Eredmény(ek) 69 mutatása

Kegyelem

Most minden jó… pedig nem az… Boldog vagyok, miközben egyszerre kiüresedve és nehéz érzésekkel tele nézem a vizet. Tegnap nagyon fájt. Ma már csak sajog. Örülök a megélésnek, hiszen tudom, ez kellett. Épp most. Épp itt. Éppen így…

Hálás vagyok a csodás napsütésért, a nyár utolsó meleg napjaiért. Ülhetek a fűben a vízparton, nézhetem a Balatont, mely kékségével, csillogó, örökké újraéledő reményeket idéző tükrével gyógyír a mélyből előcitált gondolataimra.

Mert mostanában minden jó… Még ha nem is az. Ha a világunk a feje tetejére állt. Ha a terveim egy része romba dőlt. Ha gőzöm sincs, hogyan fogom megoldani… Ilyenkor sokkal tisztábban látszik, mennyi örömforrás vesz körül, milyen sok a sikerélmény, mennyire boldogító, hogy annak élek, ami a dolgom ezen a világon.

Egy ideje minden jó… mert reggelente lelkesen kelek, élvezem a napjaim összes pillanatát. Nem dolgozom, hanem tanítok, táncolok. Őszinte mosolytól mélyülnek a ráncaim.

És amikor minden jó, megtörténik. Fájni kezd, de nagyon. Elnémít. Kifáraszt. Összetör. Mégis tárt karokkal fogadom, mert ez kell a tovább lépéshez. Egyetlen érzés, amit békés állapotban nem tudatosítottam. Az egyetlent, amely a külső események által kiváltott félelem, bizonytalanság forrása.

Az egyedüllét fájdalma…

Mert most minden jó. Ha ez adott, ezt élvezem. Átengedem magamon, meglépem, megteszem. Felesleges azon rágódni, mitől lehetne jobb. Vagy más. Kihasználom, hogy nem vár haza senki, így nyugodtan nézhetem a vizet egész nap. Lesz, amikor majd annak örülhetek, hogy siethetek ahhoz, akit szeretek.

E pillanatban minden jó. Bár tegnap keserű könnyeim hullottak. Kettős érzések kettős helyzetben. Boldog életet élek, egyre sikeresebb, amit imádok csinálni. És közben valami a mélyben még fáj. Élvezem, ami adatik. Emellett valami (valaki) hiányzik. A magányomat siratom. Egy szeretetteljes, megtartó, támogató Női körben.

Végtelen hálát érzek, amiért meghallgatnak. Nem sajnálnak, de megértenek. Támogatnak, és felteszik a nehéz, ám fontos kérdéseket, hogy a szembesülésem minél teljesebb legyen. A sebek felszakadnak, a kép tisztul és egyre enyhül az égető kín. Fásult fáradtság hoz éji álmokat. Majd a melengető nyári nap, a vízpart nyugalmat, töltődést.

És megint érzem, hogy most minden jó…

A szexualitás, mint az önbizalom mércéje

A napokban nagy nevetést okozott a felismerés a táncórákon, hogy mindig a szexualitás témájánál kötünk ki, bármit tanulunk is éppen. Számomra nincs ebben semmi meglepő, hiszen elképesztően sokrétű hatása van az életünkre. A szó latin eredete (sexus) a biológiai nemre utal. Vagyis a nőiességünk, önmagunk megéléséről szól. Önbizalom, önszeretet, öntisztelet, öngondoskodás, kapcsolati működések, szerepek, testkép… Ha ezeket vizsgáljuk, természetes, hogy újra és újra beszélünk a szexualitásunkról.

A női test valódi központja a hüvely. A hastáncban minden mozdulat innen indul és ide tart. Erőközpont, amellyel vonzunk, befogadunk, táplálunk, határt szabunk, teremtünk… Kismillió gyakorlatot tanulunk meg a tudatosítására, erősítésére, használatára tánc közben. És igen, asszociálj bátran, ezeket az élet minden területén hatékonyan alkalmazhatjuk. 😀

Kifejezetten érdekes megfigyelni, mennyire eltérő a nők hozzáállása a szexualitáshoz. Leggyakrabban itt is a végletek jelennek meg. Vagy zavarba hozza őket már az, hogy ki kell mondaniuk a szót, vagy megerősítéseket keresve, megfelelési kényszerektől hajtva átesnek a ló túloldalára, szinte bármit bevállalnak, hogy jó színben tűnjenek fel. Azonban, ha megkérdezem bármelyiküket, hogy „Te mit szeretnél? Neked mi a jó?”… ott a többi néma csend…

Amikor az első órákon tudatosítjuk, hogy
„Az életed centruma Te magad vagy.”
„Abból tudsz adni, ami benned van.”
„A mártírság, az áldozat szerep még senkit sem tett boldoggá.”
„A Nő nem azért táplálja önmagát, kér, fogad el, mert önző. Hanem mert ha ő jól van, boldog, energikus, akkor a közelében mindenki az lesz.”
„A szabadság az, amikor minden élethelyzetemben és emberi kapcsolatomban önmagam lehetek.”

És mégis, amikor a szexualitás kerül szóba, mintha ezeket elfelejtenék. 😀
Bekapcsolnak a rutinműködések és a transzgenerációs minták.
Vagy lázadni kezdenek, és ész nélkül belevetik magukat bármibe.
Egyébként szerintem ez nem gond, amíg nem sérül benne senki. A tapasztalás hasznos. Azonban amikor a valódi önbizalmat, boldogságot, nőiességet, önmagunkat szeretnénk megélni, akkor a döntő kérdés ez: „Én mire vágyom? Mi a jó nekem?”

Itt indul a legizgalmasabb kaland! 😀
Ugyanis kezdődhet a mélytengeri kútfúrás! Túllépve a társadalmi normákon, a családi mintákon, a környezet véleményén, a vallási dogmákon, a saját sémáinkon, leásva önmagunk legrejtettebb (legsötétebb?) bugyraiba… Mi bújik meg a mélyben?

Ha lépésről lépésre rávilágítasz az eddig titkolt vágyaidra, milyen érzések, gondolatok születnek benned? Szégyen? Félelem? Esetleg felszabadulás?

Tapasztalatom szerint az önelfogadás, az önszeretet, az önbizalom fejlődésével a saját sokszínűségünk megtapasztalása egy hihetetlenül boldogító érzés. Ami korábban szégyenteljesnek és vállalhatatlannak tűnt, egyszer csak üde színfolt a személyiségünk palettáján. Kreatív lehetőség, a kiteljesedés, a szabadság lépcsőfoka. Emlékszem, hogy amikor először megengedtem ezt magamnak, úgy éreztem, szerelmes lettem abba a Nőbe, aki vagyok. 😀

A látszólag fényes, szép, kedves, szolgálatkész jókislányt könnyű elfogadni. Majd, ha épp eleged lesz ebből, a harsány, magamutogató, a férfiakat csak használó, szabadszájú kisördögöt eljátszani (amíg ki nem égsz benne), ismét sima ügy. De ez mind látszat, véglet és miközben a szerep túljátszására pazarolunk egy csomó energiát, titokban az ellenkezőjéről álmodozunk.

Észrevetted már, hogy a valódi magabiztosság nem hivalkodó? Egyszerű, természetes dolog. Szerény, hiszen nincs szüksége a külső megerősítésre ahhoz, hogy ismerje a saját értékét. Éppolyan sugárzó farmerben, mint kisestélyiben. Vagy meztelenül. Nem akar megfelelni. Amit tesz, azért teszi, mert neki jó. Kérni lehet, de kényszeríteni, manipulálni nem.

Az ilyen Nő szabad és felszabadító. Az ilyen Nőt tisztelni érdemes. Már megélte a végleteket. Halad az önismeret útján. Kíváncsian szemléli és kutatja az ismeretlent, de minden lépést az alapján mérlegel, hogy örömét leli-e benne, közelebb viszi-e a céljaihoz.

Végül, hogy a tanítványaimnak ismét igaza legyen… 😀
Miért épp a szexualitás kapcsán tértem ki erre?
Mert a fenti összefüggések mellett ez az egyik leginkább tabuként kezelt téma. Azonnali és erőteljes érzelmi reakciókat vált ki. Így nagyon jó indikátora annak, hogy hol tart az önismeretünk, önelfogadásunk, önbizalmunk aktuálisan… 😉

„Miért táncolsz?”

Tapasztaltad már, hogy minden összefügg, és valahogy az időzítések sem véletlenszerűek? Hetek óta érlelődnek gondolataim ezzel kapcsolatban, melyek az órákon, a tánc(terápiá)ban azonnal kézzelfoghatóvá válnak.

Miért táncolunk? – merül fel a kérdés. Ha erről érdeklődöm a tanítványaimnál, alig egy-két ember vágja rá azonnal, hogy mert JÓ! Kollégákat, zenészeket, sportolókat interjúvolva szintén hasonló az arány. Mintha elfelejtették volna, miért kezdtek bele… Vagy a hamarosan debütáló táncszínházi darabunk kapcsán szoktak erről érdeklődni. Miért csinálod?

Azért, mert SZERETEM. És pont. Ennyire egyszerű.

Csak elfelejtjük néha. A profi táncban, sportban, zenében arra kondicionálnak, hogy legyél precíz, pontos mindig. Az eredmény a fontos. Ne hibázz! Ha ez fájdalmas, nehéz, sérülést okozóan túlterhelő, az sem baj. Mert a sikerért meg kell szenvedni. És fokozatosan elveszik az öröm, a szenvedély, a boldogság.

Érzed, hogy ezt a tendenciát az élet más területeire is kivetíthetnénk? Egyéb munkakörökre, családi, baráti, párkapcsolatokra. Kötelességgé válnak, ambíciók, célok helyett muszályból cselekszenek az emberek. A rokonokkal, gyermekkel, szerettekkel töltött idő, az őértük tevékenykedés, a gondoskodás kötelesség. Pedig mit érzel a gyekőcöd iránt legerősebben? Szeretetet. Miért vagy együtt a pároddal? Szeretetből. Mi okból választottad a pályádat/hobbidat? Mert szereted csinálni. De szereted e pillanatban is?

A napokban két zenész tanítványommal beszélgettünk. Egyikük azt mondta, már kezdi érteni, miért nem járnak az emberek komolyzenei koncertekre. Hiszen abból tudunk adni, ami bennünk van. A „szomorú zenész” műveiben, előadásaiban a szenvedés, a fájdalom, a kín, a dráma, a harc jelenik meg. Ezek fontos témák, érdemes feldolgozni. Csak ne csodálkozzunk, ha ehelyett a szórakoztató irányzatok felé fordul a közönség. A héten egy barátnőm elhívott egy koncertre, ami épp ezt támasztotta alá, a pozitív oldalról. Fantasztikus volt. Nem csak a technikai tudásuk. Hanem ahogy éltek közben. Látszott, hogy imádják, amit csinálnak. A közönség nem azt viszi haza, hogy hűűű, de profi volt. Hanem az élményt, hogy ők is részeseivé váltak ennek a szeretetnek, örömnek, alkotásnak.

A tánctanítási módszeremben megvan az ideje, amikor felteszem a kérdést a tanítványaimnak: Miért táncolsz? Ugyanis törvényszerű, hogy eljön a pillanat, amikor az visz tovább, ha erre emlékszel. Egyrészt, amikor elveszíted a motivációd, nehéznek, lassúnak, céltalannak érzed a folyamatot, elérhetetlennek látszik a cél. Amikor a gyakorlás kényszernek, kötelességnek tűnik. Valamint akkor, amikor a korábbi gyakorlatok (működési módok?) szűkössé és kényelmetlenné válnak.

Ilyenkor rájuk kacsintok, és azt mondom: Szuperek vagytok, hogy megtanultátok mindazt, amit eddig csináltunk. Mivel most kezditek korlátozónak érezni, azt jelenti, hogy elérte a célját. Megtanultatok kapcsolatot teremteni minden (test)részetekkel. És erősödtök. Ezek nélkül nincs tánc. De mi kell még? Minden lila ködös spiri maszlag nélküli szeretet. Öröm és élvezet. Az a boldogság, ami átjár, amikor csináljátok… Most figyeljetek, jön a csavar!

Majd ott helyben kipróbálunk két végtelenül egyszerű gyakorlatot. És láss csodát, azonnal értik! Percek múlva megváltozik a testtartásuk, az arckifejezésük, a mozgásuk! Pedig nincs benne semmi varázslat. Vagy mégis? 😀

Számomra a készülő színdarabunk egyik tanulsága ez. Törekedjek a lehető legmagasabb színvonalra, de tudjam, miért teszem! Azért, mert szeretek táncolni!!! Mert akkor vagyok a legboldogabb, amikor ezt csinálhatom. Amikor alkotok, tanítok, előadok. Színjátszok. Játszok. Örömmel, lelkesedéssel, szenvedéllyel. Teljesítménykényszer és görcsök nélkül. Szeretetből…

A párod nem a gyógyítód!

Elmesélek egy személyes gondolatsort, amely az elmúlt hetekben foglalkoztatott, jó? Annak okán gondoltam, hogy megosztom veletek, mert sokaktól hallom, ez az időszak – a tél közeledte, a rövidülő nappalok, hűvösebb idő, eső, szürkeség stb. – gyakran megterhelő. Felszínre kerülnek a nehéz témák. Szembe kell nézni dolgokkal…

Vannak ismétlődő minták, emberi kapcsolatok az életedben? Élethelyzetek, amelyek különböző emberek, helyek, szituációk formájában, de ugyanarra utalnak? Érdekesek ezek, hiszen lehetőséget kínálnak a változtatásra. Bosszantóak és izgalmasak egyszerre.

A saját példa:
Nemrég egy betegség közben, a gyógyulásra koncentrálva felmerült bennem, hogy mi minden vár még gyógyításra az életemben? És ezt a változást magamtól valósítom meg, vagy kívülről várom? Hmmm… Itt villant be a mintázat. Arról korábban már írtam egy posztot a Nőként élek csoportban, hogy mint sok családban, nálunk is elváltak a szüleim. Az apám elment, amikor még kicsi voltam. Azóta ennek sok hozadékát sikerült helyretenni, ám az mintha megmaradt volna bennem, hogy ha szeretek egy férfit, vajon velem marad? Engem választ-e, vagy ő is elmegy?

Felnőtt életem során több olyan „kapcsolatom” volt, ahol a másik félnek „nem kellettem eléggé”. Abban a pillanatban. Ugyanis a csavar a történetben, hogy az édesapám akkor kezdte el keresni velem a kapcsolatot, amikor én már nem akartam őt. Ahogy ezekről a férfiakról is kiderült évekkel később, hogy valójában mennyit jelentettem nekik. Milyen hatással voltam rájuk. Mennyire szerettek. És persze amikor már nem vágytam többé a velük való együttlétre, akkor szerettek volna ott lenni mellettem.

Eme poszthoz az a kérdés kapcsolódik, hogy azért „választottam” ezeket a férfiakat, mert reméltem, hogy a gyermek sérülését begyógyítja az a tapasztalat, hogy mégis kellek? Ha igen, ha ez volt az ok, abban az esetben elnézést kérek, amiért ekkora felelősséget tettem rájuk! És a „poén” az, hogy nem gyógyítaná be a régi sérülést. Mert nem az ő feladatuk.
Orvost keresel, vagy Társat?

Te mit gondolsz? Van hasonló tapasztalatod? Amikor észreveszel egy olyan működést magadban, ami nem tölt el büszkeséggel, azt hogyan éled meg? Rosszul érzed magad? Vagy egy izgalmas kaland lesz, egy lehetőség számodra is, hogy változtass? Hogy új életet teremts?

Erő – Hatás – Hatalom

Mi az a legmélyebb és legősibb késztetés, ami mindent mozgat? A történelmet és az egyéni sorsokat vizsgálva elsőre a szex és a pénz ugrana be, igaz? Pedig ezek csak eredményei valami másnak. És ez a hatalomvágy.

Hatalom… Bárkit kérdeztem az elmúlt pár hétben arról, hogy mit gondol erről a szóról, kivétel nélkül negatív hozzáállást tapasztaltam. Mert ezt látjuk. Akinek hatalma van, visszaél vele, elnyomja a többieket. Ijesztő, erőszakos, félelmet keltő szó. És mindenki azt állította, hogy benne nincs hatalomvágy. Ő jó ember, neki ez nem kell. És megszeppenve néztek, amikor azt kérdeztem, hogy szerinted a kisbaba nem gyakorol hatalmat az anyja felett, amikor sír, és ő ugrik, hogy megetesse? A szülő nem rendelkezik hatalommal, amellyel neveli a gyermekét? Vagy a jó tanár mit csinál? A pénz mire jó? Tehetőssé tesz. Lehetőséget ad, hogy azt csinálj, amit akarsz. Esetleg azt a mondást ismered, hogy „A tudás hatalom”? Vagyis, hány olyan helyzetet tudnál felsorolni, amikor a hatalmat jó célra lehet használni? Hány ember, állat, növény felett van hatalmad valójában?

A hatalom célja a rendelkezésre álló erő használata általi hatásgyakorlás. Hogy ez mit eredményez, az rajtad múlik. Mire akarod használni az erődet? Milyen hatást szeretnél kiváltani? És milyen eszközeid vannak hozzá?

A kisbaba az anyja szeretete által jut hatalomhoz. A szülő a tapasztalata révén. A tanárt a tudása helyezi a diákja fölé. A művész a gondolat és a kiváltott érzelem segítségével befolyásolja a nézőjét. A férfi alapszinten a fizikai erejével kerül fölénybe. A nő pedig a szexualitásával tudja irányítani a férfit.

Vagy belegondoltál már abba, hogy mi a legmélyebb veszteség, amit nem is tudatosítasz, amikor egy párkapcsolat megszakad? Többször találkoztam azzal, hogy ha egy férfi elkezdi elveszíteni a befolyását a nő fölött, egyre agresszívebbé válik. Ki fizikailag, ki verbálisan, míg mások egyre manipulatív eszközökkel próbálják visszaszerezni azt az energiát, amit a párjuktól kaptak. Minél kisebb a hatás, annál nagyobb a harag és a veszteség. A nő pedig azzal nem tud szembenézni ilyenkor, hogy a vonzereje már nem hat a férfira. Kevesebbnek látja önmagát ezáltal.

A különválás azért olyan nehéz, mert fel kell dolgozni, hogy nincs többé hatásom a másikra. Mert azt gondolom, hogy akkor tudok hatni rá, ha jelen vagyok az életében. Amikor már az utolsó illúzió is megszűnik, el kell fogadni, hogy a kilépéssel megszűnik a hatalom, és ezzel az az erő, amelyet akkor érzek, amikor tudom, befolyásom van a másik életére.

Mi lehet a megoldás? Véleményem szerint az az önbecsülés, amely ismeri az erő valódi lényegét. A forrását. A hatástevés értékét. És a célt, amiért élek. De ehhez vállalni kell a hatalmat és a felelősséget is.

Mindannyian szeretnénk Királyok/Királynők lenni. De az a Király(nő), aki nem veszi kezébe a hatalmát, csak egy báb. A nem használt erő, a félelemmel, bizonytalanul birtokolt hatalom és a kontrollálatlan hatás a veszélyes.

Tudatában vagy a saját erődnek, hatásodnak és hatalmadnak? Az eszközöknek és módszereknek, amelyeket használsz? A céloknak, amelyekért cselekszel?

Szeretnél Király, Királynő lenni? Képes lennél büszkén, határozottan, felelősen élni? Elsősorban önmagadért. És ebből az egészségesen működtetett belső erőből birodalmat építeni, ahol táplálhatsz másokat?

Függőség vs. stabilitás?

Az előző posztomban a vágyaink és a céljaink megfogalmazásáról írtam pár sort. Akkor a szexualitásból indultunk ki, de a szöveg kifutása bőven túlmutat ezen. Ahogy a megírása után egy barátnőmmel beszélgettünk, részben erről, részben az aktuális élethelyzeteinkről, sikerült szavakba önteni, amit az elmúlt hetekben tudatosítottam végre.

Tele van a világ olyan irományokkal, amelyek arról beszélnek, hogy hogyan éljünk szabadon, függetlenül, szingliként, vagy egy kapcsolatban. Hogy függeni valakitől milyen rossz dolog. Mégis, hányszor hallom a nőktől, hogy „olyan férfit szeretnék, akire támaszkodhatok, aki megtart”… És ha ő elenged? Akkor lezuhansz. Vagy mindketten elestek. Nem nehéz megérteni, hogy a csimpaszkodás (függeszkedés, függés stb.) csak akkor jó, ha kismajom vagy, és az életed azon múlik, hogy tudsz-e anyád szőrébe kapaszkodni… De ha egy felnőtt lóg egy másikon, az kinek jó? Ez eddig sima ügy.

Aztán jön a következő fázis, a ló túloldala. Amikor nem kell senki, én mindent tudok egyedül. A közelembe sem jöhetsz, falakat húzok és nanehogymár azt hidd, hogy fontos vagy számomra… Közös kassza? Párkapcsolat? Hűség? Fúúúú, ne már. Miközben a nő belül másra sem vágyik, mint a fent említett erős férfira, akibe belekapaszkodhat. Csak közben nem bízik benne.

Majd ezt felismerve elfogadjuk, hogy szeretnénk egy társat. De közben megőrizni a függetlenségünket. Hupsz, ez nem ellentmondás? Hogy van ez? Oké, olvastam egy csomó cikket arról, hogy a jó kapcsolatban szabadság van. De ez mit jelent? Akkor most oké a poligámia? Nem lehetnek szabályok, amelyek kereteket adnak a közös életünknek, mert az már nem szabadság? Lassan tiszta káosz az egész…

És akkor még nem ejtettünk szót az önvédelmi rendszerekről, az ego, a társadalom, a barátok, a család hangjairól, amelyek egyre jobban összegubancolják a szálakat.

Térjünk vissza egy picit az előző cikk házi feladatához, jó? Átgondoltad, mire vágysz valójában? Látod magad előtt a célt és az odavezető utat? Tételezzük fel, hogy ez a vágy egy kiteljesedett, boldog élet. (Melynek része a jó párkapcsolat, karrier, család stb., kinek mi.)
Most tegye fel a kezét az, aki ennek a megvalósításának elképzelésekor azt mondta, hogy „a Géza belém szeret és együtt boldogok leszünk.” Itt jön a csavar…

Amíg a célod egyetlen emberhez köthető, addig függsz tőle! Kivéve, ha ez az ember te magad vagy. De hogyan tehetem csak önmagamtól függővé például a párkapcsolati boldogságomat? Úgy, hogy nem azt az embert teszed a céloddá, akit szeretsz, hanem a számodra teljes életet. Ha egyedül, akkor magaddal. Ha Gézával, akkor vele. Ha mással, akkor mással. Huh, ez most nagyon hidegnek és személytelennek hangzik, igaz?

És nem meglepő, hogy ennek látod. Mert sokan beleütközünk azokba a mentális programokba, amelyek korlátoznak bennünket. Például azt gondoljuk, hogy az önmagunk első helyre helyezése önzés. (Erről már több korábbi cikkem szólt.) Aztán azt, hogy a párkapcsolat a saját célok feláldozását jelenti. (Mártír szerep.) Vagy ha nem halok bele Géza elvesztésébe, akkor nem is számít az egész kapcsolat. (Függő viszonyok.)

Most váltsunk nézőpontot. Bár tudnám, hogy segítsek abban, hogy ezt meg is éljétek, ne csak fejjel értsétek… Mit nem adtam volna azért, hogy valahogy korábban megtapasztaljam… Nem fejben. Nem szívben. Sokkal mélyebben. Az alapoknál…

Most E/1-ben fogok írni, de nem azért, mert ez a saját példám, hanem hogy valahogy így beszélgethetsz önmagaddal.
– A vágyam, hogy kiteljesedett életet éljek.
– Ennek részei … (jöhet a felsorolás).
– Ahol most tartok: …….
– Amit még hozzá kell tennem, tanulnom stb: …….
Észrevetted, hogy ebben nem szerepel sehol, hogy Géza mit kell tegyen? Mert a cél túlmutat őrajta! A célom nem egy kapcsolat Gézával, hanem hogy boldog, teljes, önmagamnak megfelelő életet éljek! Vagy úgy is mondhatom, hogy a célomat nem kifejezetten vele akarom elérni, hanem el akarom érni. Így ha ő önszántából a része lenne, örömmel fogadom, hogy csatlakozzon hozzám. Menjünk együtt tovább. Ha pedig nem szeretne… Tőle függetlenül én megvalósíthatom. Csak tőlem függ!

Ettől még az, akit szeretsz, nem válik jelentéktelenné, pótolhatóvá, vagy felejthetővé. Nem szereted őt kevésbé. Nem csökken az ő, vagy a kapcsolat értéke! Sőt, növekszik azáltal, hogy nem a függés, hanem a szeretet, a döntés, egymás választása és a kitartás miatt vagytok együtt. Minden kapcsolat addig él, amíg van közös cél. 

Amit vele megélhetsz, csak ő tudja hozzátenni az életedhez. Ahogy te is egyedi, megismételhetetlen vagy. De ha a célod elérése azon múlik, hogy ő szeret, elfogad, veled van… Akkor nagyon könnyű belebukni. Függeni valakitől. Rettegni, féltékenykedni, kapaszkodni. Mert elveszítheted. Pedig a legnagyobb veszteség nem egy ember… hanem a jövőkép hiánya.

A reményvesztettség, a céltalanság jobban fáj, mint egy szakítás. Vagyis épp ez a legrosszabb az elválásokban, nem igaz? A „hogyan tovább” érzése… Vagy ezért olyan nehéz az elengedés. Mert azzal a kitűzött célt eresztjük szélnek.

Ha megéled, hogy a vágyad tárgya nem egy ember, hanem valami, ami ennél sokkal nagyobb, akkor nem függsz többé őtőle. Nem rettegsz, hogy mi lesz veled, az életeddel, az álmoddal, ha ő nincs többé. Nem csüngsz rajta, nem várod, hogy ő vigyen el a hátán a célszalagig. Teszed a dolgod, haladsz, fejlődsz, és minden percedet áthatja a motiváltság, a lelkesedés, a boldogság, hiszen a saját utadat járod végre. Tudod, hogy ezt nem veheti el tőled senki. Főleg nem azzal, ha nem akar a része lenni.

A konkrét emberhez kötött célt könnyű elveszíteni, és akkor minden borul. A célt, amelyhez az a társ csatlakozhat és a része lehet, senki sem veheti el. Azt hiszem, ez az egyik alapja annak a stabilitásnak, amit mindannyian keresünk… Egy olyan életnek, ahol nem vagyunk függő helyzetben, mégis képesek vagyunk szeretni, választani valakit és elköteleződni mellette.

Ha az úton melléd lép Ő, az nagyszerű. Mehettek együtt. Választhatjátok egymást. Foghatjátok egymás kezét. De már nem azért, mert ha ő nem tart meg, akkor elesel. Hanem mert így erősebbek vagytok. Mert együtt könnyebb, szebb, élvezetesebb. Ha ez a „happy end”, akkor szerencséd volt. Ha mégis elválnak útjaitok, akkor sincs nagy baj (bár a veszteséget, szomorúságot, gyászt megéljük – felesleges lenne azzal álltatni magunkat, hogy megvilágosodott mesterekként a fájdalom már el sem érhet minket). A valódi célt nem veszítjük el. Csupán máshogy fogjuk elérni. A tengely a helyére kerül…

A vágyak fontossága

A hétvégén a fotós barátnőmmel dolgoztunk az új képsorozatokon, most egy hatalmas stúdióban (Studio Kvadra). A helyszín adta az ötletet, így nem csupán táncos témában alkottunk… Persze ezeket a magunk szórakoztatására készítettük. Jó emlék lesz idős koromban…

Az elmúlt hetekben, ahogy több fotózáson igyekeztünk megragadni a módszerem lényegét, azt is megfigyelhettem, hogy az ilyen helyzet milyen jó tükör. Egy önismereti utazás. A képek nem hazudnak. Segítenek szembenézni azzal, hol vagyunk magabiztosak, és hol nem? Melyik (női) oldaladat éled igazán? És hol bizonytalanodsz el? Hiteles vagy az egyes területeken? Vagy csak megjátszott a mosolyod? Van/volt benned elutasítás bármely szerep iránt?

Érdekes volt újra rátalálni a bázisomra. Arra az alapra, amelyre biztonsággal építhetek. Mert már erős. Némi restaurálás nem árt, de ez vagyok én. És közben figyeltem, hol vannak a gyenge pontok? És miért? Hisz azt is élvezem, szeretem, az is én vagyok… Miért billegek? Miért megyek össze? Miért nem érzem ott magam ennyire jól? És hogyan tudnám a megtalált erőt átültetni ide? Az elmúlt hónapjaimban erre kerestem a választ. Majd jött ez a fotózás, és bár nem terveztem, de tessék, megkaptam! Itt a lehetőség, nézzük meg, most sikerül? És bár a képeket még elemezni kell pár őszinte bizalmasommal, de az élmény megvolt! Ezaz!!!

Számomra ezek a fotók nem azt jelentik, nem arra hívják fel a figyelmemet, amire másokét. Az én gyenge pontom nem a szexualitás megélése. Ám (nem csak nőknél) tapasztalom, hogy sokaknak ez a téma igenis gondot okoz. Lehet róla beszélni egyáltalán? Ma már igen. De még mindig alig merünk. Aggódva figyeljük a másik arcát, hogy zavarba jön-e attól, ha tánctanárként a test anatómiáját, a központokat elemezve megemlítünk egy intim testrészt. Vagy mennyire visszafogjuk magunkat minden téren, nehogy „lekurvázzanak” érte. 

Nagyon sok altémát érinthetünk, és fogunk is ebben a blogban, mert ahhoz, hogy tényleg jól érezzük magunkat a bőrünkben, a szexualitásunkkal is tisztában kell lennünk. És ez nem csak konkrétan a szexet jelenti!

Ide tartozik minden, ami a testeddel, sőt, az energetikád egy részével kapcsolatos. A ruhával, amit viselsz. Ahogyan viseled. A pillantásoddal. A hanghordozásoddal. A metakommunikációddal. A vonzerőd használatával. Az önbizalmaddal. Az önszereteteddel…

Vagy éppen a vágyaid vállalásával. Mert a megfogalmazatlan vágyakat nem lehet kielégíteni! Nincs az a partner, aki a magadnak sem kimondott vágyaidat kiolvassa a fejedből. Ezt ne várd a férfitól (vagy a nőtől), mert csak csalódni fogsz. Hát igen, megint az elvárások… az egyik kedvenc témám… de erről majd később.

És itt jön a neheze.
1) Mire vágyom valójában? Ki tudom mondani ezeket magamnak? Teljesen őszintén, cenzúra nélkül!
2) Mire volna szükségem, hogy megvalósuljanak?
3) Mit tehetek azért, hogy ezeket megvalósítsam? Én magam, nem valaki más!
4) Mi gátol meg abban, hogy megtegyem?
5) Milyen jövőképet látok magam előtt, ha megélem a vágyaimat?
6) Elég vonzó ez a kép ahhoz, hogy túllépjek a félelmeimen és a gátlásaimon érte?

Házi feladat: Gondold át a fentieket. Adj magadnak időt, ne siess. Ne félj félni. Nem a félelmet kell legyőzni, hanem megtalálni az okát és azt a gátlást feloldani. Ne egyből a félelmetes helyzetnek rohanj neki. 

Mondok egy példát, jó? Nekem nincs gondom azzal, hogy magamnak megfogalmazzam, mire vágyom. Azt is tudom, mi kell hozzájuk. Teszek értük, nap mint nap, minden téren. Egyre tisztábban látom a célokat, a legjobb jövő lehetőségét. Ámde azt is tudom, hogy ha ezt az érintett ember(ek)nek el kell mondanom… Akkor inkább csendben maradok. Mert kimondani még nem merem. Hozzászoktam, hogy egyedül oldom meg a helyzeteket (vagy olyanokkal, akikben maximálisan megbízom és nem kell félnem az elvesztésüktől). Ha most azt kérnék tőlem, hogy üljek le, és beszéljek azokkal, akik részei ennek a vágynak, nem biztos, hogy azonnal sikerülne. Nem azért, mert nem elég erős a vonzereje. Hanem mert bizonyos pontokon nekem kell stabilabbá válnom. Így ez az első feladat.

Vannak területek, ahol már tapasztaltam a fokozatosság és a belső munka előnyeit. Hidd el, amikor a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor semmi sem állíthat meg!

Neked mi a véleményed?

Egy párkapcsolat első buktatói…

Egy barátnőmmel beszélgetünk a párkapcsolatáról. Pontosabban arról, hogy miként megy tönkre egy meseszépnek induló, lehetőségekkel teli, közös életút. A működéseinkről, amelyekkel magunk alatt vágjuk a fát. Mi, és a társunk egyaránt. Mit tehetünk? Csak magunkért felelünk. Önmagunkon tudunk változtatni. De elsősorban nem őérte. Hanem önmagunkért. Hogy egyedül, vele, vagy mással, de idővel igazán minőségi életet élhessünk.

Ezer dolgon lehet elcsúszni a kapcsolatok ösvényén. Az egyik az önismeret hiánya. A valódi vágyaink, a személyiségünk, a működésünk meg nem értése. Majd az ebből fakadó csalódások okozta torzulás, félelem, bezárkózás. Az említett beszélgetések kapcsán hadd mondjak egy tipikus példát. Szerintem többen megéltük… Szubjektívebb nézőpont lesz, ezért ne vegyétek ősi indián bölcsességnek! 

Adott egy férfi, aki vágyik a nőre, aki látja benne az „istent”, aki kihozza belőle a legmagasabb szintű legférfiasabb férfit, és akire büszke lehet, mert ő maga is egy kiteljesedett Nő. Adott a nő, aki amikor egyedülálló időszakát éli, már jól van. Megtanulta, fejleszti magában a képességeit, élvezi az életet és szereti önmagát. Vágyik a Társra, aki nem egy gyerek és nem egy apuka szerepében tetszeleg, hanem egyenrangú partner. Akinek adhat, és ezt a szeretetet viszonozza a másik. Ahol mindenki önmaga lehet, és mégis egymásnak tükröt tartva, egymást formálva fejlődhetnek. Elindul a kapcsolat…

Egy darabig örömboldogság, szenvedély, nagy tervek… Majd jönnek a bizonytalanságok. A félreértések. A ki nem mondott agyalások. A viták és a harcok. A kimerülés. De miért? Hát nem ugyanazt kereste mindkettő? Nincs meg a párjukban az, aki a Társ lehetne? De igen. Csak ehhez új működéseket kellene tanulni.

Egyrészt azt, hogy ami egyedül működik, az ketten nem biztos. Lehetünk magunkban erősek, önszeretőek, magabiztosak, nyugodtak, örömteliek, energikusak, stabilak stb. A kapcsolat tükrében meglátjuk a gyenge pontokat. Rávilágít a kompenzálásokra. Felszínre törnek a régi sebek, fájdalmak, amelyeket le kell tenni. Szembenézni velük és otthagyni a múltban. Mert elmúltak, és nincs helyük a jelenben, vagy a jövőben.

Másrészt, és itt jön a szubjektívebb oldal, ti hányszor futottatok bele abba, hogy megérkeztek a férfi életébe, mint a gyönyörű, szenvedélyes, okos, vágyott Nő… Aki elsőre vonzó, csodálatos, mert pont azt testesíti meg, ami a korábbi kapcsolatokból hiányzott. Ám egy idő után jön a szembesülés, hogy egy ilyen nőt nem lehet megtartani és boldoggá tenni azon a módon, ahogy eddig bánhattak az életükben szereplő asszonyokkal, lányokkal. Legyenek azok az anyák, akik mindent elnéztek és megadtak a kisfiúknak bármiféle viszonzás nélkül, vagy azok a „feleségek”, akik csupán a biztonságot keresték a kapcsolatban és ezért bármit elviseltek (esetleg még mártírok is voltak, akik élvezték a szenvedésüket). És a férfinak ez az újdonság már nem tetszik. Mert ehhez fel kellene nőni. Ha arra vágyik, hogy Király legyen, akkor a Nővel Királynőként kell bánni. Nem kapcarongyként, vagy egy bútordarabként, ami ott van, bármikor használhatom, nem megy odébb, nem szól semmit, nincsenek igényei, vágyai, gondolatai, érzései.

És igen, itt jön elő a nőből is az, hogy hol tart valójában? Mert egyedül „táncolni” könnyű. A magam ura vagyok. Rajtam múlik minden. Ha sikerül, magamnak köszönhetem. Ha hibázok, én vagyok az oka, és korrigálhatok. De együtt… Ott már a másikon is sok múlik. Kibillenthet. Veszélyeztethet. És felemelhet. Ahogy én őt. Más lesz a szerepünk és a feladatunk, amikor együtt létezünk. Megmutatkozik, hogy így tudunk-e magabiztosak lenni, vagy elveszettnek érezzük magunkat az új helyzetben? Meg akarjuk, meg tudjuk erősíteni a gyenge pontokat? Vagy könnyebb falakat húzni, elmenekülni?

Sok kérdést vet fel egy kapcsolat ezen stádiuma. Nem csupán azt, hogy szakítsanak vagy tartsanak ki. Mert ez egy következmény. 

– Képesek vagyunk kilépni a megszokott életből, új (együtt)működési módokat tanulni? Vagy boszorkányüldözés lesz a vágyott kapcsolatból?

– Bízunk annyira egymásban, a kapcsolatunkban, hogy bevárjuk egymást? Ott legyünk a társunknak, amikor ő épp tanul, formálódik, megtorpan, fél, esetleg a sötétebb oldala kerül felszínre? Megyünk vele, ha az a saját komfortzónánk elhagyásával, kockázattal jár?

– Vagy már annyira összetörtünk belül, hogy el sem hisszük, mennyire értékesek vagyunk? Hogy már most így van? Nem a múltban vagy a jövőben. Hanem a jelenben. És ez csak egyre több lesz, ahogy haladunk a fejlődés útján.

– Emlékszel még arra, amikor nem féltél megélni ezt az igazi Nőt? Azt a valakit, akit azóta az elvárások, a félelmek, a csalódások annyira háttérbe szorítottak, hogy inkább elszürkült? Hová tűnt ez az erő? Az érdekes az, hogy első körben egyedül éljük újra. Illetve a szexualitásban. Igazán megmutatkozni azonban a társkapcsolatban fog…

– Mert ha vállalni kell az érzéseinket, a vágyainkat, a gondolatainkat, és ezekkel együtt stabilnak maradni, akkor is, ha elutasítás a válasz… Nem félni a veszteségtől, a kudarctól… Tudni, mindenféle beképzeltség nélkül, hogy ugyan nekem szomorúság, de a másik fél számára legalább ekkora kár, ha elválnak útjaink. Mert sok jót találhat. De ilyet többet nem.

Fejben mindez olyan könnyűnek és evidensnek tűnik, ugye? 
Beszélgetünk a barátnőmmel. Szeretnék segíteni. Nem bíztatom semmire. Nem mondom meg, mit tegyen, vagy én mit tennék. Mert ezek a saját szűrőim, tapasztalataim. Arról beszélünk, hogy ő mit szeretne. Mi tenné boldoggá? Kilépve a jelen pillanat érzelmi útvesztőjéből, milyen célt lát maga előtt? Hogyan érheti el? Van esély, hogy ez a férfi legyen a Társa ezen az úton? Akkor is, ha a másik semmin sem változtat? Képesek úgy haladni, hogy ezzel kölcsönösen motiválják egymást arra, hogy a párjuk velük tartson, akárhol járnak éppen?

A nő ereje

Pár napja tanítványaim felvetették, hogy írjam meg azokat a gondolatokat, amelyekről a táncórákon beszélünk a nőiesség kapcsán. Később terveztem, de ha most kéritek… Sokrétű téma, melynek minden része összefügg, mégis igyekszem témakörökre bontani.

Kezdjük hát! A legszembetűnőbb probléma, amivel találkozom, hogy a nők nem érzik magukat igazi nőnek. Elmennek táncolni, csinosan öltöznek, próbálnak helytállni a háztartás és a munka frontján… Keresik a férfit, aki a támaszuk lesz, aki mellett nőnek érzik magukat… Kihelyezik a női lét feltételeit a külvilágba, körülmények, emberek, cselekvések formájába. És nem értik, miért nem működik? Miért nem nő az önbizalmuk? Miért nem javulnak a kapcsolataik?

Később biztosan szót ejtünk azokról az önkorlátozó hitrendszerekről, mentális programokról, sorskönyvi parancsokról és játszmákról, amelyek befolyásolnak. Mert ezeket fel kell tárnunk és át kell írnunk ahhoz, hogy valódi, tartós változást érjünk el. Most azonban nézzük a legnagyobb tévedéseinket.

A női erő…

A leggyakrabban két végletet láthatunk. Az egyik az a nőtípus, aki önmagában gyengének, tehetetlennek tűnik, kiszolgáltatja magát a férfiaknak, egyik kapcsolatból a másikba lép. A másik a túl „erős” nő. Ő az, aki karriert épít, ellátja a teljes háztartást, önálló, harcos és általában nagyon fáradt. Úgy érzi, kimeríti az állandó küzdelem. Közös bennük, hogy a férfiban a támogató, a megtartó erőt látják, aki mellett gyengék lehetnek és átadhatják a terheik egy részét. És itt kezdődnek a gondok…

Ugyanis senkitől nem várható el, hogy cipeljen bennünket! Épp elég neki a saját élete. Segíteni egymást hasznos. De nem csüngeni kell a másikon, vagy ledominálni őt, hanem együttműködni vele. Az erőink összeadva fokozódnak, és így lesz több, mint a részek összege. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a szerepeinkkel, a feladatainkkal, az erősségeinkkel. Ezt egy másik cikkben részletezem majd.

Visszatérve a női működésünkre, vegyünk pár alapfogalmat, amit gyakran hallani.

Észrevetted már, hogy ha a közeledbe kerül egy férfi, aki vonzó számodra, elengeded magad? Lógatod a kézfejed, elernyeszted az izmaidat, leereszted a szemhéjad, íveled a gerinced, kitolod a melled, a csípőd? 
Ezek a látszólagos gyengeség, puhaság, lágyság, kívánatosság kifejezései. Eszméletlenül érdekes volt megtapasztalni, hogy a hastáncban ugyanúgy csináljuk, mint a való életben. Santiago különösen nagy hangsúlyt fektetett ennek kiküszöbölésére a páros táncokban. Segítségével sikerült megtalálni a módját, hogy a hastáncban átalakítsam ezt a „tévedést”. Már az alapállás megmutatja a legfontosabb részeit. A női erő valódi természetét…

Ellenkező véglet, amikor azt hallgatom, hogy „túl erős vagyok”. „Félnek tőlem a férfiak” stb. Itt az a tévképzet, hogy aki erős, az küzd. A harcos erő maszkulin minőség, nem feminin. A nő, aki verseng, dominánsan viselkedik, előre tör, nyomul, az nem erejében van, hanem férfiként viselkedik. Hiába visel szoknyát, dobálja a haját, főz finomakat és jó az ágyban.

Akkor mégis hogyan kellene ezt megélni? Van arany középút?
A válasz az, hogy keress egy harmadik lehetőséget! 

Ezt tanítjuk, amikor végigvesszük a táncos alapállás összes részletét. Ha ezt átlátod, majd gyakorlod minden egyes nap, nagyon hamar megtapasztalod, ahogy átalakul a tested, a gondolati és érzelemvilágod, de még a körülményeid is…

/ Szeretném leszögezni: színtiszta férfi és nő nem létezik! Mindannyiunkban jelen van mindkét minőség. Ezáltal amikor egy férfiban látod ezeket a jellemzőket, azért van, mert az az ő női oldala. Ahhoz, hogy teljes emberként éljen, szüksége van erre. Ahogy nekünk a férfias vonásokra. A kérdés az, melyik helyzetben melyiket éljük? És milyen gyakorisággal?  /

A Nő ereje a stabilitásában rejlik!

A Nő megtalálta azt a belső egyensúlyt, amelyből ha kibillen néha, mindig visszatalál. A kilengések egyre kisebbek és rövidebb ideig tartanak.

Alapállapotává az öröm, a derű, a béke, a nyugalom válik. 

Harmóniában van önmagával, és ezáltal a külvilággal. Ezért beszéltem korábban annyit az önszeretet és az öngondoskodás fontosságáról.

Az ilyen Nő jó társasága saját magának. És a környezetének.

Nem függ másoktól. Nem azért, mert nem kapcsolódik. Hanem mert tudja, hogy bármi történik, újra képes egyensúlyba kerülni.

Tisztában van az igényeivel, de nincsenek elvárásai. Pontosan tudja, hogy ez a két fogalom nem ugyanaz! Megteremti magának, amire vágyik, ezért nem várja a férfitól, azonban örömmel fogadja, amit kap.

Nem védekezik, hiszen biztos lábakon áll, ezáltal támadhatatlan. A tartása és a belső nyugalma éppen elég ahhoz, hogy lepattanjanak róla az ártó tényezők. Viszont vonzza azokat, amelyek építik. 

A külvilág véleményétől függetleníti magát. Tudja, mit érdemes megfogadnia, és mi hátráltatja az útján. Nem engedi, hogy mások negativitása (tartósan) hasson rá, eltérítse a céljaitól.

Önmagát helyezi az első helyre, önzés és ártó szándék nélkül. Felelősséget vállal az életéért, a boldogságáért.

Megéli a szexualitásának minden szintjét. (Ennek sokrétűségére egy másik cikkben ki fogunk térni!)

A belőle áradó egyensúly és harmónia táplálja és védelmezi a körülötte élőket.

Már ennyiből is látod, ugye, hogy ez az erő nem passzív, nem gyenge, nem csimpaszkodó, és nem harcos? Nyugodt, békés, megbízható, megtartó, tápláló, óvó. Sosem fogy el, ezért aki használni tudja, nem merül ki. Tanulj meg élni vele, és korlátlan energiát mozgósíthatsz! Többé nem ismered majd a kimerültséget, a motiválatlanságot. Nem lesz szükséged támaszra. Te leszel az!

Az ilyen Nő egyhelyben áll. Mégsem változatlan. Folyamatosan fejlődik, növekszik, kiteljesedik.

Szembenéz a félelmeivel, de nem küzd velük, hanem rájuk világít és tanul belőlük.

Azáltal, hogy nem rohan előre, képes a jelenben lenni, megélni a pillanatot. Érzékelni mindent, kívül és belül. Használni az erejét, a képességeit. Egységben lenni. Egész lenni. Egészségessé válni.

Lelassul, így van ideje tisztán gondolkodni, meglátni a lényeget, az egyszerűségben rejlő fontos dolgokat. Figyelmes, empatikus és elfogadó.

És ami az egyik legfontosabb – Vonzerővel rendelkezik!
De hogy mit is jelent ez valójában… az egy következő bejegyzés témája lesz…

Önelfogadás 2. rész – Avagy miért keresünk kifogásokat, ha kell egy új cipő?

Folytassuk a nőiségünk megélésének elemzését, ennek fontos alapjait. Olvashattad „A szürke kanca tanításai az életről” című cikksorozatot, amely arról szólt, milyen körülményeket kell teremtenünk a belső fejlődésünkhöz. Aztán volt két személyes jellegű témakör, amellyel arra próbáltalak motiválni, hogy egyrészt rendezd a családoddal, szüleiddel való kapcsolatot – a gyökereink igenis fontosak! Olyan genetikai, szellemi, érzelmi, neveltetési örökségeket hordozunk, amelyek ellehetetleníthetik a hatékony növekedést. Vagy épp óriási erőt adhatnak, ha jól használjuk.

Te hol tartasz? Rendezted a körülményeidet, dolgozol a gyökereid szintjén, és látod már, milyen ember szeretnél lenni?

Ha valaha elgondolkodtál ezeken, biztos belefutottál abba, hogy „de hát hol vagyok én ehhez a tökéletes lényhez képest”… „Túl távoli”… „Ehhez én kevés vagyok”… blablabla…
Megszólalnak az önbizalomhiány, a kishitűség gonosz manói. Hogy őket elhallgattassuk, először is el kell fogadnunk önmagunkat.

És itt jönnek az óriási tévképzetek. Erről szólt az előző cikk, „Önelfogadás = Fejlődés” címmel. Nem írom le megint, amit ott, csak emlékeztetlek. Az önelfogadás alapja az önismeret. Nem az önkritika! Hanem az önostorozás, a kifogáskeresés, a hibáztatás, a passzív önigazolás nélküli szembenézés. Az a rálátás, amikor tudod, mik az értékeid, hol vannak hiányosságaid, min kell változtatnod, milyen képességekkel rendelkezel, mi a célod, honnan jössz, hova tartasz.

Ebből következik, hogy ha ismered azt, aki vagy, megszeretheted. Hiszen másokat sem azért szeretünk és fogadunk el, mert tökéletesek, igaz? Sőt, néha a hibáik a legvonzóbbak. Az esendőségüktől emberiek. Miért ne lehetnél te őszintén szerethető attól, hogy nem vagy még kész, kiforrott mestermű?

Nade!!!! Meg ne állj itt! Mert az önelfogadás akkor lesz a fejlődésed és a stabilitásod alapja, ha elfogadod azt, amin nem tudsz módosítani, de változtatsz azon, amire van ráhatásod!
Például a szemed színe olyan, amilyen, ezt el kell fogadnod. De a testalkatod más téma! Ha most felháborodsz, és elkezded sorolni az indokokat, hogy miért nem rajtad múlik, akkor nézz egy picit mélyebbre és mondd meg őszintén, ugye, hogy ezek kifogások?

Mert a változtatás nagyon nehéz. Minél régebbi, mélyebb a probléma, annál inkább. Ráadásul nem elég egy gyors fellángolás, varázspálca lendítés. Gyakran komoly átalakításokra van szükség. Majd ezek mellett ki kell tartani. Mert lesznek nehézségek, kísértések, amelyek eltéríthetnek. Úgyhogy értelek, amikor meg akarod magyarázni, miért jó ez, ahol vagy. Azonban gondold át: ha minden így marad (tegyük fel, hogy nem romlik a helyzet, pedig nagy eséllyel fog), akkor olyan életet élsz, amilyenre vágysz? Vagy köszönőviszonyban sincs egymással a kettő? Ha utóbbi az igaz, akkor vajon megéri vállalni a kihívást és a kockázatot? Mit veszíthetsz? A mostani, nem teljes életedet?

A fenti egy példa volt, hiszen nem csupán a külsőségek szintjén kell meghatároznunk, hogy mi kötött, és mi módosítható. Lehet ez az életmódunk, az életstílusunk, a környezetünk, a családunk, a barátaink, a párkapcsolatunk, a munkahelyünk, vagy akár a személyiségünk elemzése.

Bármelyikkel foglalkozol éppen, nézd meg, mit írnál az egyes oszlopokba? 

Majd gondold át még egyszer.

Figyeld meg az indoklásaidat. 

Most dobd ki a 80%-át, mert tuti kifogás volt!

Miután jót nevettél magadon (az önirónia nagyon szórakoztató), kezdd el felvázolni, milyen módon lehetne változtatni? Az egyszerű minta alapján, ha a külsőddel vagy elégedetlen, akkor kezdj el edzeni, menj fodrászhoz, manikűröshöz, kozmetikushoz, szoliba, vagy végletes esetben akár plasztikai sebészhez! Ha tényleg túl kicsi a melled, és ez nagyon zavar, vagy a zsírleszívás megoldás lehet, a gyermekeid után olyan a bőr a hasadon, hogy nem mersz felvenni egy fürdőruhát, akkor ne szégyelld, hogy változtatsz ezeken! Vásárolj magadnak olyan ruhákat, amelyekben nőnek érzed magad (ehhez mindenképpen hívd el egy igazán őszinte barátnődet, aki segít megtalálni a neked jól álló darabokat – meg fogsz lepődni, mennyire más egy külső nézőpont)! Nem vagyok nagy shoppingolós, inkább költök tanulásra bármennyit, de még én is azt mondom, hogy egy (vagy több, a helyzet súlyosságát figyelembe véve…) új cipő csodákra képes!

Tudom, tudom… Most jön az idő és a pénz téma… hosszasan beszélgethetnénk arról, hogy arra van időd és pénzed (energiád!), ami fontos számodra. A kötelező körökön túl, mi lehetne fontosabb, mint hogy te jól érezd magad? Boldog, egészséges, energikus, kisimult, ragyogó nő legyél? Nyilván ez nem egyetlen új ruhán múlik. De bármiben szeretnél fejlődni, változtatni magadon/magadban/az életedben, azt pontosan ezekkel az apró lépésekkel érheted el. Hozz egy döntést, és kezd el megvalósítani. Minden nap egy újabb részletét.

Csak egy személyes sikerélmény: A vállalkozásomat nagyon súlyosan érintette ez a másfél év. Anyagilag enyhén szólva sem rózsás a helyzet… Viszont tudom, hogy ha én jól vagyok, akkor tudok adni másoknak. És ezért minden nap dolgozom azon, hogy boldog legyek. Tegnap például azzal, hogy befizettem egy nyelvtanfolyamot, amire évek óta vágyom. Aztán hazahoztam néhány új cipőt, mert amikor felvettem őket, olyan szépnek éreztem magam… Tudod, mi a poén? Miközben ezeket tettem, a nyelvtanfolyami jelentkezés és a cipővásárlás közben is befutott a számlámra egy-egy utalás…

Szóval ne sajnáld magadtól, ami ahhoz kell, hogy örömteli legyen az életed! Szeresd és becsüld azt, aki vagy, add meg magadnak, amire szükséged van. Ne várd ezt egy férfitól. Ne terheld azzal, hogy az ő dolga téged boldoggá tenni. Te magadért tegyél, és add a társadnak azt a gyönyörű, boldog, ragyogó, energikus, vidám, szexi nőt, ahogyan akkor érzed magad, ha megéled: az önelfogadás = fejlődés, a fejlődés = önbizalom, az önbizalom = önszeretet, az önszeretet = öngondoskodás. Az öngondoskodás = mások táplálása!

Miközben erről írtam, eszembe jutott egy csomó egyéb, amire érdemes kitérni. Mert mindez nagyon szépen hangzik, elég motiváló lett, nem? Főleg a cipős rész.
De sok a nehezítő tényező. Önvád, bűntudat, vagy azok az elfojtott lélekrészeink, amelyekkel nem akarunk szembenézni. Szeretnétek ezekről beszélni kicsit? Ha igen, írjátok meg kommentben!