Vasárnap délután. Napfény, kutya, barátság. Séta a tó partján. Töltődés. És a vízzel áradó érzések, gondolatok… Mi jut mindig eszembe róla? A mélység. Hiányzik. Békével tölt el, ahogy nézem a tiszta, egyszerű leképeződését a természetben. Nem értem, miért távolodtunk el tőle?
Világ életemben kérdés volt a „felszínességhez” való viszonyom. Egyrészt, mert amikor rám néznek ismeretlenek, meg lehetne róluk mintázni a kognitív disszonancia szobrát. Szép, úgyhogy biztos nem okos. Ha nem buta, akkor öntelt. Ha nem beképzelt, akkor hűtlen. Ha nem csapodár, akkor kihasznál. Ha nem bánt, akkor legalább anyagias. Ha nem aranyásó, akkor… Neki könnyű, mivel táncol, edz minden nap, nem kell elmennie terembe (tényleg?). Genetika… Nincs gyereke… Tuti támogató a családja, gazdag a pasija stb., hisz élhet a művészetnek, lehet saját vállalkozása… Pedig, ha bepillantanának a kulisszák mögé… Kevesen néznek a felszín alá, hogy meglássák a valóságot és a mélyben rejlő, igazi szépséget. Nem csupán bennem. Mindannyiunkban.
Másrészt sokáig számomra is kétséges volt, hogy a szépség iránti vonzalmam felszínességnek számít-e? Érdekes módon szinte egyetlen kapcsolatom sem volt gyönyörű férfi. Külsőre átlagosan vonzóak voltak. Viszont mindig fontosnak tartottam, hogy fizikai síkon csábító legyen a szememben, akivel együtt vagyok. Habár az intelligencia többet ér akármekkora bicepsznél vagy pénztárcánál, és egy jó beszélgetés a legerősebb afrodiziákum, azért még el kellene vetni a testi vonzerő fontosságát? Mára sikerült feloldanom ezt a feszültséget. Hiszen a valódi szépség tényleg belülről fakad. A test, a lélek és a szellem harmóniájából. Ez amellett, hogy átsugárzik, magával hozza azokat a mindennapi cselekvéseket (életmódot), amelytől az elme pallérozódik, az érzelemvilág gazdagszik és a test egészséges lesz. Tényleg nem a méret a lényeg. Hanem a tartás.
És mégis fáj ez a mindenhol jelen lévő sekélyesség. Akik táncolunk, sportolunk gyerekkorunk óta, megtanuljuk, hogy akkor érhetünk el valódi eredményeket, ha elmélyülünk abban, amit csinálunk. Nem kell profivá válni mindenben. Ám az igazi előnyeit akkor élvezheted, ha nem csak belekapsz ebbe-abba. Hanem ha kitartóan, elkötelezetten csinálod azt, amit a magadénak érzel. Sajnálom, hogy kiveszőben van a gyermekek ilyen nevelése…
Mert nem csak a testnevelésben lenne fontos, a terápiás munkámban szintén látom:
Mennyire hatástalan, ha valaki épphogy belekóstol mindenbe is. Egyik instant istennő képző kétnapos workshop-elvonulás-varázsláson a másik után vesz részt külön oktatóknál, várva a csodát, ami majd azonnal megvalósul anélkül, hogy neki tennie kellene ezért valamit. Alászállás nélkül. Elmélyülés nélkül. Felelősségvállalás, szembenézés, döntések nélkül. Nem kell mindenkinek profi táncossá vagy megvilágosodott Buddhává válnia. Nem kell bejárni a Marianna-árkot és a Himaláját. Tök jó a Balaton és a Kékestető. De ne várjuk a tótól, hogy óceán legyen…
(Most az önismeret, a gyógyulás, a fejlődés oldaláról közelítettem meg a kérdést. Helyszűkében nem mennék bele a magánéleti, párkapcsolati, ismerkedési, családi, munkahelyi viszonyokba, amelyek túl sok esetben ugyanilyen felületesek, csapongóak és a látszatról szólnak…)
Kettős érzések kavarognak bennem. Élvezem, ahogy a mindennapjaimban el tudok merülni mindenben. A gondolataimban, a tanulásban, a tanításban, az alkotásban, az inspiráló élményekben. Az érzéseimben, legyenek azok fájóak vagy boldogítóak. A testem megéléseiben, a mozgás, a táplálkozás, a testápolás, a szexualitás, az érzékelés révén.
És bosszankodom. Mert szeretném, hogy ezeket megtapasztalják azok, akik velem kapcsolatba kerülnek. Akik tanulni jönnek hozzám, vagy akár barátok, szerelmek.
Több évtizedes tanári-segítői tapasztalattal tudom, hogy nem lehet belökni őket a „mélyvízbe”. De fokozatosan megtanulni úszni igenis érdemes. Hogyan mutathatnám meg nekik még hatékonyabban, hogy válasszanak egy irányt és haladjanak azon az úton? Kitartóan, kíváncsian, érdeklődően. Minden nap beletéve annyit, amennyit éppen tudnak. Élvezve minden egyes lépést. Akkor is, ha épp nehezebbnek tűnik, vagy visszaesésnek látszik. Látva a fejlődést, az irányt és a célt. A fokozatosságban rejlő biztonságot. Megértve, hogy ha valamit el szeretnék érni, abba nekem kell energiát tennem. Időt, pénzt, munkát. Tudva, hogy hova és mennyi idő alatt szeretnék eljutni, és ennek mértékében cselekedni. Nem csupán hallgatni, olvasni, írogatni, elmélkedni, beszélni róla…
Hanem Tenni érte! Túllátni a felszínen. Elmélyülni abban, amit (akit) választottam. Mert hiába a látszat, a fecsegő felszín. A csodák emögött várnak. A csendes, békés, kincseket rejtő mélyben…
