Változás

Hazatértem. Nehéz ilyenkor mit mondani. Kibontottam egy üveg jó vörösbort, amelyet a megfelelő pillanatra tartogattam. Azt hiszem, ez most az. Kortyonként iszogatom és várok. Várom, hogy a lelkem utolérje a testemet. A repülő gyorsabb, mint ahogy a szív el tud szakadni egy helytől…

Emlékszem, hogy amikor egy éve elkezdtem spanyolul tanulni, könnyűnek és természetesnek éreztem. Nem csupán az angol és olasz alapok miatt. Olyan volt, mintha a második anyanyelvemet ismerném meg újra. Két héttel ezelőtt, amint leszálltam a gépről, úgy éreztem, hazatértem. És ez egyre élénkebb színeket öltött minden egyes nap.

Tudom, hogy más egy ország, ha vakációra mész, és más, amikor ott élsz. Nincsenek illúzióim. Csupán egy érzés: a lelkem egy része ott maradt.

Keresem, mi minden miatt szeretem a hazámat. Miért jó visszatérni. És ezek sorolása közben érzem a keserédes ízt is, hiszen most a különbségek még élesebbek, mint előtte. Kíváncsian várom a holnapot, amely megint tánccal indul és zárul. Amikor újra felveszem az életem ritmusát, a feladataimat, és újra kezdem mindazt, amit szeretek. És tudom, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan…

Két gondolat érlelődik egyre biztosabban bennem.

1) Ha lehet, szeretnék ősszel visszatérni Madridba 3-4-5 napra. Bejárni a várost, bepillantani az ottani életbe.

2) Tenni magamnak egy nagy ígéretet. Ha 40 éves koromig nem sikerülne itthon komoly áttörést elérni a táncosi / tanári pályámon, illetve a magánéletemben, akkor egy időre kiköltözöm. Szeretnék itt maradni. Az anyanyelvemen írni, tanítani. Átadni a tudásomat minél több honfitársnőmnek. Itt alkotni, tanítani. Itt találni társat, akivel közösek a gyökereink és a jövőnk. De már elég az itthoni küzdelmekből. A folyamatos létbizonytalanságból, amit a tanári / gyógyítói / művészi pályán mindannyian megtapasztalunk. Elég abból, hogy az egész életünket feltettük a tudásunk bővítésére, a képességeink csiszolására, és mégis örülhetünk, ha épp nem fuldoklunk. Elég abból, hogy nőként csak reménykedünk abban, hogy összetalálkozunk egy férfival, aki lesz elég bátor megszólítani, udvarolni, mellettünk dönteni és velünk együtt tenni a kapcsolatunkért. Kívánom mindannyiunknak, hogy leljünk rá minderre és tudjunk élni a lehetőségeinkkel ott, ahol élnünk-halnunk kell. Vagy legyen elég bátorságunk felállni, és új életet kezdeni ott, ahol mindez lehetséges!

Újabb dolog, amit otthon is meghonosíthatnánk: a jószívűség.

Andalúziában eddig mindenhol a következőkkel találkoztam:

– A vendéglátásban nem fogadnak el borravalót! Ha a szervízdíj benne van a számlában, akkor az annyi. Szinte sértés, ha többet akarsz adni.

– Oké, a fagyi nagyon drága. De ha kérsz, olyan adagot kapsz… egy gombóc címén legalább másfélszer merítik meg a kanalat, tényleg nem sajnálják tőled.

– A piacon a churros pultnál kértünk negyed kilót. Frissen megsütötte, kitette a mérlegre és még szedett rá. Mosolyogva nyújtott át 30 dekát a 25 áráért.

– A gyorséttermekben a ketchup ingyen van.

– Az éttermekben a gyerek mindig kért 2 szószt. Szinte nem volt olyan hely, ahol ne többet hoztak volna neki, széles mosollyal.

– A sétahajón nyalókát kapott ajándékba.

– Tegnap elmentünk egy tablao-ba. Pici hely, kis közönség, fergeteges zenészek és táncos az icipici színpadon. A fejenként 15 euro asztalfoglalásban benne van a műsor, 2 ital, 4 féle tapas. És hiába csak ennyi… hiába csak 10-15 fős a nézősereg… a kiszolgálás profi és a művészek úgy odateszik magukat, mintha ezrek előtt lépnének fel.

Még sorolhatnám a napi több hasonló pillanatot.

Nem sajnálnak semmit megosztani. Ételt, italt, mosolyt, táncot, zenét bőven kapsz. Nem látom, hogy nyerészkedni akarnának a vendégeken. Szívesen adnak. Pedig itt is nagy a szegénység. Hatalmasak a társadalmi különbségek. Kevés a kitörési lehetőség. A legtöbbeknek, akiknek sikerül, rengeteg munkával, önerőből érik el. Csodálom őket. Tanulhatunk tőlük.

Tudtad, hogy Andalúziában vasárnap „nincs bót”? És lehet enélkül is élni.

Olyan más az időérzet. Reggel van jövés-menés, az emberek dolgoznak. Délelőtt az éttermekben reggeliznek. Ehhez mit szólnának otthon? Békésen eszegetni 10 óra felé egy teraszon? És mi lesz a gályarabságnak titulált munkával?

Kora délután a vendéglátás marad, minden más bezár, jön a szieszta. Na jó, a bevásárlóközpontok (mert ilyenben is jártunk, fontos turisztikai élmény ám!) és a légkondis nagyobb üzletek szintén fogadnak néhány arra tévedő, kókadozó külföldit. Ám ilyenkor a fű sem nő.

Erről jut eszembe! Voltam állatkertben. Persze kora délután, a legnagyobb melegben. Már a bejáratnál szinte kinevetett a jegypénztáros… na, a turista… Bent nem volt senki. Még egy árva gondozó sem merészkedett elő. Teljes béke és nyugalom, enyém volt az egész kert! Az állatok megnéztek és odajöttek hozzám. Szerintem ők sem értették, mit keres ez itt, ilyenkor… de én imádtam!

17-18 óra magasságában éledni kezd a város. Újra nyitnak az üzletek és elég későig így is maradnak. Estére már a legtöbb étterem és bár tele van. Minél közelebb a hétvége, annál élénkebb az élet. Este 11, éjfél magasságában még lehet ételt rendelni. És nem egy embert láttam 22 órakor egy csésze kávéval. Ők az én embereim!

Hozzáteszem, a nap 22 óra után megy le. Otthon ilyenkor már indulunk haza a strandról, itt még most ültem ki a tetőkerti medence partjára chillezni kicsit a délutáni sétálgatást levezetendő (már nem kell az 50 faktoros naptej, olé!), mielőtt elmennénk egy tablao-ba flamencot nézni és megvacsizni.

Gondoltam, dolgozom kicsit, naaaa… Laptop elő, a medencébe lógó lábbal válaszolok a levelekre. Hűűű, de nehéz az élet, ugye?

És tudod, a legszebb az egészben, hogy itt végre nem érzem magam ufo-nak azért, mert merészelem élvezni az életet, szeretni a hivatásomat, és megadni magamnak azt az időt, amire szükségem van ahhoz, hogy amikor tanítok/táncolok/gyakorlok/tanulok, teljes erővel, a belőlem fakadó legtöbb jóval tegyem mindezt.

Andalúzia… egy más világ… csak pár napja vagyok itt, és már most sorolhatnám, mennyi mindenben különbözik az otthonomtól. Amikor kitaláltuk Györgyivel ezt az utazást, éreztem, hogy bármi is az „ára”, menni kell. Minden aggodalom csak az elme csapdája. Nyugalom volt bennem és meggyőződés, hogy itt a helyem. Ami nem változott. Inkább egyre mélyül.

Korábban sosem gondoltam arra, hogy külföldön éljek, de amióta itt vagyunk, ez sem tűnik elképzelhetetlennek. Egy új élet? Néhány évre feladni az eddigit, és más utat választani? Nem lehetetlen… végülis Györgyi szerint akár edzőként, akár hastánc oktatóként percek alatt lenne munkám. Fellépések, tanítványok. Élhető körülmények. Az árak és a fizetések hasonlóak a magyar viszonylatokhoz (szinte minden kicsit olcsóbb). Itt is óriási a különbség az egyes társadalmi rétegek között. Nincs kolbászból a kerítés. Nincs akkora kulturális élet, mint otthon. Még körülményesebb az ügyintézés. És csomó dologban „ne keress logikát”.

Ám az egész helyet belengi a nyugalom. Nem látsz leszegett fejjel rohanó embereket. A szieszta idején a fű sem nő, a pihenés nem önzés, hanem természetes dolog. Késő délután újraéled a város, az emberek hangosak, ami egyáltalán nem zavaró, hanem magával ragadó. Élvezem, hogy nem kell visszafognom magam. Mindenhol kapsz egy mosolyt. Az éttermekben, üzletekben kedvesek. A turista látványosságok pénztáraiban, de még a madridi metróban is segítőkészek. Az utcán, ha kérdezel valamit, igyekeznek útba igazítani, majd melléd szegődnek beszélgetni.

Csak pár napja vagyok itt, de még nem igazán találkoztam mogorva, kedvetlen, savanyú uborka képű emberrel. Persze mindenhol vannak rossz arcok, de ahhoz képest, hogy Magyarhonban mit látok nap mint nap…

A nők csinosak. Igényesen öltözködnek. Itt nem néznek rád furán, ha felveszel egy elegáns szettet. A színházba, táncelőadásokra ki kell öltözni. Nincs olyan, hogy farmerben beülsz egy előadásra.

Gyönyörű a testtartásuk! Nőknek és férfiaknak egyaránt. Az a fajta önelfogadás sugárzik belőlük, ami a belső nyugalom és az önbizalom velejárója. Még nem láttam sem a belvárosban, sem a strandokon csúnya bőrű, egészségtelenségről árulkodó testű embereket. Pedig nem kifutómodell alkatúak. Mégis szépek. Mert melegség, nyugalom árad belőlük a lendületes stílusuk mellett. Szívesen, hosszan, erőteljesen ölelem őket magamhoz. Ezeknek a nőknek van tartásuk. Természetességük, egyszerűségük, erejük. Az unszimpátiát is egyértelműen fejezik ki. Örülök, hogy figyelhetem őket és tanulhatok tőlük.

A férfiak… Hölgyeim, ezt látni kell! Már a szép férfiak egy négyzetméterre eső száma is meghaladja a magyar adatokat. De ami miatt imádom őket, az az, hogy teljesen mindegy, hány éves, hány centi, hány kiló, mindegyik kihúzza magát, és büszke arra, hogy ő az, aki. Bátran, de nem zavaróan néznek rám, a szemembe. Este simán átkiabálnak az utca másik oldaláról, hogy kifejezzék a tetszésüket. Egyszer sem éreztem magam zavarban, pedig nem titkolják, ha meg akarnak nézni egy szép nőt. Nyílt tekintetekkel találkozom, őszinte szándékokkal, egyszerű, természetes kifejezésmóddal. Üdítő élmény a hazai tapasztalatok után.

Még csak pár napja vagyok itt. Rengeteg mindent nem láttam, és nem ismerek. Ezek csupán benyomások. Első impulzusok. Így ne higgyétek, hogy a magyar nőket vagy férfiakat nem szeretem legalább ennyire. De van mit tanulnunk az andalúzoktól.

Szeretek itt lenni. Mély nyugalmat és biztonságot érzek, amit már nagyon régen nem. Büszkén megengedhetem magamnak az önbizalmat, a kedvességet, a nőies viselkedést. Nevetve mondhatom a lelkesen gesztikuláló és ujjongó férfiaknak, hogy muchas gracias, mert nem értik félre és nem vagyok veszélyben. Nem látom boldogtalan emberek lekicsinylő gesztusait, amiért merészelek mosolyogni és boldog lenni. Mintha itt az lenne a természetes, amit próbálok megtanítani a hozzám forduló nőknek. Lehet, ez a fő oka, hogy otthonos érzés ide megérkezni?

Litha, Nyári Napforduló, Nyárközép, Szentivánéj, Sarlós Boldogasszony…

Ismét egy fordulóponthoz érkeztünk. A Nap június 21.-én a Rák jegyébe lépett, a Nyári Napfordulóval elkezdődött az év legtüzesebb, legbőségesebb, legáldásosabb szakasza. A természet erői tökéletesen megmutatják a harmónia lényegét. A Tűz időszakában egy Víz erő jelenik meg, hogy szabályozza, élettel, áldással, érzelmekkel töltse fel a kreatív, teremtő, szenvedélyes, szexuális periódust. Nem csak a hőség miatt vágyunk a vízpartokra, hanem mert ösztöneink súgják – a tavak, a lassú folyók, a kutak és a források (a Rák jegy vizeinek) gyógyereje most a legerősebb.

Júliust régen Áldás Havának, vagy Aratás Havának nevezték. Amit Beltaine idején elvetettünk, végre beérik, kiteljesedik. Ideje ünnepelni a bőséget, az életet, a tápláló szeretetet. Mi az áldás? Egyfajta éltető, segítő, pozitív, szeretetteli szándék útra bocsátása. A teremtő és gondoskodó, egyben univerzális energia csatornázása. És mint minden, ami valós, ez is egyszerű. Csak kérd, és megadatik. Minden, amire ilyenkor áldást mondasz, fokozott erővel nyilvánul meg.

Az aratás női eszköze a sarló. Hogyan teszed ezt Nőként? Amennyi a markodban elfér, annyit köszöntettel elfogadsz, learatod, és köténybe, karba, ölbe veszed, vagy finoman a földre helyezed. Annyit fogsz, amennyit átérsz, és azt megtiszteled. A gyökér a földben marad, a szárakat vágod el. Vagyis a régit elmetszed, de a gyökeret, az alapokat megtartod. Csak így lehet helyet csinálni az újnak, és életté (kenyérré) alakítani a korábbi tapasztalatok termését.

Egy nő azt is tudja, hogy ehhez az élethez sok-sok idő, erő, munka kell. A megtermékenyülés, a várakozás, az aratás, a kelesztés, mind idő és beletett energia. Ahogy minden, az étel, a tervek, az anyában növekvő magzat is végigmegy egy teremtő folyamaton. És ebben a másfél hónapban eljön az élet tiszteletének, befogadásának, a táplálásnak, az áldásnak, a köszönetnek, a bőségnek, a lezárásoknak, az aratásnak, az újra való készülésnek az ideje.

A Rák és a gabona időszakában az Öntáplálás fogalma különös hangsúlyt kap.

Kit és miből táplálsz?
Mivel táplálod önmagad?
Az énidő, az öngondoskodás szerinted önzés?
Hogyan gazdálkodsz az energiáddal? Túlpörögsz vagy passzívan viselkedsz?

Az öntáplálás szintje az átélt magas rezgésű érzések (pl. öröm, energikusság, hála, köszönet stb.) által mérhető.
Mennyire éled meg ezeket a mindennapjaidban?
A kihívások, nehézségek ellenére is mosolyog a szemed?

A női teremtő és vonzerő titka a meleg, éltető, megnyugtató, gondoskodó, gyógyító energia. És a legszebb az egészben, hogy ehhez sem kell semmi misztikusra gondolni. Egyszerűen csak jól lenni. Egésznek, egészségesnek, egyensúlyban lévőnek lenni.

Néhány gyakorlati ötlet a következő hetekre:

– Figyelj oda a táplálkozásodra! Ha kell, most érdemes életmódváltásba kezdeni. Egészséges ételeket fogyasztani, vitaminokat szedni.

– Evés közben NE nézz tévét, hallgass híreket stb. Ha mégis ezt teszed, bizonyos emésztőenzimek nem termelődnek, mert nem a táplálkozáson van a fókusz, így romlik az emésztés mértéke. A gyomor feladata nem csupán a testi, de a lelki és a szellemi táplálékok befogadása is. Amire eközben figyelsz, ugyanúgy a részeddé válik, mint amit megeszel.

– A legjobb ilyenkor szabad tűzön főzni, grillezni, vagy gáztűzhelyet használni. Fokozza a tűz energiát a testben az így elkészített táplálék.

– Régi hagyomány az ételek megáldása. Teheted bárhogyan, a legegyszerűbb módszer is emeli a rezgésszintet.

– Szedj virágokat délben. Ez a legmagasabb szellemi része a növénynek, és ilyenkor rengeteg benne a tűzerő.

– Menj vízpartokra, fürdőkbe, gyűjts vizet a forrásokból, töltekezz, gyógyulj általuk.

– Gondold át, akár minden nap, mi mindenért lehetsz hálás. A hála óriási teremtő erő. Most minden, amire figyelsz, aminek energiát adsz, fokozottan nyilvánul meg. Helyezd a hangsúlyt a saját boldogságodra. Mert abból tudsz adni, ami neked van.

Összességében eljött az ideje, hogy elvágd a régit, tápláld az újat, adj hálát minden jóért, örülj, élvezd a Tűz és a Víz erejének egyesülését!

Csodás Nyárközép ünnepet kívánok!

Pünkösd hétfő délután. Indulok balett tréningekre. Az ünnep nem indok a lógásra.
Kilépve a ház elé látom, hogy kisautóm vezető oldali első kereke teljesen lapos. Nagy levegő, telefon elő, fotó. Csomagtartó feltúrása következik, hátha van pótkerék. És igen, van! Szuper! Cuccok vissza a lakásba, erre kell még egy kávé.

Azon kezdtem tanakodni, ki segíthetne nekem. Mert elméletben tudok kereket cserélni, de inkább nem tenném. Szerintem mindenki jobban jár, ha nem kísérletezem.
Kellemesen meglepődtem, hogy több férfi ismerősöm is örömmel vállalta volna. Végül egy barátom ült autóba, és egy órán belül nálam volt. Hős lovagként megmentette a bajba jutott hölgyet.

Megöleltem, és ezt mondtam:
„Emancipáció ide vagy oda, egy Férfi pótolhatatlan!”
Büszkén mosolygott, és azt felelte:
„Most már te is meg tudnád csinálni.”
„Lehet, hogy nem egy atomfizika, de szerinted én ki tudtam volna lazítani ezeket a csavarokat?”
Elgondolkodott, és konstatálta, hogy nem valószínű.
„Na látod. Az egyenlőség nem azonos az egyformasággal.”

Lehetek bármilyen sportos nő, edzhetek heti hat napot, az én testem mégsem erre van kitalálva. Egy férfi karjának erejével nem vetekedhetek. És nem is akarok. Nem vagyunk egyformák. Másban vagyunk kompetensek. És nem dolgunk belekontárkodni egymás feladatköreibe.

Ha tiszteletben tartjuk a másik fél képességeit, mindenki teheti a maga dolgát a lehető legmagasabb szinten. Elismerjük, hálásak vagyunk azért, amit a másik megtesz. Ahogy a csontok (női minőség) és az izmok (férfi jelleg) együtt alkotják a testünk mozgásszervrendszerét, úgy a férfi és a nő közösen a leghatékonyabb.

Nekem ez a probléma egy ajándék volt. Megtapasztaltam, hogy ha kérem, van segítségem. Van, aki(k)re számíthatok. Vannak jószándékú, önzetlen, tiszteletreméltó Férfiak.

Hölgyek! Mosolyogjatok ezekre a csodás emberekre! Köszönjétek meg, amit tesznek nap mint nap! Mert vannak dolgok, amelyekben sokkal jobbak nálunk. Tiszteljük és szeressük őket, mert megérdemlik!

Vasárnap délelőtt, kávé, olvasás a teraszon. Hallom, hogy elcsendesül a ház, lejárt a mosógép. Felkelek, megyek kiteregetni. És az ajtóban ott vár…
Tavasz van, az ajándékozás szezonja. Kismacskám szerint mindenképp. Általában a bejárathoz, néha a kutya tányérja mellé helyez egy levadászott állatot. Most épp egy gyíkot. Édesem, ő így tesz hozzá a „családi kasszához”.

Mondjuk sokra nem megyek vele. De ő így szeret. Egy cica eszköztárában az érintés, a minőségi idő és az ajándékozás szerepel. Azt én döntöm el, értékelem-e ezeket, vagy fintorogva odébb pöckölöm a gesztust.

Eszembe jut erről egy nemrégi történetem. Hogy mekkora kárt okozhat, ha nem értékeljük a másik igyekezetét, illetve nem tudjuk, mi mire vágyunk. Ha már rózsák időszaka, a részletek most maradjanak „sub rosa” (rózsa alatt = titokban).

De nagyon érdekes tapasztalat volt, mennyire nem természetes sokaknak, ha megkérdezi tőlük a párjuk: „Hogyan szeresselek téged jól? Mire volna szükséged ahhoz, hogy szeretve érezd magad? Hogy tényleg lásd, mit jelentesz nekem?” És ez alatt most valóban konkrétumokat értek!
Mondjam ki naponta többször?
Töltsek veled ennyi és ennyi időt naponta/hetente?
Főzzek neked? Segítsek ebben és ebben?
Vegyek neked csokit, virágot, plüssmacit?
Öleljelek át, simogassalak mindig, mikor elmegyek melletted a lakásban?

Ha nem fogalmazzuk meg magunknak, mit szeretnénk a másiktól, honnan tudjuk, hogy megkapjuk-e? Miért hisszük, hogy neki ezt tudnia kellene? Mégis, honnan? Mi gondolatolvasók vagyunk? Ha nem, akkor miért várjuk el a másiktól, hogy az legyen?

Az érzékenység, az empátia és a szeretet nem jelenti, hogy ismerjük egymást.

Popper Péter egyik előadásában hangzott el a következő részlet. Nagyon megfogott, teljesen átéreztem. Mert hiába szeretünk valakit, ha ő ezt nem (így) érzi.

„Persze az ember nem erre vágyik, hanem az „Igazival” szeretne együtt élni. De van-e ilyen valójában? Ezt a kérdést Márai Sándor is felteszi Az igazi című regényében. Él-e valahol a világon egy olyan személy, aki számunkra az egyetlen? Végül arra jut, hogy ilyen ember nincs, ebben az értelemben nincs kit megtalálni. De ha szerencsés valaki, akkor élete során találkozhat két-három olyan nővel vagy férfival, akiből lehetne Igazi. Nem garantált, hogy végül bármelyikük is az lesz, mert ebbe nagyon sokat kell beletenni – törődést, lemondást, figyelmet, gyengédséget, szeretetet -, míg két ember annyira összecsiszolódik, hogy már pótolhatatlanok egymás számára. Ha ezt nem teszik bele a kapcsolatba, akkor arról, aki „Igazinak” tűnik, nagyon hamar kiderül, hogy mégsem az.”

De a lényeg csak most következik!

„Ekkor jön a szokásos kérdés: hol rontottuk el a kapcsolatot? A válasz: nem rontották el, csak önző módon élték. Ugyanis van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rárótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom.”

Úgyhogy az ajtóban állva körülnézek, itt van-e valahol a macska. Nincs, úgyhogy gyorsan végső nyughelyére helyezem a pórul járt hüllőt. És amikor legközelebb erre jár puha kis mancsain, megsimogatom, és megköszönöm, hogy gondoskodik rólam. Mert ő így szeret. Én pedig őt.

Ma igazán tavasz van. Kellemesen simogató a szél, ahogy fekszem a fűben és élvezem a délutánt. Eszembe jut róla, hogy Pünkösd van, melynek a néphagyományban a szélzúgás is jelképe.

Ez az ünnep egy emlékeztető a húsvéti feltámadás után. Mit tanultál? Éled? Alkalmazod? Új évkör, életszakasz születik, új törvények szerint folytathatjuk. Te milyen rendet állítasz fel magadnak?

Eszembe jut a pünkösdi király- és királynéválasztás szokása. És erről az elmúlt pár hetem „kísérlete”.

Először feltettem a kérdést a tanítványaimnak: királylányok vagy királynők vagytok, szeretnétek lenni? Mert mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor ezt tisztázni kellene. Ugyanis a válasz függvénye a viselkedésünk a mindennapokban, de akár a párválasztás is.

Mert ha adott a Királylány, a Királynő, a Királyfi és a Király, akkor kinek ki a párja?
– A Királylány egyenrangú társa a Királyfi.
– A Király az ő apukája.
– Ahogy a Királyfi anyukája a Királynő.
– Így a Királynő méltó partnere a Király.

Vagyis, ha Királylány vagy, akkor nem leszel egyenrangú egy Királlyal. Hierarchikusan feletted fog állni, uralkodhat rajtad, vezethet, kereteket szabhat. Ahogy a Királynő próbálhat férfit nevelni egy Királyfiból, de ha sikerül, akkor is anyaszerepben marad. Nem fog igazán felnézni a pasira, aki könnyen el is hagyja egy rebegő pillájú Királylányért, hisz mellette többnek képzelheti magát.

Ha egy kis Királyleány hozzámegy egy Királyhoz, Királyné lesz belőle. Ami szép szerep, de alárendelt, ugyanis ő a férje által jutott hatalomhoz. Egy Királynő azonban a saját jogán uralkodik. Megtanulta, felépítette a külső-belső birodalmát. Tisztában van az értékével, az erejével. Bölcsen, termékenyen él. Tudja, mikor kell harcolni és mikor békét kötni. Ő már egyenrangú a Királlyal.

Amikor felébred bennünk ez az Úrnő archetípus, már nem akarunk Királyfikkal bohóckodni. Az is jó volt, de már nem vonzóak ezek a viselkedésminták. (Tudjátok, mit? Most nem, de egy következő cikkben szedjem össze, szerintem mi különböztet meg egy Királyt és egy Királyfit?)

Visszatérve a „kísérletre”. Májussal berobbant a tavasz, a fészekláz. Hirtelen rengeteg férfi kezdett körülzsongani. Először kapkodtam a fejem, de szerencsére tudtam, hogy jön a Fagyosszentek, amely vissza fogja metszeni ezt a túlburjánzást. De hogyan? Kíváncsivá váltam…

A Férfi dönt, a Nő választ. Nagy kedvenc mondásom, melyhez tartom magam. Ha már Királynő szeretnék lenni, nem pincsikutya… Ám manapság nem olyan könnyű feladat ez, hisz a pasik nem döntenek, hanem válogatnak…

Úgyhogy azt mondtam magamnak, Királyválasztás indul! Az én értékrendemben egy Férfi képes határozott döntéseket hozni. Célokat kitűzni, melyeket keresztül visz, tűzön-vízen. Legyen ez az, hogy elmenjek vele meginni egy kávét. De nem első szóra! Azokkal, akik akár kicsit is esélyesek voltak, nem zártam rövidre a kommunikációt. De szándékosan nem adtam alájuk a lovat. Hagytam, hogy keressenek. Válaszoltam, amikor ráértem. És figyeltem.

A cél az volt, hogy meglássam, vajon van-e köztük olyan hős lovag, aki nem egy opciónak tekint? Aki nem csak a monitor biztonságában bátor? Aki nem adja fel, csak mert három varázsmondat odaröffentésére nem nyílik ki az ajtóm? Aki eldöntötte, hogy Velem szeretne meginni egy kávét (nem a kezemet megkérni azonnal!), és nem kezd valaki mással, hátha az a nő könnyebb préda lesz?

Mert őszintén szólva, ezekre a Királyfikra egy megkent vajaskenyeret nem bíznék rá, nemhogy magamat, a szívemet, a szexualitásomat…

Szerintetek mennyi maradt a nagyszámú érdeklődőből? Egy sem…

Pedig van ilyen Férfi. Ismerek párat. Tisztelem őket, amiért Királyokká értek a mai tendenciák ellenére. Ahogy a Nőket is respektálom, akik bár nem láttak jó mintákat, összetörtek felelőtlen Királyfik kegyetlen játékaiban, folyamatosan a társadalom nyomása alatt élve azon gondolkodnak, hogy adják-e alább, mert egyedül nőként nagyon nehéz… Magányosak és félnek, hogy nem illúzió-e az értékrendjük… És mégis nap mint nap tesznek azért, hogy KirályNŐként éljenek. Egyedül, majd egy Király mellett. Aki kiállja a próbákat, legyőzi a sárkányt, megmássza az Üveghegyet, átússza az Óperenciás tengert, mert neki nem elég egy Királylány rajongása. Méltóvá akar válni a Nőhöz, aki méltóvá teszi magát a Férfihoz. Mindannyian megvívjuk a magunk harcait, de nem egymással, hanem egymásért.

Úgyhogy én még hiszek a mesék tanításában. És a fűben fekve, nyugodtan, élvezve a csodás tavaszt, örülök, hogy helye van az életemben egy Királynak, aki előbb-utóbb ideér…

A napokban részem volt egy igencsak nevetős-sírós szituációban. Egy távolabbi férfi ismerősömmel beszélgettünk autógumi csere témában. Ez a jóindulatú ember felhívta a figyelmem arra, hogy alaposan nézzek utána az áraknak, mert ha én, kedves szőke nőként odamegyek, nagy eséllyel át akarnak verni és olyan árat számolnak, hogy csak na… Majd ennek kapcsán előkerült A Kérdés.

„Tényleg nincs egy férfi melletted, aki legalább veled tud menni, vagy akár megoldani helyetted?”
„Nincs.”
„De ez hogyan lehetséges?”

És láttam a szemében, hogy van valami, amit még megkérdezne. Bíztattam, hogy tegye meg bátran. Ő, erős, megtermett férfi létére habogva kezdett bele.

„Hát, ennyi év ismeretség után már végülis megkérdezem… Mert ezt tényleg nem értem. Azért nincs párod, mert… más az irányultságod?”

Őszintén felnevettem. Megnyugtattam, hogy nem, teljes mértékben heteroszexuális vagyok, a férfiakhoz vonzódom.

„Oké, ennek örülök, bár semmi gondom nem lenne ezzel sem, és nem próbálkoznék, családos ember vagyok. Csak elgondolkodtam. Se párod, se gyereked nincs…”

Bár az arcomra nem ült ki, de belül egy grimaszt vágtam. Tényleg ott tartunk, hogy ha egy harmincas évei vége felé járó nő nem talált párt, nem szült még gyereket, akkor valószínűleg leszbikus?

„Azért nincs gyerekem, mert nem találkoztam olyan férfival, akinek szülnék. Párkapcsolatom pedig azért, mert csak azért, hogy legyen valaki, nem kell senki. Szükségből nem akarok valakivel lenni. Azért szeretnék kapcsolódni, hogy megosszam azt a sok jót, ami az életemet jellemzi. Egy olyan emberrel, aki képes ezt elfogadni, megbecsülni és viszonozni. Aki Megfelelő Társ.”

Olyan kikerekedett szemek néztek rám, mintha Konfuciust idéztem volna kínaiul.

Új tapasztalattal gazdagodtam a legutóbbi kezdő csoportom első óráján. 20 év tanítás után egy bátor nő megkérdezett engem arról, amiről én faggatom őket.
Hogyan látom magam? Pontosabban mit jelent számomra, hogy nőies vagyok?
Végre valaki! Tetszett nagyon!

Ezt válaszoltam:

Nőnek születtem. Minden szinten nő vagyok, mert ebben az inkarnációban ezt választottam. Vagyis nem kell nővé válnom. Nem kell nőiességet tanulnom. Csak vissza kell találnom önmagamhoz. Ahhoz a valakihez, aki eredendően vagyok. Minél inkább sikerül, annál önazonosabbnak érzem magam.

Azt veszem észre, hogy ha a tetteim, érzéseim, gondolataim valóban az enyémek, (nem tanult sémák / megfelelési vágyak hatják át,) akkor békében vagyok. Ha úgy viselkedhetem, ahogy az valóban belőlem fakad, nyugalmat érzek a mélyben. És mivel nő vagyok, a megnyilvánulásaim is nőiesek. Ergo, nőként élek.

A gondolataimat, (meg)érzéseimet, tetteimet pedig valami ősi, mélységes kapcsolódás táplálja. Nőként ösztönösen hordozzuk női őseink minden tudását, megélését. Követjük a saját és a világ ciklusait. Ahogy egyre jobban összeköttetésbe kerülök ezzel a belső, női önMAGammal, természetes módon alkalmazom a tudást, amit hordozunk. Ezt látja a külvilág nőiesnek bennem. És hogy ehhez a külső (test, környezet stb.) is igazodik? Igen. Ami kint, az bent…