Kategória

Öngondoskodás

Eredmény(ek) 64 mutatása

Elfogadás – Büszkeség – Felvállalás

be Hozzászólás a(z) Elfogadás – Büszkeség – Felvállalás bejegyzéshez

Eme írásom az előző (Valóság vs. illúzió) folytatása is lehetne. És ahogy az igencsak megosztotta az olvasókat, a mostani sem lesz kivétel…

Belső utamat járva tovább vittem a korábban feszegetett kérdést. Figyeltem az emberi kapcsolataimat, a szakmai eseményeket, és egy mélyen megrendítő párhuzamra leltem.

Észrevetted már, hogy a felvállalás terén mennyire végletesen működünk?

Hány olyat látni a közösségi oldalakon, hogy valaki nem írja ki a kapcsolati státuszát? Nem tesz ki közös képeket a kedvesével? Esetleg épp az ellentéte szerepel, mint a valóság? (Marketingszingliség…)

Hányan létesítenek szeretői viszonyokat (bármilyen szintűt), ahol a harmadik felet sosem lehet felvállalni?

Mennyien chatelnek hónapokon, éveken át anélkül, hogy találkoznának? (Ha önmagukat nem merik felvállalni a valóságban, nem csoda, hogy a kialakuló kapcsolatot sem képesek…)

Vagy a tánctanári pályán: milyen sok tanítvány nem szeretne fellépni, nem mondja el másoknak/otthon, hogy táncolni jár? És még sorolhatnám a példákat.

Mindeközben a másik véglet is megjelenik. Titkolóznak a fontos, értékes, tartalmas, meghatározó kérdésekben. Ám megosztják a látszat világot: mit ettek, hol voltak, kivel bandáztak, melyik „sztárral” készítettek közös fotót, milyen ruhát vettek fel reggel, hova feküdt a kutya…

Sajnos gyakori, hogy a látszat szebb, mint a valóság. A kisminkelt arc, a jólszabott ruha, az elmosott háttér, a műmosoly elfedi a hibákat. Ha lefejted a rétegeket, egyre jelentéktelenebb dolgok maradnak… És milyen ritka kincs, amikor a felszín olyan, mint egy áttetsző fátyol… Sejtet valamit, kíváncsivá tesz, önmagában is tetszetős. Majd ahogy lekerülnek az elválasztó falak, ahogy mélyebbre merülsz a megismerésben, az eléd táruló kép annál több csodát tartogat.

Én rendkívül rosszul élem meg, amikor a szavak/mutatott kép és a tettek/valóság között ellentét feszül. Ezt érezve néztem rá az életemre, a múltamra… és meg kellett értenem, hogy nem ismerem, milyen, ha büszke rám valaki… Nyilván voltak jó élményeim, de sokkal több a trauma etéren.

Kisgyermekként az önelfogadás nem kérdés. Nincs olyan baba, aki kritizálná magát, ne tartaná a személyét tökéletesnek. Ám az évek során a családunk, majd az iskolák és a kortárs közösségek visszajelzései alapján alakítunk ki egy képet önmagunkról. Ha szeretnek, elismernek, elfogadnak, bíztatnak minket, az önbizalmunk, az önértékelésünk erősödik. Ha kritizálnak, szidnak, bántanak, meg akarnak változtatni, elvárásoknak való megfelelésre kényszerítenek, korlátoznak, úgy azt tanuljuk, hogy nem vagyunk szerethetőek olyannak, amilyenek lennénk. Szociális lényként idomulni kezdünk. Visszafogjuk magunkat. És egyre boldogtalanabbak leszünk az önazonosság hiánya miatt. Felnőttként pedig mást mutatunk, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint az igazság. Míg végül a hitelesség veszik el, ami kiábrándító…

Ha nem érezzük magunkat elfogadottnak, szeretettnek, hitelesnek, akkor nem tudunk büszkék lenni arra, akik vagyunk, amit elértünk… És ahelyett, hogy felvállalnánk, egyre inkább rejtegetjük…

De ami bent, az kint… Abból tudunk adni, ami bennünk van… Ha én nem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok (erről már több cikkem is megjelent, ezért most nem részletezem, mit jelent szerintem az önelfogadás), hogyan lennék empatikus, megértő, figyelmes és toleráns másokkal szemben? Ha nem vagyok büszke magamra, mi alapján várom el, hogy mások azok legyenek rám? És ha én nem vállalom fel magamat az erényeimmel és a hibáimmal együtt, akkor miként tehetné meg az, akitől szeretném megkapni?

Nagyon sokrétű a kérdéskör. Vannak kognitív és érzelmi területei egyaránt. Vannak múltba nyúló, családi okai, amelyeken már nem tudunk változtatni. És vannak a jelenben megnyilvánulásai. Ezekre van ráhatásunk! Átírhatjuk őket. Csinálhatjuk másként!

Az önelfogadás, ahogy azt korábban megírtam, számomra egyenlő a fejlődéssel. Elfogadom, amin nem tudok változtatni, és változtatok azon, amin tudok.

Önmagamban helyreteszem, mire lehetek büszke, és mi az, ami számomra nem elfogadható, így inkább rejtegetném? Miért teszem ezt? Mert tényleg „rossz”, nem hiteles, nem fér össze a morális értékrendemmel? Vagy túl kritikusan szemlélem? Esetleg mások elvárásai tükröződnek az érzéseimben? Ezek eddig mentális folyamatok.

Itt lép be az önszeretet. Képes vagyok szeretni azt, aki vagyok? Nem tolerálni! Szeretni!!!

Mert akit/amit szeretünk, arra büszkék vagyunk. És ezt vágyunk megmutatni a világnak. Vállaljuk önmagunkban, a családunkban, a környezetünkben, a szociális világhálón, ország-világ és Isten színe előtt… Mosolyogva, egyenes háttal, jóban-rosszban, betegségben-egészségben…

Te hol tartasz most? Melyik része megy ennek az (ön)Elfogadás-Büszkeség-Felvállalás hármasságnak, és hol akadtál el?

P.s.: Ezt a képet azért választottam, mert amikor kitettem sztoriba, a nézettsége az átlagos négyszerese volt! Nem csoda… többet mutattam magamból, mint máskor…

Valóság vs. illúzió?

be Hozzászólás a(z) Valóság vs. illúzió? bejegyzéshez

Múlt héten mindenhonnan ez a kérdés visszhangzott. Mi a valóságos számomra, és mi az álomvilág? Miért érzem, hogy a valóság jobb az illúziónál? A válaszom egyszerű: mert több annál.

Egy kép, de még egy videó sem adja vissza a másik ember fizikai jelenlétét. A kisugárzását, az illatát, a hangjának csengését, a szeme csillogását, a teste melegét, a nevetését, az apró ráncokat, amelyektől annyira emberi valaki… A teljesen egymásnak szentelt figyelem csodás erejét. Ezeken gondolkodtam, amikor pár napon belül három ember (egy férfi és két nő) is azt mondta nekem, aki akkor látott először élőben: sokkal szebb vagy, mint a képeken! Hmmm, miért, mások nem?

Miként lehetséges, hogy valaki szebbnek tűnik élőben, mint ügyesen retusált fotókon? És mások miért nem? Azt hiszem, a válasz ismét a Harmónia. Amikor a külső és a belső világ nem egymásnak feszül, hanem összhangban van. Amikor a külső szépség nem a belső tartalom hiányát hivatott kompenzálni. Amikor a tartalom találja meg a formát.

Majd pénteken egy táncszínházi darab ugyanezt a témát feszegette. A közösségi média világában mutatunk egy arcot. Persze a lehető legjobbat, vagy azt, ami aktuálisan közkedveltté tesz. Amikor ez a vetített én őszintén az, akik vagyunk, akkor semmi gond. Ám ha csupán látszat… Ott a fizikai sík (megjelenés, cselekvések) és a mentális világunk összeütközésbe kerül… Hol csapódik le mindez? A lélek szintjén. Negatív érzelmi állapotokban, majd elég hamar testi tünetekben. Függőségek, érzékenységek, betegségek kezdenek kialakulni. A rossz alvás, a kimerültség, a feszültség, az izom- és ízületi fájások, a gyenge immunrendszer, a felerősödő késztetések az eltompulásra, a menekülésre és a pillanatnyi vágykielégítésre szintén jelei lehetnek. És ezek a külsőségekben is megjelennek…

Képen el lehet tüntetni a kiütéses bőrt. A szem alatti karikákat. A száj mentén mélyülő ráncot. A hulló, erőtlen hajat, körmöket. De a valóságban nem. Első pillantásra igen, mire jó a smink és az előnyös ruci. De ha kicsit jobban megfigyeled a másikat…

Míg a belső harmónia kisugárzik. Ezt ne keverd össze a kamu hurráoptimizmussal! Az egyensúly dinamikus állapot. Befelé figyelve folyamatosan teszünk érte. És kibillenünk, igen. Csak nyugodtan! Nem az a kérdés, hogy hullámzol-e. Hanem hogy mekkorákat, és milyen gyorsan tudsz visszatérni a középpontodba?

Mert aki hiteles, az szép. Aki önazonos, az igazi. Annak nincs oka félni a lebukástól, hogy meglátják a valódi arcát. Nem kell szűz lányok vérében fürdeni, hogy fiatalosak maradjunk! Elég nem hagyni, hogy a belső feszültség mély árkokat vájjon az arcunkra.

Ugyanezt látom az emberi kapcsolatokban (különös tekintettel sok párkapcsolatra és „családra”). Kifelé Lila akác közös csodaélet. Pár, esetleg gyerek, utazások, ház, kocsi, talán már a hitel is törlesztésre került… Ám az egész egy Patyomkin falu. Mert belül üres. A két ember a négy fal között elmegy egymás mellett. Nem üdvözlik egymást mosolyogva puszival, amikor hazaérnek. Nem érintik meg a másikat. Nem alszanak együtt. Nem néznek büszkén, szeretettel, megbecsüléssel a másikra, amikor az jót főzött, vagy felszerelt egy polcot. Annyira nem figyelnek egymásra, hogy azt sem veszik észre, ha a másiknak van valakije… De ők boldogok. Minden rendben. És nem értik, miért nyúlnak minden este a pohár után? Miért jelennek meg különféle betegségek? Miért szeretnek bele egy harmadik személybe? Miért nem sikeresek a munkájukban annyira, mint amire képesek lennének? Egyáltalán, miért nem motiváltak, energikusak, inspiráltak?

Szintén múlt heti élmény, hogy két férfi barátom is elmesélt egy érdekességet. Közös metszet, hogy mindketten barátok, családosak, és nem (!) szeretőim.

Egybevágott a történetükben, hogy amióta velem kapcsolatban vannak, azóta egyik pillanatról a másikra letették az alkoholt. Elkezdtek életmódot váltani, sportolni, másként táplálkozni, olvasni, figyelni magukra. Valahogy kezdenek összejönni a dolgaik, szakmai téren is. És évek óta nem érezték magukat ennyire motiváltnak arra, hogy fejlődjenek…

Namármost, nem én vagyok Afrodité!

Minden Nő képes erre!!!

Ahogy az egyiküknek megfogalmaztam: A Nő dolga, hogy emelje a Férfit. Egy Nő a puszta jelenlétével, a létezésével is arra készteti a Férfit, hogy kihozza magából a legtöbbet. Hogy önmaga legjobb változatává váljon. A Nő növeli a Férfi önbecsülését. És amit becsülsz, azt ápolod. Nem bántod! Ha magadat becsülöd, nem fogod tönkretenni piálással, tunyasággal, lustasággal, tétlenséggel, tudatlansággal. A te Férfi részed reagál az én Nő részemre. Ezért érzed jobban magad, amióta ismersz…

És a csodás az, hogy ez nem szupererő. Hanem Női Varázserő, ami ott rejlik mindannyiunkban… Használjuk végre?

P.s.: A kutya Lili, és nem az enyém, hanem Anyukámé!

Mire vágyik egy Nő?

be Hozzászólás a(z) Mire vágyik egy Nő? bejegyzéshez

Az elmúlt napok igazán érdekes beszélgetéseket hoztak. Sok ötletem született, amit idővel megírok, hátha érdekel. Az egyik egy visszatérő kérdés volt, melyet gyakran hallottam már férfiaktól. És mint kiderült, több nőtársam sem kivétel ez alól…

„Ha egy nő ennyire képes felépíteni az életét, rendelkezik mindennel, amire szüksége van a mindennapokhoz, mit adhat hozzá egy férfi?”

Régebben szinte nem értettem a kérdést, hisz az egy dolog, hogy pénzt keresünk, van fedél a fejünk felett, kifizetjük a számlákat, mosunk, főzünk, takarítunk magunkra. Hogy van autónk, el tudunk menni színházba, moziba, akár utazni. És igen, szeretni, ápolni, gondozni, tisztelni is tudjuk magunkat. De magunkhoz bújni nem tudunk. Védelmet, támogatást, ölelést, szeretkezést, kézfogást, beszélgetést, megosztott élményeket nem adhatunk magunknak. Sok előnye van az egyedüllétnek. Erőre, önállóságra, stabilitásra tanít. És remek tapasztalat, hogy amikor társra találunk, tudjuk értékelni az összes mindennapi apróságot, amit ő tesz…

Mert a feltett kérdésre a válaszom ez:
„Ne azt kérdezd, hogy mit adhatsz hozzá az életemhez. Azt keresd, mivel teheted könnyebbé.”

Tudod, akár egy saját vállalkozásról, akár a magánéletről beszélünk, ha egyedül vagyunk, mindent is mi végzünk el. Például a takarítónőtől az igazgatóig az összes feladat az enyém, nem csupán az, amihez valójában értek, amiért ide születtem erre a világra. Csomó olyan részt el kell látni, amihez nincs affinitásom. Ahogy otthon, ha egyedül vagyok. Persze, megoldom, mint az összes szupernő, akiket ismerek (és akiket nem). Mind meg tudjuk tanulni a honlapszerkesztést, a hirdetéskezelést, a csapszerelést, a glettelést, összerakjuk az IKEA-s bútort és elbírunk két karton ásványvízzel…

Ámde ezek rengeteg időt és energiát vonnak el azoktól a tevékenységektől, amelyeket igazán szeretünk. Amelyekhez értünk és amelyekben boldogok vagyunk. Vállalkozóként azt figyeltem meg, hogy miután meg tudtam tenni, hogy a háttérmunkák egy részét kiadjam (pl. hirdetések), sokkal több időm maradt a tanításra, az írásra, a tréningezésre, az alkotásra. És minél inkább ezekkel foglalkoztam, annál sikeresebb kezdett lenni az összes életterületem. A táncban, a terápiában, de még a szabadidőmben, az öngondoskodásom terén is.

Ugyanez igaz a magánéletre. Vannak női és férfi szerepek. Ez nem hátrányos megkülönböztetés. Az emancipáció szükséges volt, de egy dologban nagyon káros. Összemosódott az „egyenrangúság” és az „egyformaság” fogalma. Nem attól azonos értékű egy férfi és egy nő, hogy ugyanarra képesek. Akár tetszik, akár nem, ez képtelenség. De épp ez a szépsége. Mert az erősségeink kiegészítik és fokozzák egymást.

Amikor együttműködünk, és mindenki a saját kompetencia körébe tartozó dolgokat végzi, abból csodás dolog születik. Nézd meg a tangót! A férfi meghatározza az irányt és az időtartamot, azaz a kereteket. Kifelé figyel, vigyáz a nőre és mutatja, merre menjünk. Nem utasít! Felajánlja a lépést. A nő erre válaszol. Elhiszi, hogy a férfi érti a dolgát, jó felé fogja vezetni, és nem kell felülbírálnia a döntését, tiszteli a társát. Megbízik benne. Teheti a saját dolgát. Ami a belső tér, a tartalom, a szépség létrehozása. Minden energiáját abba fektetheti, hogy a lehető legértékesebb alkotást hozzák létre, együtt. Mert nem kell egyedül csinálnia mindent. Nem kell kifelé figyelni, megvédenie magát, megküzdeni az ellenséges erőkkel, miközben villanyt szerel, cipekedik, és nem mellesleg kedves, mosolygós, figyelmes, szexi és remek szakácsnő.

Amikor azt válaszolom, hogy ne hozzáadni akarj az életemhez, hanem könnyíteni rajta, erre gondolok. Tedd a dolgod. Amihez értesz. Amiben jó vagy. Legyél önmagad. Legyél Férfi. És ha ezeket a terheket leveszed a vállamról, ha így lehetek a Nő, aki szintén cselekszi, ami belőle árad és örömmel tölti el, látod? Már boldogabbá tetted az életem. Mert szeretek Nő lenni! Szeretem mindazt csinálni, azt adni, ami az én tehetségem. Ám ehhez kell, hogy legyen időm és terem ezekre.

Hadd idézzem Popper Péter sorait:
„Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rárótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom.”

Változás – személyiség vagy viselkedés?

be Hozzászólás a(z) Változás – személyiség vagy viselkedés? bejegyzéshez

Örök téma, hisz csak ez az állandó. Minden mozgásban van. Ha a felszínen nem is, a mélyben igen. Év elején még gyakrabban felmerül: Új év, új élet… Milyen változásra vágyom? Mit szeretnék megváltoztatni? És itt a kulcs! Mert én változtatok! A lehetőségeket megkaphatjuk ugyan, de ezekkel élni kell(ene). Ha ugyanúgy cselekszünk, mint eddig, miért várunk más eredményt? Új utat járni a régi módon nem lehet.

Minden fejlődés belül kezdődik. A mesékben ez az a pár szó, amikor a hős indulás előtt elrendezi az ügyeit. Elköszön, bepakol a tarisznyába, felkészül, majd nekivág az útnak. Ami telis tele van ismeretlennel, kockázattal, sikerekkel és visszaesésekkel, de megéri. Azért mondom ezt, mert a külső körülmények változása mindig azon múlik, mi alakult át a lelkünkben előtte.

Felmerül a kérdés: bennünk mi változik? Én? A személyiségem? Véleményem szerint nem. Asztrológusként és természetgyógyászként azt látom, a személyiségünk állandó. Jövünk egy alapvető jellemmel. Feladatokkal és lehetőségekkel. Ám az, hogy ezekből a tarisznyánkba tett eszközökből mit hozunk ki… Az rajtunk múlik.

Vagyis, ha változni szeretnénk, nem olyan tulajdonságokat kell magunkra erőltetni, amik nem vagyunk. Hanem a gondolataink, a hozzáállásunk módosításával a viselkedésünkön tudunk alakítani.

Nagyon szeretem a Talmud eme sorait:

„Vigyázz a gondolataidra, mert szavakká formálódnak!
Vigyázz a szavaidra, mert tettekké válnak!
Vigyázz a tetteidre, mert szokásoddá lesznek!
Vigyázz a szokásaidra, mert formálják a jellemed!
Vigyázz a jellemedre, mert az irányítja a sorsodat!”

Mondok egy példát. Én nem vagyok türelmes. Aktív, cselekvő, temperamentumos vagyok, aki szeret dolgozni a céljaiért. Korábban az, hogy „legyél türelmes”, frusztráló volt. Méghozzá azért, mert ezt egy tétlen, kiszolgáltatott, tehetetlen, stagnáló állapotnak hittem. Míg a tánc megtanított: a statikus egyensúly egyáltalán nem mozdulatlan. Nem passzív állapot. Csupán befelé aktív. És bármikor változtathatok. (Ki)léphetek. Emellett, ha élvezem minden mozdulatomat, akkor nem csak az eredmény tölthet el örömmel. Azért táncolok, mert szeretem. Minden egyes pillanatát. Az élet játék. Nem kellene véresen komolyan venni vagy félni tőle. Egyszerűen csak játszani! És akkor megértettem, hogy nem kell türelmessé válnom. Nem kell olyannak lennem, amilyen nem vagyok. Csupán másként érdemes gondolnom rá, így a tetteim is eszerint változnak.

Amikor azt mondod valakire, hogy változzon meg, valójában mit szeretnél? Nem azt, hogy más ember legyen. Hanem hogy másként viselkedjen veled. Ha szeretnéd, hogy figyelmesebb legyen, akkor mondd el, számodra milyen cselekedetek jelentenék ezt. Mert ne hidd, hogy aki szeret téged, nem az! Lehet, hogy nem hoz virágot minden héten (ha neked ez fontos, akkor mondd el, nem gondolatolvasó a másik), viszont megszereli a csapot. Elveszi tőled a bevásárló szatyrot. Kiviszi a szemetet. Betakar, átölel. Jelen van. És ez nem evidens! Észre tudod venni? Képes vagy értékelni? Ha pedig hiányérzeted van, az is oké. Megpróbálnád megfogalmazni, neked mire lenne szükséged? Konkrétan! Cselekvések formájában. Másoktól és önmagadtól.

Mert teljesen mindegy, hogy egy másik emberről, vagy önmagunkról beszélünk. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy bármit megtehetsz velem. Hanem hogy elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Így szeretlek. De nem vagyok köteles megengedni a számomra nem megfelelő viselkedést. Mert ezen lehet változtatni. És ha szeretem a másikat/önmagamat, akkor a boldogságáért/boldogságomért képes vagyok tenni, elindulni, végigvinni a folyamatokat.

Azt hiszem, sok sérülést elkerülnénk, ha tudnánk: a szeretet létállapot. Amikor változásra vágyunk, nem a szeretet hiányáról van szó. Éppen ez a motiváció és a muníció. Szeretlek (szeretem önmagam), és boldoggá szeretnélek tenni. De abból tudok adni, ami bennem van. Boldogságot boldog emberek tudnak ajándékozni. Téged szeretlek, elfogadlak, nem akarlak átformálni, olyan tulajdonságokat rád erőltetni, amilyen nem vagy. De kérlek, csináld úgy, hogy az mindkettőnknek jó legyen! És mindez fordítva is igaz.

Új-év

be Hozzászólás a(z) Új-év bejegyzéshez

Mindenki boldog Újévet kíván. Drukkolunk egymásnak, és magunknak, hogy hátha most, idén… Eljön… Mintha a boldogság valami olyasmi lenne, amit megtalálunk az utcasarkon. Van néhány kegyelmi pillanat az életben, amikor tényleg ajándékba kapjuk, de ez ritka.

A boldogság egy érzelem. Az érzéseket a gondolatok és a tettek generálják. Vagyis rajtunk múlik! A hozzáállásunkon és a cselekedeteinken.

Már sokszor beszéltem az egyszerűség fontosságáról, így a mindennapi, apró szépségekre, melyeket észrevenni, megengedni, megélni aktív cselekvés részünkről, most nem térnék ki.

Ám amikor két-ségek támadnak… Amikor az elmében játszódó vágymozihoz nem társul a valóságban cselekvés… Amikor a szó és a tett nem fedi egymást… Amikor álmodozunk, de semmit sem teszünk azért, hogy elérjük, megragadjuk a lehetőséget…

Akkor egy belső feszültség keletkezik, és kellemetlen érzéseket tapasztalunk. Elsősorban fájdalmat. Olyan ez, mint egy vágás a lelkünkön, amelyen keresztül elfolyik az életerő (vér), az öröm, a lelkesedés.

Ha a test sérült, beteg, akkor minden energia a létfenntartásra megy el. Nem marad kapacitás az olyan tevékenységekre, amelyek örömöt szereznek. Ha boldog szeretnél lenni, először egészséges legyél. Testileg, lelkileg és szellemileg erre törekedj.

Sportolj, táncolj, étkezz minőségi módon, szedj vitaminokat, ápold a tested.

Gyógyítsd a lelked sebeit. Szeresd önmagad. Szeress másokat. Engedd be a művészeti alkotásokat az életedbe.

Vigyázz a szavaidra és a gondolataidra. Minden fejben dől el. A hozzáállásod határozza meg a tetteidet, így az egész életedet.

A boldogságod rajtad múlik! Azon, hogy egész-séges vagy-e? Egy-ségben vannak-e a gondolataid, a vágyaid, a szavaid és a tetteid?

A boldogság az egyszerűségben rejlik.

Így én boldog Újévet helyett ezt kívánom neked:

Töltsd magad, hogy jól legyél, majd ebből adhass másoknak!

Cselekedj! Fizikai alaptörvény, hogy az induláshoz kell a legnagyobb energia, de a mozgásban lévő test marad mozgásban, szóval megéri! Utána már könnyebb lesz!

Éld át! Ne csak álmodozz, hozd át a valóságba, amire vágysz!

És ha úgy érzed, ez egy szürke téli nap, akkor is mosolyogj! Ha másért nem, hát azért, mert sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz! 😀

Szeretet vs. félelem

be Hozzászólás a(z) Szeretet vs. félelem bejegyzéshez

Mit válaszolnál, ha azt kérdezném: mi a szeretet ellentéte?
Gyűlölet? Harag? Bosszúvágy?
Ha az érzelmeket egy hangsornak tekintjük, akkor a „szeretetskálán” a „szeretlek” és az „utállak” ugyanannak a két véglete. Vagyis nem ellentétesek. Csak más előjelűek.

A szeretet ellentéte a félelem.

A szeretet hívogat, átölel, felmelegít. Tettekre késztet. Örömöket, megéléseket, védelmet és gondoskodást teremt. Összekapcsol másokkal.

Míg a félelem elválaszt mindezektől. Leblokkol, távol tart. Bezár. Sötét és hideg tőle a világ. Sérülékennyé tesz. És minél inkább védekezünk, annál messzebb kerülünk a boldogságtól.

A szeretet vágyat ébreszt. A vágy és a félelem két ellentétes vektor. Előbbi előttünk van, lépnénk felé. Utóbbi, mint egy póráz, visszaránt. Mi hát a megoldás?

Ha a félelem erősebb, lemondunk a vágyunkról. Ami egyenes út a boldogtalansághoz.

Ha a félelem és a vágy nagyjából azonos, akkor stagnálunk. Látszólag, mert mozdulatlan állapot nem létezik. Ami nem mozog, az elpusztul, szépen lassan, egyre mocsarasabb lesz.

Amikor a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor szakadnak el a láncok. Persze csak ha megmozdulunk. Maguktól miért tennék?

A valódi továbblépéshez az is szükséges, hogy szembenézzünk a démonainkkal. Mert bárhova mehetünk, ha a nyakunkba lihegnek… A dolog szépsége az, hogy ami a hátunk mögött van, az a múlt. Attól félünk, ami már nincs. És az árnyékok mennyivel hatalmasabbak, mint a valóság… Ami egy sárkány a falon, lehet, hogy csak egy kis gyíkocska? Tényleg ellenség? A félelem lehet segítő, ami próbára tesz?

A mesékben a hősnek útra kell kelnie. Nem jön házhoz a királylány és a fele királyság. Kocsiba, mocira, pacira pattan, és megy az ismeretlenbe, Óperenciás tengeren, Üveghegyen át. Sárkányokkal viaskodik, ha szükséges. És végül elnyeri a jutalmat: méltó Társat és saját Birodalmat.

Mi akasztja el mostanság mindezt? A lustaság? A passzivitás? A pizzaként házhoz rendelhető csajok? Mindez mindig is jelen volt. Szerintem mélyebb ok, hogy azt tudjuk igazán szeretni, amit ismerünk.
Az új ember még ismeretlen.
Az igazi, minőségi kapcsolat körülnézve ismeretlen.

És mennyit halljuk, hogy „túl magasra teszed a lécet”, „nagyok az elvárásaid”, „illúziókat kergetsz”, „ilyen ember nincs” stb. – Vagyis elmondják, hogy „maradj a fenekeden, elégedj meg azzal, amit mi is élünk. Igaz, hogy nem vagyunk boldogok… De ha te az lennél, akkor nem hazudhatnánk tovább magunknak. Mi jól csináljuk.” (Önigazolás). Valamint abban erősítenek meg, hogy nem vagyunk méltók a minőségi Társra, Birodalomra. Mindezt a jószándék, a védelem köntösébe bújtatva. Cukormázas méreg.
Ahogy a vizesvödörből kimászni próbáló patkányok, akiket újra és újra visszalöknek, egy idő után feladjuk. De lebegni nem lehet sokáig. Elsüllyedünk.
Ez az ismerős…

Ám mi a félelmetesebb, úgy igazán? Mi a nagyobb veszteség?
A lusta, magányos vegetálás, amelyben elpazaroljuk az életet?
Vagy kiállni végre a meredély szélére és ugrani?

Hibázni ér!

be Hozzászólás a(z) Hibázni ér! bejegyzéshez

Ez az a mondat, amit táncórán többször hallanak a tanítványaim. És mégsem mindig hallják meg. Ilyenkor mosolygok. Emlékszem, hogy én, a perfektcionista Bak, hogyan akadtam volna fenn ezen pár éve. De nem csupán a személyiségjegyek okozzák, hogy képtelenek vagyunk toleránsak lenni akár önmagunkkal szemben. És ami kint, az bent… Hogy legyek türelmes, elnéző, megértő, támogató másokkal, ha magam felé nem így fordulok?

Manapság a hibázás nem elfogadható. Folyamatosan eredmény kell, ráadásul azonnal. Az emberek gyorsan, könnyen akarnak mindent. 

Ám a mesék és a tánc arra tanítanak, hogy nem kell minden elsőre sikerüljön. Próbálkozunk, kísérletezünk, tapasztalunk.  Sikerélményeket gyűjtünk, máskor orra bukunk. És ez így van rendjén. Tanulunk belőle, hisz nem megy minden simán.

Kivéve, ha feladjuk. Ha nem elég erős a késztetés. Vagy nem megfelelő a cél. Mert kitartás szükséges a folyamatok végigviteléhez. Nem szerencsés az elejéről a végére ugrani. Az veszélyes lenne. Lépésről lépésre haladva lehet biztonságosan haladni.

Amikor eljönnek hozzám a nők tanulni, gyógyulni, nagyon lelkesek. Látom rajtuk, hogy már azt várják, mi lesz ebből… És gyakran emiatt elfelejtik az alapok fontosságát. Szaladnának előre. Türelmetlenek. Nem adnak időt arra, hogy a szellemük, a lelkük és a testük befogadja a tanultakat. De ezzel pontosan azt szabotálják el, hogy a vágyott célt elérjék.

Persze azok a módszerek is jók valamire, amelyek elsőre kifelé látványosak. Egy pontig fejlesztenek. De mi a te célod? Ha nem akarsz megrekedni előtte, térj vissza az alapokhoz, tedd rendbe ezeket!

Hangsúlyozom, a lelkesedés csodás dolog! Hiszen a pozitív érzelmekkel telített, ezek által hajtott célkijelölés visz jó irányba, és ez ad erőt a kitartáshoz. Nem kell szenvedni! Élvezhető az út. A fejlődés. A sikerélmények. A tévesztések.
(Annyira nem evidens mindez, hogy egészen elképesztően sokat kell hangsúlyoznom a fokozatosság, a folyamatban gondolkodás, a gyakorlás, a rászánt idő, az örömmel töltöttség, a hibázás lehetőségének fontosságát.)

Tanárként látom, hogy igen, a bakik is lehetnek viccesek és inspirálóak. Ha nem bántjuk érte magunkat/egymást, hanem humorral és építő kritikával kezeljük, miközben rengeteg pozitív megerősítést és dicséretet adunk, szép lassan feloldhatóak a félelmek és a megfelelési kényszerek.

Mert ha ezek az érzelmek a hajtóerők, akkor vagy elkedvetlenedünk a kezdeti lendület csillapodásakor, vagy nem tudjuk feladni azt sem, amit nem kellene erőltetni. Ilyenkor az elengedés maga a sikertelenség. És a kudarc nem elfogadható, hisz akkor nem ismernek el, nem szeretnek majd minket. Ördögi kör…

Manapság a próbálkozást nem díjazzák. Ha hibázunk, azt könnyen az orrunk alá dörgölik. A sikert pedig evidensnek tartják, nem ünneplik. Így a születésünktől hozott hatalmas bátorságot szép lassan leépítjük, míg végül már elmegy a kedvünk az egésztől. Meg sem próbáljuk…

És mennyit veszítünk… Sokkal többet, mint amit a rontással veszítenénk. Hiszen ahogy egy kedves tanítványom a napokban kimondta:
„Az élmény azé, aki hagyja.”

Van egy mese, amely megérintett (Sok eltelt, egy kevés van még). Ebben elhangzik egy vers:

„Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!”

Mit mondanak számomra ezek a sorok?

  • Ha örömmel átitatva tesszük a dolgunkat, és kitartunk, az sokak életére van hatással. Önmagunkra is!
  • Ha már eddig eljöttünk, miért fordulnánk vissza?
  • Bontsuk kisebb szakaszokra a feladatot, így tényleg „egy kevés van még”. Az apró lépések segítenek az önbizalom építésében. Ha a nagyra még nem érzem magam elég „jónak”, a részfeladatok abszolválása révén elhihetem, hogy mégis képes és alkalmas vagyok rá.

Vagy hányan tekintik az öregedést úgy, hogy „erre a kevés időre már minek?” És válnak passzívvá, nem élvezik az életet. Hány napot pocsékolunk el így? Valójában csak a jelen létezik. Hogyan éljük meg a Most-ot?

Neked mi ad erőt a folytatáshoz?

Advent, avagy hiányból a bőségbe – 2. rész

be Hozzászólás a(z) Advent, avagy hiányból a bőségbe – 2. rész bejegyzéshez

Tegnap, az ünnepek első napján újra átgondoltam a „Nincs elég” mentális program aktualitását. Hiszen ilyenkor egyszerre jelenik meg a hiány és a túlzás. Sokan elvonnak maguktól értékeket (idő, pénz, öngondoskodás, öntáplálás stb.), tehát szűk-ségbe kerülnek azért, hogy ajándékokat vásároljanak, bő-séget mutassanak. De a mérték hiányát jelzi a karácsonyi túlevés, a szilveszteri ivászat, az újévi másnaposság stb. Kompenzációk és végletek tömkelege az elégedettség helyett.

A kibillentség jellemző tünete a mártírság. Az öröm hiánya. A Patyomkin-falu jelensége, az (ön)ámítás a közösség számára arról, hogy milyen sok jó jut nekik, miközben megvonták maguktól az énidőt, a szórakozást, a töltődést, a tanulást, az egészséges táplálékot, a minőségi szociális kapcsolódásokat. Amitől persze fáradtak, enerváltak, szegényebbek, és ezért az áldozatért várják a viszonzást. A (látszat)örömöt az ajándékért, a telezabálást az ételekből, a hálálkodást stb. Ebből vajon szép, szeretetteljes, meghitt ünneplés lesz?

Sajnos a hétköznapokban sincs ez másként, csupán karácsony körül kiéleződik a helyzet. Ám a rálátás egyben lehetőség! Esély arra, hogy változtassunk végre!

El lehet jutni a hiányból a bőség állapotába. Ebben segítenek többek között a mesék (és a táncterápia, ahol ugyanezeket a programokat állítjuk át a testen keresztül).

Sok történetet hozhatunk példának, én most a Mindent járó malmocska címűt vettem alapul.

Kezdetben nagyon nagy a szűkösség, a hiány. Eljön a pillanat, amikor az ember úgy érzi, már nincs mit tenni, majd lesz valahogy, nekiindul. Emlékszem, volt egyszer (azóta többször) egy csodás megélésem. Egy ilyen mélyponton már csak ültem. Nem tudtam, mi legyen. Mindent megpróbáltam, megtettem, de nem működik… Ötletem sincs, hogyan tovább… Feladom… Várj! FEL-adom… Fel… Adom… Elengedem… Megengedem… Nem akarom tovább kontrollálni… Jöjjön, aminek jönnie kell… És akkor, órákon belül, megtörtént…

A világ, a természet ciklusokban működik. Van egy ritmusa, mozgása, amiben a ki és a be, az áramlás folyamatosan jelen van. Ahhoz, hogy valamiből többet hozzunk létre, fel kell bukkanjon a hiánya. Nem a megjelenésével van a baj. Hanem azzal, ha megrekedünk ebben az állapotban. Ha már tarthatatlan, akkor jön egy átcsapódási pont, amikor bizonyosan történik valami.

Az elmúlt pár hétben több kapcsolatom vetette fel a kérdést: Tényleg a szenvedés az egyetlen, ami változásra készteti az embereket? Miért nem az öröm? A számomra jobb élet lehetősége?
Most azt válaszolnám, hogy a felismerés, hogy valami hiányzik, fájdalommal jár. Így igen, bizonyos mértéig elkerülhetetlen ez a megélés. Amiért a legtöbben nagyon mély pontokra jutunk el, az az önámítás és a szembenézés, a tudatosság, az önismeret hiánya. Meglátni, hogy valami nem működik megfelelően, változtatnom kellene, azt jelenti, hogy ideje felelősséget vállalnom és cselekednem az önsajnálat helyett. Azonban izgalmas kérdés, hogy „mi jó nekem valójában”? Ehhez önelemzés szükséges.

Vagyis, ha akár a bánat, akár az öröm megtapasztalása ráébreszt, hogy nem érzem magam kiteljesedettnek és boldognak, így átgondolom, hogy mi tenne azzá, majd cselekszem azért, hogy megvalósuljon, szerintem nem kellene lemenni a gödör aljára… Ezért van, hogy minél többször kerülünk ilyen helyzetbe, annál könnyebben és hamarabb jutunk túl a válságokon.

Persze gyakran van egy elképzelésünk arról, hogyan lehet megoldani. Ezek az elvárások, amelyeket én forgatókönyveknek nevezek. Azonban az esetek jelentős részében nem úgy szokott történni, ahogy elgondoljuk. Az Univerzum humora…

Viszont mindig úgy alakul, ahogy az a legjobb, ha képesek vagyunk bízni és rugalmasan reagálni, élni a kínálkozó lehetőségekkel, segítségekkel. A célt, hogy mi az elég, látni kell. De az úton, ahogy ez megvalósul, sokszor nem könnyen bár, – kételkedve és vívódva, félve, nehézkesen -, el kell indulni. Követni érdemes akkor is, ha még nem tudjuk, mi fog történni.

Gyakran már ezeken a pontokon elakadnak a folyamatok. Egyrészt a csakazértis elvárásokkal, másrészt a megrekedéssel, ha neki sem vágunk a megoldásnak.

Majd jön az első kellemes csalódás, az első segítség, sikerélmény. Innen kezdenek beindulni igazán a dolgok. Ha a hiányból indulunk, és átesnénk a másik végletbe (pl. lottónyertesek negatív esetei), az nem változtatna a probléma valódi okán.
Mi az, amire tényleg szükségünk van? Amelyben valóban komfortosan éreznénk magunkat? Amellyel tudunk mit kezdeni és használni?

Engedjetek meg egy személyes példát. Számomra a biztonság témakör az egész eddigi életemen átívelő probléma. Mivel hiányzik, mindent elkövettem, hogy megteremtsem. Semmi sem használt, ezért elkezdtem gondolkodni: Mit jelent számomra a biztonság? Miért kell ez nekem? Egyáltalán, hogyan nyilvánulna meg? Milyen érzelmi állapot jut eszembe róla? A nyugalom… Hoppá… Tehát biztonság = nyugalom! Itt a gond! Hiszen, ha elképzelem, hogy hirtelen túl sok pénzem lenne, az ismeretlen terep, inkább stresszes, ijesztő érzés. Vagyis nem rengeteg kellene, hanem „épp elég”. Ami nem a minimum, hanem az, amivel elérem a nyugalmat, és ebben az állapotban építhetem tovább az életem, fokozatosan tapasztalva meg az egyre többet… Vagy párkapcsolati téren: Azért sem randizom egy ideje, mert az stressz, ami kibillent? Hogyan tudom elérni, hogy jól, biztonságban, nyugalomban érezzem magam valakivel a bántalmazás és a csalódás félelme helyett? És kimondható, hogy a férfi általi biztonságérzetet sem a pénz adja meg. Hanem a lelki béke, miszerint bízhatok benne. Hűséges, kitartó, stabil, megbízható, őszinte, jelen van, nem fenyeget elhagyással, és nem büntet szeretetmegvonással, ha valami épp nem tetszik neki.

Tehát fokozatosság! Mert akkor lesz hatékony a változás, ha nem egy pillanatnak, hanem egy folyamatnak tekintjük.

Sokszor egyszerű, mindennapi dolgok, eszközök már adottak, vagy megkapjuk őket, ha kérjük. Lehetőséget teremtenek a megoldásra. Vagyis nem kell nagy dolgokra gondolni és vágyakozni. Egész pici apróságok képesek elindítani a változásokat, ha élünk velük.
Nem csoda, hogy a tanítványaimmal sokat nevetünk azon, mennyire evidens minden, amit tanítok. Mindannyiunkban jelen van ez a tudás. Csak „az evidenciák elsikkadnak”. Tönkre mennek és kidobásra kerülnek, ahogy a nem használt ruhák, ételek, információk.
„Az élet, a tánc egyszerű. Nem azért, mert könnyű. Hanem mert működik (egy-szerű = univerzális = általánosan működő).”

A folyamat következő hibalehetősége (az elvárások és megrekedés után), amikor újra teret adunk a kétségeknek. Ilyenkor könnyen mindent elveszíthetünk, amit megkaptunk végre. Vagy valami megkísért, és nagy, látványos ígéretre cseréljük a már elkezdett folyamatot. Az egyszeri, gyors nyereség reményéért elengedjük azt, amivel jár némi munka. Persze ez is jó valamire, lehet hasznos. De sosem adja meg azt a minőséget, amit valójában kerestünk. Bármelyik történik meg, mindkettő önszabotázs.

Ám ezt is meg lehet oldani! Ha elkövettük a hibát, szerezzük vissza az elveszített értéket!
Ehhez mindig aktivitás, cselekvés, harcos erő, tűz, elevenség, kreativitás, határozottság, szenvedély, szilárdság, akarat, kitartás szükséges. Ne sajnáljuk magunkat, hanem vágjunk bele, cselekedjünk!

Végül később, amikor megtanuljuk a belső erőinket, valamint a megszerzett javakat használni, meg is oszthatjuk másokkal. De látod, először Te… aztán a többiek. Fordítva nem megy.

Szummázva, a folyamat, ahogy el lehet jutni a hiányból a bőségbe:

  • A hiány állapotában kéred, amire szükséged van.
  • Meghallod a választ, követed az utat és nem akarod meghatározni a „hogyant”.
  • Kitartasz akkor is, amikor a bizonytalanságok, a kételyek, a (külső és belső) rosszakarók eltérítenének.
  • Az egyszerű, némi munkát igénylő folyamatot kitanulva és alkalmazva, megtartva a dinamikus egyensúlyt (keresés és megállás, hiány és bőség, kell még és elég között), élvezed a megtapasztalt örömöket.
  • Ha menet közben megtorpansz (esetleg elveszíted), akkor használd a cselekvőerődet, szerezd vissza, kezd újra, mert van megoldás!
  • Amikor már neked van elég, akkor akarj adni belőle másoknak is.

Advent idején, a karácsonyi készülődésben se feledkezz meg Önmagadról! Ez nem önzés. A mártírság az (Jézus volt az egyetlen kivétel).

És figyelj az évkör ritmusára. A tél a befelé figyelés ideje. Ne pörögj túl csak azért, hogy mutass valamit a világnak! Azt keresd meg, számodra mi jelenti a kiteljesedést, a boldogságot, a harmóniát, az életörömöt, a „van elég” állapotát, minden téren!

Mert abból tudsz adni, ami benned van! Hiányból hiányt. Önszeretetből szeretetet. Öngondoskodásból gondoskodást. Öntáplálásból mások táplálását. Boldogságból boldogságot.

Az első részt ide kattintva megtalálod.

Advent, avagy hiányból a bőségbe – 1. rész

be Hozzászólás a(z) Advent, avagy hiányból a bőségbe – 1. rész bejegyzéshez

Advent első vasárnapján pihenős napot tartok. Mert megérdemlem.
Ebben az állapotban, és főleg az ünnepkör kezdetekor, van min gondolkodni. Számomra az év vége régóta nehéz érzés. De most nem ezt elemezném. Sokkal érdekesebb témát vetnék fel, ami többünknek hasznos lehet.

A kiinduló helyzet az, hogy ilyenkor mindig nagyon sok tanítványom mond olyanokat, hogy meg kell húzza a nadrágszíjat, kevesebbet jön, mert spórolnia kell az ünnepek miatt. Nekem ez nem ismerős (sajnos vagy szerencsére), ám abban látok párhuzamot, hogy ilyenkor gyakran bejönnek megnövekedett rezsiköltségek, egyéb céges kiadások, megjavítandó eszközök, miközben csökkennek a bevételek a fenti okból. Gyakran jár félelemmel az utolsó hónap, hogy lesz-e elég…

Éreztem, hogy megint kezd beszivárogni a jól ismert, szorító érzés… Na ne! Már annyira jól érzem magam alapállapotomban, hagyjuk ezt az energiarabló, örömgyilkos hülyeséget! De hogyan? Elővettem egy régebbi meseelemzést, ami a „Nincs elég” mentális program megoldási módjairól szól.

Kíváncsi vagy, mit mondanak a történetek? És miért áll ez a módszer tökéletes összhangban azzal, amit a táncterápiás foglalkozásaink legelején tudatosítunk?
Viszont mivel fontos téma, két részre bontanám.
Itt a lelki-szellemi hátteréről szólnék. A következő cikkben pedig leírom, milyen megoldási forgatókönyv jelenik meg a mesékben.

Kezdjük ott, hogy ez a „nincs elég” alapprogram testi, lelki és szellemi szinten egyaránt jelentkezhet.
Fizikai: Nincs elég pénz, egészség, erő, szépség, kézzel fogható eszközök, otthon, idő stb.
Lelki: Érzelmek, személyiségjegyek, képességek, fontosság, értékesség stb.
Szellemi: Információ, intelligencia, tehetség, jogosultság, hit, bizalom stb.

2011-ben két fizikus csoport Nobel-díjat kapott azért a megállapításáért, hogy az Univerzumban kb. 4% az, amit mi anyagnak nevezünk. (Valójában ez is rezgés, hullám, csak sűrűbb, ezért érezzük megfoghatónak.) 96% ismeretlen, sötét, azaz nem látható energia. Mi a 4%-kal azonosítunk mindent… Ráadásul ezt az energiát a 4%-os anyagi képességeinkkel nem tudjuk mérni, olyan magas a rezgésszintje!

„A magasabb szint irányítja az alacsonyabb szintet.” – Nem spiri duma, hanem fizikai alaptétel, mely alapján az energia vezérli az anyagot. Nem mindegy, hogy melyikhez kapcsolódunk!
Valójában nemhogy „nincs elég”, hanem felfoghatatlanul sok van.

A kozmikus törvények működtetik az életet. Egyik ezek közül, hogy a gondolatnak, ami egy energia, teremtőereje van. „Ahova a fókusz irányul, az fog növekedni”, vagy ahogy tőlem halljátok a tánctanuláskor, „Ahol a figyelem, ott az energia.”

Az érzelmekkel megtámogatott gondolatnak hatalmas ereje van. A bevésődött mentális programokat sajnos nagyon intenzív érzések támogatják, ezért nem könnyű őket észrevenni, tudatosítani és megváltoztatni. Jelen esetben a hiány kapja a figyelmet, ezért ez erősödik, fogynak a tartalékok, nincs utánpótlás stb. Pedig az ünnepeknek nem erről kellene szólnia…

A „jó” és a „rossz” fogalma értékítélet, nem valóság. A hozzájuk társuló érzelmek adják meg a formát, amelyben megnyilvánulnak. És ahhoz kapcsolódunk, afelé mozdulunk, amit szeretünk (próbáld ki a dőléstesztet). Vagyis, ha azt, amit hiányolunk, nem rossznak tituláljuk, csak hogy a lustaságunkat, passzivitásunkat igazoljuk, hanem jónak, szépnek, értékesnek tekintjük, akkor képesek leszünk tenni érte.

Ám emögött a parancs mögött szinte mindig a „nem jár” és a „nem érdemleg meg” gondolatok futnak. Félelmek, bűntudat, kisebbrendűségi érzés stb. támogatja.

Ezzel párhuzamosan az elvárások is emelkednek. „Teljesítened kéne, de nem vagy rá alkalmas.” A két ellentétes működés akkorára nyitja az ollót, hogy ez a belső szétszakadtság betegségtől kezdve bármilyen összeomlásig vezethet.
Vagy alulműködés jelentkezik (akárcsak a testi problémák esetében), és eleve lemondunk róla, meg sem próbáljuk. Vagy túlműködik, melynek hatására elindul a hajhászás, a mohóság, a harácsolás, a semmi sem elég. Mindkettő mögött a hiány húzódik meg.

A „pont elég” az egyensúlyi, harmonikus állapot. Ez nem megállás vagy alulértékelés, hanem az aktuális kiteljesedettséggel, jólléttel azonos. „Így most jó”, „jól érzem magam a bőrömben” érzés, béke, kiegyensúlyozottság kíséri. Ebben az állapotban tudunk a leginkább kapcsolódni az említett energiához (96%), mert ez az érzelmi szint közelít a magas rezgésszintjéhez.

„Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami már a miénk.”
Vagyis értékelni, becsülni, szeretni azt, ami van. Mindig lesz olyan, ami hiányzik. Mindig lesz, ami/aki jobb. De valóban ezeket kell keresni? A csapból (média, közösségi oldalak) is ez folyik. De mi az, amiben már jól érzed magad? Sokkal kevesebb elég lenne, mint amivel valójában rendelkezünk. Persze a minimum nem feltétlenül azonos azzal, ami számunkra a valódi jó(l)létet jelenti. Nem kell megelégedni kevesebbel, mint ami a kiteljesedettséget elhozza!!! De az efölötti állapot kergetése valójában hiány-érzés.

A bőség állapotában tisztábban látjuk, mire van szükségünk, mi a jó nekünk. Így könnyebben meg tudjuk valósítani. Észrevetted már, hogy amikor éhes vagy, megveszel egy csomó felesleges ételt, míg ha időben elintézed, hogy legyen ebéded, sokkal kevesebbet fogyasztasz (és dobsz ki)? Vagy hogy olyan dolgok, amelyek, ha elérhetetlenek, akkor élni sem tudsz nélkülük? Míg ha megszerezheted, már sokkal reálisabban látod, hogy valóban értékesek-e számodra?

Ahogy te vagy, úgy vannak körülötted a dolgok. Mennyit hallhatjátok tőlem, hogy „az életed központja Te vagy”… És hogy „abból tudsz adni, ami benned van”.
Alapdolgokat megengedsz magadnak?
Ilyeneket, mint például az idő (elveszünk a pihenéstől, az örömöktől, a töltődéstől, az öngondoskodástól), a minőségi ételek, a vitaminok, a mozgás, a szórakozás, a tanulás, a valódi kapcsolatok…

Ha magaddal szemben szűkmarkú vagy, hiszen mártír módon ennyire háttérbe szorítod, feláldozod magad, akkor másokkal tudsz ténylegesen bőkezű lenni? Mit töltesz tele abból a hatalmas hiányból, ami benned van? Ha megtanulsz magadnak adni és magadtól kapni, akkor lehet ezt valóban nagyban megtenni.
Mit adsz magadnak? Hiányt vagy bőséget? Elvonsz vagy gondoskodsz?
Tetszik vagy sem, de ugyanezt fogod csinálni másokkal, bármilyen köntösbe bújtatod.

Az a helyzet, hogy az egész nagyon egyszerű. Mi akasztjuk el a folyamatot (kicsiben és nagyban, egyéni és társadalmi szinten egyaránt). Az életünk, a történések a mi egyéni felelősségünk. Minden kifelé mutogatás csupán önigazolás, kifogáskeresés, lustaság és tanult mártírkodás. Bármi történik velünk, tehetünk érte vagy ellene! Ebben nagyon hasznos a fokozatosság és az önszeretet (önbizalom, önértékelés, öngondoskodás stb.) Az önostorozás felesleges és haszontalan.
Mit gondolsz, lehet a felelősségvállalást inkább felszabadulásnak, lehetőségnek, motivációnak, a kiszolgáltatottság, a rabság megszűnésének tekinteni?

Advent van, a karácsonyi időszak kezdete. Várjuk a megváltó születését. De ezt ne azzal tegyük, hogy feláldozzuk, háttérbe szorítjuk magunkat, a saját igényeinket, jóllétünket, örömeinket azért, hogy még több ajándékot vásároljuk. Hiszen nem arról kellene szóljon az ünnep, hogy boldog emberek, akik szeretik önmagukat és egymást, ezt osztják meg? Az időt, a figyelmet, az otthon melegét, az örömöt? A belőlük áradó, gondoskodó szeretetet?
És lehet ilyen akkor, ha közben kifacsart vagy? Ha azt lesed, hogy a másik látványosan örül-e az ajándéknak, ami miatt te most szegényebbnek/fáradtabbnak érzed magad?

Legyél JÓL először TE!!! Töltsd magad, majd utána add a lehető legjobb változatodat azoknak, akiket szeretsz (és akik ezt megbecsülik)! Mert aki szeret, az Téged szeret! Nem a pénzed, az ajándékod, a szolgálatod. Hanem hogy vagy neki. Hogy veled lehet. Hogy része lehet az életednek, életeteknek. Legyél olyan ember, akivel jó együtt lenni!

Ha szeretnéd meghallgatni, a mesék szerint milyen lépésekkel juthatunk el a hiánytól a bőség állapotába, akkor gondolkodj el a fentieken, és a következő posztnál találkozunk!

A Vörös Sátor

be Hozzászólás a(z) A Vörös Sátor bejegyzéshez

Azt olvastam valahol, hogy ma van a Nemzetközi Vörös Sátor Nap. Akár kiemelten kezelik, akár nem, a téma fontos nekünk, nőknek.

A legtöbben a film és a könyv miatt ismerjük ezt az elnevezést. Mindenkinek szívből ajánlom. Én plüssmacit ölelgetve sírtam végig, és elképesztően lélekemelő volt a bibliai történet minden fő karakterének személyes világával kapcsolódva átengedni magamon az ezredéves érzelmeket, amelyek mindannyiunk sajátjai is. Ugyanaz határozza meg az életünket most, mint őseinkét.

A filmet itt megtaláljátok:
1. rész: https://www.youtube.com/watch?v=g5LfPf3IRes
2. rész: https://www.youtube.com/watch?v=lwsdcK7xaRI

Könyv:
Anita Diamant: The Red Tent

A mű női szemszögből mutatja be az ismert bibliai történetet. A címet az a vörös sátor szolgáltatja, amely a tábor közepén helyezkedik el, és ahová csak nőknek van belépése. Ugyanis ez a mi szent terünk, ahova együtt vonulunk el a menstruáció idején, holdtöltekor, gyógyuláskor, szüléskor és a gyermekágy alatt. Azokban a pillanatokban, amikor a lélek mélységei felé fordulunk, és ahová férfi nem követhet.

Nőt nővé avatni (nőiességre tanítani) nők tudnak, ahogy férfiasságra férfit a férfiak. Ehhez szükséges az a tér és idő, ami biztonságot és békét ad ehhez (nem véletlen, hogy a tábor közepén van, hisz a férfierő így tudja körbeölelni és védelmezni a nőt).

Itt elmélyedünk a szerelem, a szexualitás, a testünk, az érzelmeink, a születés, a halál, az öröm és a fájdalom megismerésében. Egymást támogatva, tanítva, szeretve és elfogadva. Figyelemmel, tisztelettel és alázattal. A női bölcsesség megbecsülésével és átadásával a mindennapi életről, mesékkel, nevetéssel, játékkal és könnyekkel.

Miért fontos ez? Mert a női erő egyik ismérve a tartás. A megtartás. A Nő a világ tengelye, a Férfi támasza. Az ehhez szükséges tudást mindannyian tanuljuk. Régen anyáról lányára szállt. Manapság ez nem ilyen egyszerű. De felkutatható és továbbadható. Női körökben, megtartó közösségekben, barátságokban, családokban.

Ma szeresd magad végre, drága Nő! Ülj le a puha, meleg sátradban. Engedd meg magadnak érzékeny lelked, bátor szíved és szerető lényed megnyilatkozását. Akár egyedül, akár olyanok körében, akik szeretnek, elfogadnak és vigyáznak rád, miközben megnyílsz és sebezhetővé válsz. Mert álarcok és páncélok mögött nem lehet boldogan élni.

Teremts egy otthont, amelyet átjár ez az elfogadó, gyógyító, békés, gyönyörteljes női szeretet. Ahova jó hazatérni. Mert mindenkinek szüksége van erre a sátorra. A férfinak pedig a nőre, aki bármilyen helyet ilyen térré varázsol sugárzó lényével.