Vasárnap délelőtt, kávé, olvasás a teraszon. Hallom, hogy elcsendesül a ház, lejárt a mosógép. Felkelek, megyek kiteregetni. És az ajtóban ott vár…
Tavasz van, az ajándékozás szezonja. Kismacskám szerint mindenképp. Általában a bejárathoz, néha a kutya tányérja mellé helyez egy levadászott állatot. Most épp egy gyíkot. Édesem, ő így tesz hozzá a „családi kasszához”.
Mondjuk sokra nem megyek vele. De ő így szeret. Egy cica eszköztárában az érintés, a minőségi idő és az ajándékozás szerepel. Azt én döntöm el, értékelem-e ezeket, vagy fintorogva odébb pöckölöm a gesztust.
Eszembe jut erről egy nemrégi történetem. Hogy mekkora kárt okozhat, ha nem értékeljük a másik igyekezetét, illetve nem tudjuk, mi mire vágyunk. Ha már rózsák időszaka, a részletek most maradjanak „sub rosa” (rózsa alatt = titokban).
De nagyon érdekes tapasztalat volt, mennyire nem természetes sokaknak, ha megkérdezi tőlük a párjuk: „Hogyan szeresselek téged jól? Mire volna szükséged ahhoz, hogy szeretve érezd magad? Hogy tényleg lásd, mit jelentesz nekem?” És ez alatt most valóban konkrétumokat értek!
Mondjam ki naponta többször?
Töltsek veled ennyi és ennyi időt naponta/hetente?
Főzzek neked? Segítsek ebben és ebben?
Vegyek neked csokit, virágot, plüssmacit?
Öleljelek át, simogassalak mindig, mikor elmegyek melletted a lakásban?
Ha nem fogalmazzuk meg magunknak, mit szeretnénk a másiktól, honnan tudjuk, hogy megkapjuk-e? Miért hisszük, hogy neki ezt tudnia kellene? Mégis, honnan? Mi gondolatolvasók vagyunk? Ha nem, akkor miért várjuk el a másiktól, hogy az legyen?
Az érzékenység, az empátia és a szeretet nem jelenti, hogy ismerjük egymást.
Popper Péter egyik előadásában hangzott el a következő részlet. Nagyon megfogott, teljesen átéreztem. Mert hiába szeretünk valakit, ha ő ezt nem (így) érzi.
„Persze az ember nem erre vágyik, hanem az „Igazival” szeretne együtt élni. De van-e ilyen valójában? Ezt a kérdést Márai Sándor is felteszi Az igazi című regényében. Él-e valahol a világon egy olyan személy, aki számunkra az egyetlen? Végül arra jut, hogy ilyen ember nincs, ebben az értelemben nincs kit megtalálni. De ha szerencsés valaki, akkor élete során találkozhat két-három olyan nővel vagy férfival, akiből lehetne Igazi. Nem garantált, hogy végül bármelyikük is az lesz, mert ebbe nagyon sokat kell beletenni – törődést, lemondást, figyelmet, gyengédséget, szeretetet -, míg két ember annyira összecsiszolódik, hogy már pótolhatatlanok egymás számára. Ha ezt nem teszik bele a kapcsolatba, akkor arról, aki „Igazinak” tűnik, nagyon hamar kiderül, hogy mégsem az.”
De a lényeg csak most következik!
„Ekkor jön a szokásos kérdés: hol rontottuk el a kapcsolatot? A válasz: nem rontották el, csak önző módon élték. Ugyanis van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rárótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom.”
Úgyhogy az ajtóban állva körülnézek, itt van-e valahol a macska. Nincs, úgyhogy gyorsan végső nyughelyére helyezem a pórul járt hüllőt. És amikor legközelebb erre jár puha kis mancsain, megsimogatom, és megköszönöm, hogy gondoskodik rólam. Mert ő így szeret. Én pedig őt. 
