságba, gyerekvállalásba stb. Majd évek múlva, amint lehullik a lepel, és meglátjuk, hogy a párunk nem olyan, mint hittük, akkor csak a csalódás marad. Ha ez az érzés megjelenik, hiába van egy értékes ember mellettünk, a kiábrándultság, a harag, a kivetítés, hogy ennek ő az oka, olyan erős, hogy nagy kérdés, lehet-e még korrigálni, menteni a helyzetet?
Míg ha megtiszteljük egymást a valódi figyelem-idő ajándékával, hamar (néhány hónap alatt) kiderülhet, illünk-e egymáshoz. Melyik esetben veszíthetünk többet? És mikor nyerhetünk igazán nagyot?
Az érdekesség, hogy eközben az ellenkező véglet is megjelenik. Ami nem más, mint a halogatás. A „legközelebb”. A várakozás. A tétlenség.
Elénk kerül a lehetőség. Megszületik az ötlet, a vágy. Találkozunk egy izgalmas emberrel. De nem ragadjuk meg az alkalmat, hanem elodázzuk. Mert azt hisszük, lesz legközelebb. Mert a filmek, könyvek, spiri lélektárs-duálpár-karmikus kapcsolatos dumák elhitették velünk, hogy ülhetünk tétlenül, passzívan, és aki nekünk rendeltetett, úgyis összejön. Amire vágyunk, majd beugrik az ablakon. Majd magától. Vagy a másiktól. Vagy a feng shuitól.
Igen, jól érzed, ez engem szinte bosszant. A passzivitás, a felelősség hárítása zavar. Mert én is csináltam. Néha még rajtakapom magam, hogy amitől félek, azt késleltetem. (A vágy és a félelem kapcsolatáról már írtam, így erre most nem térek ki.)
Látod a furcsaságot?
Halasztjuk, amit meg kellene ragadni és csinálni.
És elkapkodjuk azt, aminek időt kellene adni.
Elengedjük, amire vágyunk.
Kapaszkodunk abba az illúzióba, amit magunknak teremtünk, csak mert félünk, hogy lemaradunk valamiről.
Pedig az élet annyira élvezetes, amikor…
A szembejövő lehetőségeket kihasználjuk. Megéljük a pillanatot. Esélyt, alkalmat adunk annak, amit szeretnénk megtapasztalni.
És időt szánunk fontos, értékes dolgokra. Emberekre, kapcsolatokra, akiket szeretünk. Beszélgetésekre, amelyekben mélységek rejlenek. Hobbira, hivatásra, ami értelmet ad a mindennapjainknak. Szeretkezésekre, amelyek többek a sürgősségi vágykielégítő egomaszturbációknál.
Emlékszel az Igenember című filmre? (Szerintem én is újra fogom nézni.)
Számomra ez a tanulság: felejtsd el a „legközelebb” szót. Mondj igent arra, amire lehet. Mert az idő akkor tűnik kevésnek, ha halogatsz és felesleges dolgokra fecsérled. Az egymásnak adott minőségi idő és figyelem azonban többé tesz!
