Az előző posztomban a vágyaink és a céljaink megfogalmazásáról írtam pár sort. Akkor a szexualitásból indultunk ki, de a szöveg kifutása bőven túlmutat ezen. Ahogy a megírása után egy barátnőmmel beszélgettünk, részben erről, részben az aktuális élethelyzeteinkről, sikerült szavakba önteni, amit az elmúlt hetekben tudatosítottam végre.
Tele van a világ olyan irományokkal, amelyek arról beszélnek, hogy hogyan éljünk szabadon, függetlenül, szingliként, vagy egy kapcsolatban. Hogy függeni valakitől milyen rossz dolog. Mégis, hányszor hallom a nőktől, hogy „olyan férfit szeretnék, akire támaszkodhatok, aki megtart”… És ha ő elenged? Akkor lezuhansz. Vagy mindketten elestek. Nem nehéz megérteni, hogy a csimpaszkodás (függeszkedés, függés stb.) csak akkor jó, ha kismajom vagy, és az életed azon múlik, hogy tudsz-e anyád szőrébe kapaszkodni… De ha egy felnőtt lóg egy másikon, az kinek jó? Ez eddig sima ügy.
Aztán jön a következő fázis, a ló túloldala. Amikor nem kell senki, én mindent tudok egyedül. A közelembe sem jöhetsz, falakat húzok és nanehogymár azt hidd, hogy fontos vagy számomra… Közös kassza? Párkapcsolat? Hűség? Fúúúú, ne már. Miközben a nő belül másra sem vágyik, mint a fent említett erős férfira, akibe belekapaszkodhat. Csak közben nem bízik benne.
Majd ezt felismerve elfogadjuk, hogy szeretnénk egy társat. De közben megőrizni a függetlenségünket. Hupsz, ez nem ellentmondás? Hogy van ez? Oké, olvastam egy csomó cikket arról, hogy a jó kapcsolatban szabadság van. De ez mit jelent? Akkor most oké a poligámia? Nem lehetnek szabályok, amelyek kereteket adnak a közös életünknek, mert az már nem szabadság? Lassan tiszta káosz az egész…
És akkor még nem ejtettünk szót az önvédelmi rendszerekről, az ego, a társadalom, a barátok, a család hangjairól, amelyek egyre jobban összegubancolják a szálakat.
Térjünk vissza egy picit az előző cikk házi feladatához, jó? Átgondoltad, mire vágysz valójában? Látod magad előtt a célt és az odavezető utat? Tételezzük fel, hogy ez a vágy egy kiteljesedett, boldog élet. (Melynek része a jó párkapcsolat, karrier, család stb., kinek mi.)
Most tegye fel a kezét az, aki ennek a megvalósításának elképzelésekor azt mondta, hogy „a Géza belém szeret és együtt boldogok leszünk.” Itt jön a csavar…
Amíg a célod egyetlen emberhez köthető, addig függsz tőle! Kivéve, ha ez az ember te magad vagy. De hogyan tehetem csak önmagamtól függővé például a párkapcsolati boldogságomat? Úgy, hogy nem azt az embert teszed a céloddá, akit szeretsz, hanem a számodra teljes életet. Ha egyedül, akkor magaddal. Ha Gézával, akkor vele. Ha mással, akkor mással. Huh, ez most nagyon hidegnek és személytelennek hangzik, igaz?
És nem meglepő, hogy ennek látod. Mert sokan beleütközünk azokba a mentális programokba, amelyek korlátoznak bennünket. Például azt gondoljuk, hogy az önmagunk első helyre helyezése önzés. (Erről már több korábbi cikkem szólt.) Aztán azt, hogy a párkapcsolat a saját célok feláldozását jelenti. (Mártír szerep.) Vagy ha nem halok bele Géza elvesztésébe, akkor nem is számít az egész kapcsolat. (Függő viszonyok.)
Most váltsunk nézőpontot. Bár tudnám, hogy segítsek abban, hogy ezt meg is éljétek, ne csak fejjel értsétek… Mit nem adtam volna azért, hogy valahogy korábban megtapasztaljam… Nem fejben. Nem szívben. Sokkal mélyebben. Az alapoknál…
Most E/1-ben fogok írni, de nem azért, mert ez a saját példám, hanem hogy valahogy így beszélgethetsz önmagaddal.
– A vágyam, hogy kiteljesedett életet éljek.
– Ennek részei … (jöhet a felsorolás).
– Ahol most tartok: …….
– Amit még hozzá kell tennem, tanulnom stb: …….
Észrevetted, hogy ebben nem szerepel sehol, hogy Géza mit kell tegyen? Mert a cél túlmutat őrajta! A célom nem egy kapcsolat Gézával, hanem hogy boldog, teljes, önmagamnak megfelelő életet éljek! Vagy úgy is mondhatom, hogy a célomat nem kifejezetten vele akarom elérni, hanem el akarom érni. Így ha ő önszántából a része lenne, örömmel fogadom, hogy csatlakozzon hozzám. Menjünk együtt tovább. Ha pedig nem szeretne… Tőle függetlenül én megvalósíthatom. Csak tőlem függ!
Ettől még az, akit szeretsz, nem válik jelentéktelenné, pótolhatóvá, vagy felejthetővé. Nem szereted őt kevésbé. Nem csökken az ő, vagy a kapcsolat értéke! Sőt, növekszik azáltal, hogy nem a függés, hanem a szeretet, a döntés, egymás választása és a kitartás miatt vagytok együtt. Minden kapcsolat addig él, amíg van közös cél.
Amit vele megélhetsz, csak ő tudja hozzátenni az életedhez. Ahogy te is egyedi, megismételhetetlen vagy. De ha a célod elérése azon múlik, hogy ő szeret, elfogad, veled van… Akkor nagyon könnyű belebukni. Függeni valakitől. Rettegni, féltékenykedni, kapaszkodni. Mert elveszítheted. Pedig a legnagyobb veszteség nem egy ember… hanem a jövőkép hiánya.
A reményvesztettség, a céltalanság jobban fáj, mint egy szakítás. Vagyis épp ez a legrosszabb az elválásokban, nem igaz? A „hogyan tovább” érzése… Vagy ezért olyan nehéz az elengedés. Mert azzal a kitűzött célt eresztjük szélnek.
Ha megéled, hogy a vágyad tárgya nem egy ember, hanem valami, ami ennél sokkal nagyobb, akkor nem függsz többé őtőle. Nem rettegsz, hogy mi lesz veled, az életeddel, az álmoddal, ha ő nincs többé. Nem csüngsz rajta, nem várod, hogy ő vigyen el a hátán a célszalagig. Teszed a dolgod, haladsz, fejlődsz, és minden percedet áthatja a motiváltság, a lelkesedés, a boldogság, hiszen a saját utadat járod végre. Tudod, hogy ezt nem veheti el tőled senki. Főleg nem azzal, ha nem akar a része lenni.
A konkrét emberhez kötött célt könnyű elveszíteni, és akkor minden borul. A célt, amelyhez az a társ csatlakozhat és a része lehet, senki sem veheti el. Azt hiszem, ez az egyik alapja annak a stabilitásnak, amit mindannyian keresünk… Egy olyan életnek, ahol nem vagyunk függő helyzetben, mégis képesek vagyunk szeretni, választani valakit és elköteleződni mellette.
Ha az úton melléd lép Ő, az nagyszerű. Mehettek együtt. Választhatjátok egymást. Foghatjátok egymás kezét. De már nem azért, mert ha ő nem tart meg, akkor elesel. Hanem mert így erősebbek vagytok. Mert együtt könnyebb, szebb, élvezetesebb. Ha ez a „happy end”, akkor szerencséd volt. Ha mégis elválnak útjaitok, akkor sincs nagy baj (bár a veszteséget, szomorúságot, gyászt megéljük – felesleges lenne azzal álltatni magunkat, hogy megvilágosodott mesterekként a fájdalom már el sem érhet minket). A valódi célt nem veszítjük el. Csupán máshogy fogjuk elérni. A tengely a helyére kerül…