Ez az a mondat, amit táncórán többször hallanak a tanítványaim. És mégsem mindig hallják meg. Ilyenkor mosolygok. Emlékszem, hogy én, a perfektcionista Bak, hogyan akadtam volna fenn ezen pár éve. De nem csupán a személyiségjegyek okozzák, hogy képtelenek vagyunk toleránsak lenni akár önmagunkkal szemben. És ami kint, az bent… Hogy legyek türelmes, elnéző, megértő, támogató másokkal, ha magam felé nem így fordulok?
Manapság a hibázás nem elfogadható. Folyamatosan eredmény kell, ráadásul azonnal. Az emberek gyorsan, könnyen akarnak mindent.
Ám a mesék és a tánc arra tanítanak, hogy nem kell minden elsőre sikerüljön. Próbálkozunk, kísérletezünk, tapasztalunk. Sikerélményeket gyűjtünk, máskor orra bukunk. És ez így van rendjén. Tanulunk belőle, hisz nem megy minden simán.
Kivéve, ha feladjuk. Ha nem elég erős a késztetés. Vagy nem megfelelő a cél. Mert kitartás szükséges a folyamatok végigviteléhez. Nem szerencsés az elejéről a végére ugrani. Az veszélyes lenne. Lépésről lépésre haladva lehet biztonságosan haladni.
Amikor eljönnek hozzám a nők tanulni, gyógyulni, nagyon lelkesek. Látom rajtuk, hogy már azt várják, mi lesz ebből… És gyakran emiatt elfelejtik az alapok fontosságát. Szaladnának előre. Türelmetlenek. Nem adnak időt arra, hogy a szellemük, a lelkük és a testük befogadja a tanultakat. De ezzel pontosan azt szabotálják el, hogy a vágyott célt elérjék.
Persze azok a módszerek is jók valamire, amelyek elsőre kifelé látványosak. Egy pontig fejlesztenek. De mi a te célod? Ha nem akarsz megrekedni előtte, térj vissza az alapokhoz, tedd rendbe ezeket!
Hangsúlyozom, a lelkesedés csodás dolog! Hiszen a pozitív érzelmekkel telített, ezek által hajtott célkijelölés visz jó irányba, és ez ad erőt a kitartáshoz. Nem kell szenvedni! Élvezhető az út. A fejlődés. A sikerélmények. A tévesztések.
(Annyira nem evidens mindez, hogy egészen elképesztően sokat kell hangsúlyoznom a fokozatosság, a folyamatban gondolkodás, a gyakorlás, a rászánt idő, az örömmel töltöttség, a hibázás lehetőségének fontosságát.)
Tanárként látom, hogy igen, a bakik is lehetnek viccesek és inspirálóak. Ha nem bántjuk érte magunkat/egymást, hanem humorral és építő kritikával kezeljük, miközben rengeteg pozitív megerősítést és dicséretet adunk, szép lassan feloldhatóak a félelmek és a megfelelési kényszerek.
Mert ha ezek az érzelmek a hajtóerők, akkor vagy elkedvetlenedünk a kezdeti lendület csillapodásakor, vagy nem tudjuk feladni azt sem, amit nem kellene erőltetni. Ilyenkor az elengedés maga a sikertelenség. És a kudarc nem elfogadható, hisz akkor nem ismernek el, nem szeretnek majd minket. Ördögi kör…
Manapság a próbálkozást nem díjazzák. Ha hibázunk, azt könnyen az orrunk alá dörgölik. A sikert pedig evidensnek tartják, nem ünneplik. Így a születésünktől hozott hatalmas bátorságot szép lassan leépítjük, míg végül már elmegy a kedvünk az egésztől. Meg sem próbáljuk…
És mennyit veszítünk… Sokkal többet, mint amit a rontással veszítenénk. Hiszen ahogy egy kedves tanítványom a napokban kimondta:
„Az élmény azé, aki hagyja.”
Van egy mese, amely megérintett (Sok eltelt, egy kevés van még). Ebben elhangzik egy vers:
„Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!”
Mit mondanak számomra ezek a sorok?
- Ha örömmel átitatva tesszük a dolgunkat, és kitartunk, az sokak életére van hatással. Önmagunkra is!
- Ha már eddig eljöttünk, miért fordulnánk vissza?
- Bontsuk kisebb szakaszokra a feladatot, így tényleg „egy kevés van még”. Az apró lépések segítenek az önbizalom építésében. Ha a nagyra még nem érzem magam elég „jónak”, a részfeladatok abszolválása révén elhihetem, hogy mégis képes és alkalmas vagyok rá.
Vagy hányan tekintik az öregedést úgy, hogy „erre a kevés időre már minek?” És válnak passzívvá, nem élvezik az életet. Hány napot pocsékolunk el így? Valójában csak a jelen létezik. Hogyan éljük meg a Most-ot?
Neked mi ad erőt a folytatáshoz?
