Eme írásom az előző (Valóság vs. illúzió) folytatása is lehetne. És ahogy az igencsak megosztotta az olvasókat, a mostani sem lesz kivétel…
Belső utamat járva tovább vittem a korábban feszegetett kérdést. Figyeltem az emberi kapcsolataimat, a szakmai eseményeket, és egy mélyen megrendítő párhuzamra leltem.
Észrevetted már, hogy a felvállalás terén mennyire végletesen működünk?
Hány olyat látni a közösségi oldalakon, hogy valaki nem írja ki a kapcsolati státuszát? Nem tesz ki közös képeket a kedvesével? Esetleg épp az ellentéte szerepel, mint a valóság? (Marketingszingliség…)
Hányan létesítenek szeretői viszonyokat (bármilyen szintűt), ahol a harmadik felet sosem lehet felvállalni?
Mennyien chatelnek hónapokon, éveken át anélkül, hogy találkoznának? (Ha önmagukat nem merik felvállalni a valóságban, nem csoda, hogy a kialakuló kapcsolatot sem képesek…)
Vagy a tánctanári pályán: milyen sok tanítvány nem szeretne fellépni, nem mondja el másoknak/otthon, hogy táncolni jár? És még sorolhatnám a példákat.
Mindeközben a másik véglet is megjelenik. Titkolóznak a fontos, értékes, tartalmas, meghatározó kérdésekben. Ám megosztják a látszat világot: mit ettek, hol voltak, kivel bandáztak, melyik „sztárral” készítettek közös fotót, milyen ruhát vettek fel reggel, hova feküdt a kutya…
Sajnos gyakori, hogy a látszat szebb, mint a valóság. A kisminkelt arc, a jólszabott ruha, az elmosott háttér, a műmosoly elfedi a hibákat. Ha lefejted a rétegeket, egyre jelentéktelenebb dolgok maradnak… És milyen ritka kincs, amikor a felszín olyan, mint egy áttetsző fátyol… Sejtet valamit, kíváncsivá tesz, önmagában is tetszetős. Majd ahogy lekerülnek az elválasztó falak, ahogy mélyebbre merülsz a megismerésben, az eléd táruló kép annál több csodát tartogat.
Én rendkívül rosszul élem meg, amikor a szavak/mutatott kép és a tettek/valóság között ellentét feszül. Ezt érezve néztem rá az életemre, a múltamra… és meg kellett értenem, hogy nem ismerem, milyen, ha büszke rám valaki… Nyilván voltak jó élményeim, de sokkal több a trauma etéren.
Kisgyermekként az önelfogadás nem kérdés. Nincs olyan baba, aki kritizálná magát, ne tartaná a személyét tökéletesnek. Ám az évek során a családunk, majd az iskolák és a kortárs közösségek visszajelzései alapján alakítunk ki egy képet önmagunkról. Ha szeretnek, elismernek, elfogadnak, bíztatnak minket, az önbizalmunk, az önértékelésünk erősödik. Ha kritizálnak, szidnak, bántanak, meg akarnak változtatni, elvárásoknak való megfelelésre kényszerítenek, korlátoznak, úgy azt tanuljuk, hogy nem vagyunk szerethetőek olyannak, amilyenek lennénk. Szociális lényként idomulni kezdünk. Visszafogjuk magunkat. És egyre boldogtalanabbak leszünk az önazonosság hiánya miatt. Felnőttként pedig mást mutatunk, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint az igazság. Míg végül a hitelesség veszik el, ami kiábrándító…
Ha nem érezzük magunkat elfogadottnak, szeretettnek, hitelesnek, akkor nem tudunk büszkék lenni arra, akik vagyunk, amit elértünk… És ahelyett, hogy felvállalnánk, egyre inkább rejtegetjük…
De ami bent, az kint… Abból tudunk adni, ami bennünk van… Ha én nem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok (erről már több cikkem is megjelent, ezért most nem részletezem, mit jelent szerintem az önelfogadás), hogyan lennék empatikus, megértő, figyelmes és toleráns másokkal szemben? Ha nem vagyok büszke magamra, mi alapján várom el, hogy mások azok legyenek rám? És ha én nem vállalom fel magamat az erényeimmel és a hibáimmal együtt, akkor miként tehetné meg az, akitől szeretném megkapni?
Nagyon sokrétű a kérdéskör. Vannak kognitív és érzelmi területei egyaránt. Vannak múltba nyúló, családi okai, amelyeken már nem tudunk változtatni. És vannak a jelenben megnyilvánulásai. Ezekre van ráhatásunk! Átírhatjuk őket. Csinálhatjuk másként!
Az önelfogadás, ahogy azt korábban megírtam, számomra egyenlő a fejlődéssel. Elfogadom, amin nem tudok változtatni, és változtatok azon, amin tudok.
Önmagamban helyreteszem, mire lehetek büszke, és mi az, ami számomra nem elfogadható, így inkább rejtegetném? Miért teszem ezt? Mert tényleg „rossz”, nem hiteles, nem fér össze a morális értékrendemmel? Vagy túl kritikusan szemlélem? Esetleg mások elvárásai tükröződnek az érzéseimben? Ezek eddig mentális folyamatok.
Itt lép be az önszeretet. Képes vagyok szeretni azt, aki vagyok? Nem tolerálni! Szeretni!!!
Mert akit/amit szeretünk, arra büszkék vagyunk. És ezt vágyunk megmutatni a világnak. Vállaljuk önmagunkban, a családunkban, a környezetünkben, a szociális világhálón, ország-világ és Isten színe előtt… Mosolyogva, egyenes háttal, jóban-rosszban, betegségben-egészségben…
Te hol tartasz most? Melyik része megy ennek az (ön)Elfogadás-Büszkeség-Felvállalás hármasságnak, és hol akadtál el?
P.s.: Ezt a képet azért választottam, mert amikor kitettem sztoriba, a nézettsége az átlagos négyszerese volt! Nem csoda… többet mutattam magamból, mint máskor…