Mit válaszolnál, ha azt kérdezném: mi a szeretet ellentéte?
Gyűlölet? Harag? Bosszúvágy?
Ha az érzelmeket egy hangsornak tekintjük, akkor a „szeretetskálán” a „szeretlek” és az „utállak” ugyanannak a két véglete. Vagyis nem ellentétesek. Csak más előjelűek.
A szeretet ellentéte a félelem.
A szeretet hívogat, átölel, felmelegít. Tettekre késztet. Örömöket, megéléseket, védelmet és gondoskodást teremt. Összekapcsol másokkal.
Míg a félelem elválaszt mindezektől. Leblokkol, távol tart. Bezár. Sötét és hideg tőle a világ. Sérülékennyé tesz. És minél inkább védekezünk, annál messzebb kerülünk a boldogságtól.
A szeretet vágyat ébreszt. A vágy és a félelem két ellentétes vektor. Előbbi előttünk van, lépnénk felé. Utóbbi, mint egy póráz, visszaránt. Mi hát a megoldás?
Ha a félelem erősebb, lemondunk a vágyunkról. Ami egyenes út a boldogtalansághoz.
Ha a félelem és a vágy nagyjából azonos, akkor stagnálunk. Látszólag, mert mozdulatlan állapot nem létezik. Ami nem mozog, az elpusztul, szépen lassan, egyre mocsarasabb lesz.
Amikor a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor szakadnak el a láncok. Persze csak ha megmozdulunk. Maguktól miért tennék?
A valódi továbblépéshez az is szükséges, hogy szembenézzünk a démonainkkal. Mert bárhova mehetünk, ha a nyakunkba lihegnek… A dolog szépsége az, hogy ami a hátunk mögött van, az a múlt. Attól félünk, ami már nincs. És az árnyékok mennyivel hatalmasabbak, mint a valóság… Ami egy sárkány a falon, lehet, hogy csak egy kis gyíkocska? Tényleg ellenség? A félelem lehet segítő, ami próbára tesz?
A mesékben a hősnek útra kell kelnie. Nem jön házhoz a királylány és a fele királyság. Kocsiba, mocira, pacira pattan, és megy az ismeretlenbe, Óperenciás tengeren, Üveghegyen át. Sárkányokkal viaskodik, ha szükséges. És végül elnyeri a jutalmat: méltó Társat és saját Birodalmat.
Mi akasztja el mostanság mindezt? A lustaság? A passzivitás? A pizzaként házhoz rendelhető csajok? Mindez mindig is jelen volt. Szerintem mélyebb ok, hogy azt tudjuk igazán szeretni, amit ismerünk.
Az új ember még ismeretlen.
Az igazi, minőségi kapcsolat körülnézve ismeretlen.
És mennyit halljuk, hogy „túl magasra teszed a lécet”, „nagyok az elvárásaid”, „illúziókat kergetsz”, „ilyen ember nincs” stb. – Vagyis elmondják, hogy „maradj a fenekeden, elégedj meg azzal, amit mi is élünk. Igaz, hogy nem vagyunk boldogok… De ha te az lennél, akkor nem hazudhatnánk tovább magunknak. Mi jól csináljuk.” (Önigazolás). Valamint abban erősítenek meg, hogy nem vagyunk méltók a minőségi Társra, Birodalomra. Mindezt a jószándék, a védelem köntösébe bújtatva. Cukormázas méreg.
Ahogy a vizesvödörből kimászni próbáló patkányok, akiket újra és újra visszalöknek, egy idő után feladjuk. De lebegni nem lehet sokáig. Elsüllyedünk.
Ez az ismerős…
Ám mi a félelmetesebb, úgy igazán? Mi a nagyobb veszteség?
A lusta, magányos vegetálás, amelyben elpazaroljuk az életet?
Vagy kiállni végre a meredély szélére és ugrani?
