Megfigyelted már, hogy van valamiféle szinkronicitás a világban? Hogy „ami kint, az bent”? Az őszben járunk, elengedjük a nyarat. Még a Mérleg és Mabon időszakában, mikor új egyensúlyt találunk az elmúlt és a jövendő szakasz között. Közeledve a Skorpióhoz és Samhain ünnepéhez, mely a valódi halál-újjászületés megtestesítője.
Erről az egyensúlyról, már a tánc miatt is, rengeteget tudnék mesélni. Ám mostanában azt figyeltem meg, mennyire megmozgat sokaknál ilyen kérdéseket, mint
- adok-kapok viszony,
- elengedés, lezárás, újrakezdés,
- ismeretlen,
- megengedés…
Mindegyik megér egy külön misét.
Tegnap egy beszélgetésben szíven ütött a partnerem mondata, miszerint most dolgozik azzal, hogy neki is lehetnek igényei. Ma pedig egy cikket olvasva megint szembesültem azzal, hogy a nők jelentős része mennyire nem engedi meg magának (mástól várja, hogy engedélyt kapjon), hogy megélje a vágyait. Minden téren.
Sokáig én is ezt csináltam. Kötelességtudatból, mások előtérbe helyezéséből, neveltetésből, empátiából, önbizalomhiányból, kismillió okból fakadóan. Néha még fel-felvillan egy ilyen kósza gondolat, amikor döntéshelyzetbe kerülök, ami emlékeztet a megfelelési kényszerek általi megszokásokra… Ma már könnyű ezeket elhessegetni. Sok-sok gyakorlás után.
Van a táncban egy kedvenc karmozdulatom.
Az első fázisa a nyitás. Amikor felveszem a kapcsolatot.
A második a hívás. Itt megengedem, hogy közeledj.
A harmadik az ölelés. A pillanat, amikor összekapcsolódunk.
A negyedik az elengedés…
Szerinted melyik fázis a legnehezebben kivitelezhető a tanítványaimnak?
Mindegyikben van kihívás… de igen, az utolsó, az elengedés…
Mert mire gondolunk, ha ezt halljuk? Az elutasításra. A távozásra. A véglegességre. A veszteségre. És ez fáj. Nem akarjuk megtenni, inkább görcsösen belekapaszkodunk. Majd ha már nem megy, sértetten eltaszítjuk. Jó, akkor nem kell, mehet! Közben belül szorongunk, hogy vajon most mi lesz? Visszajön? Hogyan oldható hát fel ez a feszültség?
Mit szólnál, ha kicserélnénk a szó elejét? Elengedés helyett azt mondom, „megengedés”…
Kinyitom az ölelésemet. Nem zárnak be a karjaim. Megengedem, hogy menj vagy maradj. Te döntesz.
Nyitva tartom a teret. Megengedem, hogy közeledj vagy távolodj.
Megengedem magamnak, hogy kinyissam vagy becsukjam az ajtót. Maradhatok vagy elmehetek. Én döntök.
Megtartom magamnak a teret. Nem szűkítem be a lehetőségeimet elvárásokkal. Megengedem magamnak, hogy több lehetőség is jó legyen számomra.
Megengedem magamnak, hogy Nekem JÓ legyen!
Megengedem magamnak, hogy azt tegyem, ami Nekem jó.
Nem a te károdra. Veled. Érted. Értünk.
Az elengedés olyan, mint a kilégzés. Ritmusos. Hullámzó. Ismétlődő. A szavak kimondásához kell a kilégzés. Megfogalmazzuk az igényt. A kifújt levegő megrezegteti a hangszálakat, elengedjük a mondatot, és megengedjük, hogy megkapjuk, amit kérünk. Egyben megengedjük magunknak, hogy legyenek vágyaink. Hogy kifejezzük önmagunkat. És megengedjük a másiknak, hogy ő is önmagaként, ebben a felé nyitott térben, válaszolhasson.
Az elengedés csak akkor végleges, ha elutasítással társul.
A megengedés viszont maga az egyensúly, a nyugalom, a szabadság és a lehetőségek tárháza.
