Néhányan tudjátok, hogy az elmúlt éveket egy táncterápiás módszer kifejlesztésével töltöttem. Természetesen magamon tesztelve elsősorban. Ez egy olyan belső út, változás, amelynek számos része ma is meglep. Az ereje, a hatása. És hogy mennyi mindenben lehet még fejlődni. Az egész élet egy csodás utazás önmagunkban.
Már gyermekkoromban megtapasztaltam a rendkívül erős érzékelési képességeket. „Természetfeletti” dolgokat, mások érzéseinek, gondolatainak ismeretét. Ám ez annyira ijesztő volt, hogy inkább blokkoltam. Visszafogtam magam. És hosszú évtizedekig „bezárt szívvel” éltem.
Nemrég a tánc (hastánc, tangó, táncterápia) segítségével változtattam ezen. Beépítettem egy képzeletbeli bordaterpeszt a mellkasomba. És bármekkora a kísértés, igenis itt marad! Mert hiába fáj… megéri… Igen, fájdalmas, amikor olyan érzelmeket engedek meg magamnak, amelyeket korábban nem. Fájdalmas, amikor szétfeszítenek ezek, még ha csodaszépek is. Fájdalmas, amikor beengedek másokat…
Egy következő fázisban észrevettem, hogy bár továbbra is égető érzés, már nem rossz. Benne tudok maradni az élményben. Nem akarok kiugrani. Mondhatni javult az érzelmi állóképességem.
És az Univerzum nem kímél. Hozza a további megtapasztalásokat. Az elmúlt hetekben három szeretett ember távozott. A személyes veszteségen túl a legeslegnehezebb, hogy a mellkasomon tátongó nyíláson keresztül érzek mindent. A szeretteim fájdalmát, veszteségét. És tehetetlen vagyok. Nem vehetem el ezt tőlük. Nem tudok többet, mint átölelni őket és velük sírni, érezni. Teret tartani, ahol megengedhetik maguknak, hogy gyászoljanak.
És akkor történt valami. Miközben csodálkozva szemléltem a saját lelkem rezdüléseit, melyeket még sosem rengetett meg ilyen mélyen a halál, a végesség, egy változás következett be. Eltűnt a „rossz” és a „jó” fogalma. Már nem tudtam definiálni, mit jelentenek ezek az érzések szintjén. Nem akartam eltolni magamtól a bánatot. Mintha a szomorúság, a könnyek éppolyan telítettséget adnának, mint a boldogság, ami az alapállapotom. Szeretetet éreztem és hálát. Csupán csak azért, mert képes vagyok ennyire mélyen, erősen érezni. Bármit! Mindent! Értékelés nélkül. Szelektálás nélkül.
Hát nem ez az Élet maga? A Teljesség? A mártírság, önszenvedtetés nélküli megélés. Amikor eltölthetnek az érzések, a (testi) érzékelések és a gondolatok, akkor a belső hidegség tovatűnik. Nincs többé távolság ember és ember között.
Érezlek, érzem, amit te, értelek, és veled vagyok. Körbeölellek a szívem melegével, a szavaim simogatásával, a karom erejével. Ennyit tehetek. Átadom magam az Életnek, és néma csendben körbeveszlek vele. Mert szeretlek. Mert Mi Élünk! 
