Eredmény(ek) 62 mutatása

Szerepek 🎭

Bármennyire véletlenszerűnek tűnnek a dolgok, valójában minden egy nagyszerű rend része. Ilyen a mostani időjárás is. Május 12-14. között köszöntöttek be Fagyosszentek napjai. A szakrális évkörön ez az időszak arra való, hogy a Beltaine (április 30.-május 1.) ünnepével berobbanó új élet túlburjánzását kicsit visszafogja. Lemetssze a vadhajtásokat, a felesleges részeket, és ténylegesen azokat növesszük tovább, amelyeket meg szeretnénk érlelni a következő hónapokban.

Nem csoda hát, hogy a hirtelen jött tavaszi meleget, napfényt kicsit háttérbe szorítja az eső. Csak pár nap, de érdemes kihasználni a befelé figyelésre, az átgondolásra (ahogy a holnap esedékes Újhold is erre tanít).

Mivel nagyon szórakoztató számomra minden szinkronicitás, tegnap megint mosolyogtam magamban. Ugyanis az őskép- és meseterápia kapcsán arról beszélgettünk a csoportban, hogy milyen álarcokat viselünk, és milyen tükrökbe kell belenéznünk, hogy ezen szerepek mögé lássunk. Hogy megpillantsuk a valódi önMagunkat. Bemásolok nektek egy remek anekdotát Antony de Mello, jezsuita szerzetes tollából, amely a „Szárnyalás” című könyvében jelent meg.

A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang.
– A polgármester felesége – válaszolta.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
– Négy gyermek anyja.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem hogy ki vagy.
– Tanítónő vagyok.
– Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta a kérdésre, hogy ki is ő.
– Keresztény vagyok.
– Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
– Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
– Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő.
És ez nagyon megváltoztatta az életét.

Ennek kapcsán elgondolkodtam, milyen szerepeket játszom én? Milyen maszkokat viselek? És legfőképpen, ha már Fagyosszentek… melyek azok, amelyeket éppen ideje letenni végre?

Vigyázat, nagyon személyes vallomás következik! 😀

A következőket írtam fel minden agyalás nélkül.

1) Az áldozat: Sokszor beszéltem már (főleg személyesen) a bántalmazottság élményéről. Hogy milyen nyomokat hagy bennünk, ha a családban, az iskolákban, a párkapcsolatokban stb. bármilyen módon traumatizálnak. (És itt kiemelném, hogy nincs kicsi vagy nagy bántalmazás! Minden, ami sérti a testi-lelki-szellemi egészségünket és integritásunkat, fájdalmas abúzusnak tekinthető!)
Nemrég az egyik legkeményebb módon kellett szembenéznem a saját élményeimmel (ptsd tünetegyüttes), emlékezni mindarra, amire nem akartam, meglátni, megengedni magamnak a fájdalmát, levonni a tanulságokat és lassan útjára bocsátani. De nem csak az emlékeket. Hanem azt a nőt is, aki egy törött üvegpohárnak látja magát, mert nem tökéletes. Mert a bántalmazásoktól összetört. És repedezetten már nem teljes értékű a saját szemében. Akciós áru… Pedig ez nem igaz. Ideje elbúcsúzni a szomorú áldozattól!

2) A hős, a kőszikla: Szeretek erős lenni. Szeretek megbízható lenni, akire lehet számítani. Aki segít másokat. De nem szeretek kemény és hideg lenni. Nem szeretek egyhelyben állni. És nem szeretem feláldozni magam. Nem vagyok mártír, nem vagyok szuperhős és nem vagyok szikla, amelyre templomok épülnek. Ember vagyok, aki erős, stabil, támasztó, megtartó, de néha lehet érzékeny. Nem csak föld vagyok, hanem víz is. Haladó, áramló, szabad, utakat találó és teremtő, élettel teli, érzelmes, életadó. Nem kell mindent és mindenkit elbírnom. Örökké. Egyedül. Szótlanul…

3) Az éhező művész: Bármennyire viszem sikerre a vállalkozásomat, ez a szerep minden nap Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett. Élénken él bennem minden életszakaszom, amikor azért, hogy táncolhassak, taníthassak, tanulhassak, sokszor ételre sem volt pénzem. (Nem túlzok, ha nincs Anyu, aki időnként csomagolt nekem ennivalót, simán eléltem napi két szelet kenyéren.) Régóta tudatosan gyakorlom, amit tanítok – vagyis, hogy a saját életem központja Én vagyok. És magamat kell megtanulnom táplálni, tölteni, hogy sok jót adhassak másoknak. Bő-ségben kell élnem ahhoz, hogy ebből a többletből juttassak a többieknek, és ne a hiány (szűk-ség) kössön össze minket.

4) A mindig tökéletes ideál: Ami kint az bent… Ha mindenki tökéletességet vár el, ha robotnak/ufonak neveznek, ha nem hibázhatsz, ha a legkisebb baklövés is végzetes következményekkel jár… az nem a világ hibája! Izgalmas ránézni a belső hitrendszereinkre. Másokat miért fogadnak el úgy is, hogy sokkal csúnyábban viselkednek, kevesebbet adnak, tesznek bele a kapcsolataikba/munkájukba? Miért szerethetőbbek ők nálam, ha bántanak, veszekednek, savanyú uborka képpel élik a napjaikat? És miért hagynak el engem azonnal, ha kiderül, hogy nem tudok életem minden pillanatában Lila akác közi tökéletes Nő lenni? Nyilván nem az emberek a rosszak. Hanem én ezt várom el magamtól. Mert azt hiszem, csak akkor vagyok szerethető, ha sikeres és tökéletes vagyok. (Vesd össze a fenti „törött pohár” érzéssel, és máris látható, hogyan keletkezik egy masszív belső konfliktus…) Fagyosszentek, vigyétek magatokkal a hibátlanság illúzióját!

5) Az elérhetetlen: Énvédő várfalak egész sora áll azon hősök útjába, akik szeretnének a közelembe kerülni. Oké, hogy hatékony teszt és edzés, de azért kevés az ipari alpinista… Egyébként a kőfalak előnyös dolgok, ha vannak rajtuk ajtók és ablakok. Azt hiszem, idén veszek egy faltörő kost… 😀

6) A szabad szingli: Jó dolog a függetlenség, a szabadság. És szomorú, hogy a korábbi kapcsolataim nagy részében azt éltem meg, (nem csak miattuk, hanem a fenti tökéletesség-hiedelmemnek köszönhetően,) hogy a másik ember korlátoz engem. Hogy az én vágyaim, igényeim nem számítanak. Hogy olyan mértékben kell alkalmazkodnom, hogy az már szinte az önfeladással egyenlő. De én ezt nem szeretném. Az élet tele van csodákkal, lehetőségekkel, élményekkel! Élni szeretném ezeket és megmutatni annak, akit társamul választok. Biztos nincs olyan ember, aki szívesen velem tartana és megosztaná az ő álmait? Amúgy nem kell sok ilyen legyen. Nekem elég lesz egy! (Na jó, Társnak egy, és jöhetnek még családtagok, barátok, tanítványok… 😀 )

Te milyen maszkokat fogsz letenni végre? Esetleg írjak arról pár gondolatot egy következő posztban, hogy a mesék tanítása szerint milyen lépései vannak az elavult szerepkörök elhagyásának?

Metszőollókat elő, felesleges hajtásokat lenyesni, hogy végre az igazi Élet növekedhessen! 😍🥰🤩☀️

Evidens…

Van egy kedvenc mondásom, amit a tanítványaim jól ismernek:
Az evidenciák elsikkadnak.

Ismered a viccet, amiben a székely bácsi szemére veti a felesége, hogy „sosem mondod, hogy szeretsz”. Mire a férj: „Egyszer mondtam, ha változás lesz, szólok.”
Mindig irritált ez az anekdota. Üvölt belőle a lekezelés, a flegmaság, a másik értékelésének, megbecsülésének hiánya, és az igényeinek figyelembe nem vétele. Ha egy nőnek arra van szüksége, hogy a társa kifejezze a szeretetét (a mellékelt példában az elismerő szavak szintjén), azt ennyire semmibe lehet venni?

A válasz sajnos: igen. Sokkal több példát látok erre, mint a kölcsönös megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatokra. Nyugi, nem csak a férfiak csinálják. A nőknél éppúgy megjelenik.

Hányszor mondod ki, hogy „Szeretlek”?
Megköszönöd a legapróbb figyelmességet, jó szót, cselekedetet, amit valaki a te kedvedért tesz?
Hálás vagy az időért, amit egy másik ember rád szán, bármilyen formában?
Az aprónak tűnő dolgokért, mint például a rendrakás az otthonban, a megfőzött ennivaló, a megszerelt kilincs, a munka, amit a közös céljaitokért napi szinten végez a másik?
A szeretetért, a türelemért, az odafigyelésért?
A hűségért, a kitartásért?
A toleranciáért? A megértésért? A gondoskodásért? A védelemért?
Soroljam még? Inkább meghagyom neked a lista bővítését.

Az evidenciák elsikkadnak. A „köszönöm”, a „hálás vagyok”, a „tisztelem benned, hogy…”, a „szeretlek”, a dicséretek, az elismerések és a megerősítések a lélek fűtőanyagai. Büntetéssel, szeretetmegvonással, bántalmazással nem lehet kicsikarni a jót.

Persze mindenkinek vannak rosszabb periódusai, amikor kevésbé veszi észre és tudja a másik tudtára adni a megbecsülését. De ez időszakos. Elmúlik.

Az adás-kapás viszonyát nem patikamérlegen mérik. Csak az lenne a fontos, hogy mindenki érezze, milyen értékes. Hogy meg van becsülve. Hogy (jól) szeretik és figyelnek rá.

Miért hagyjuk, hogy az evidenciák elsikkadjanak? Miért olyan nehéz észrevenni és kifejezni azt a sok szépet, amit egymásnak adunk nap mint nap? Lehet másként is? Kölcsönösen? 😉

Egy-szerűség

Imádom az anyanyelvem. Minden szóban ősi tudás rejtőzik. Az utóbbi hetekben erre gondolok a legtöbbet: egyszerűség…
Egy-szerű… Egy-féle… Egy-séges… Univerzális… Általános érvényű… Általánosan működő… Vagyis minden, ami valóban működik, az egyszerű.
Csak az hatékony, ahol nincsenek két-elyek, két-ségek, ami nem két-es, két-színű…
Az egyes szám az isteni minőséget jelenti. A mindenséget hordozza. Benne van minden, amire szükségünk van. Esszenciális…

A tanítványaim gyakran hallják tőlem: a Tánc egyszerű. Nem azért, mert könnyű. Vagy mert mindenki ért hozzá. Hanem mert működik!
Nekem, aki olyan műfajokban éltem le az életem, amelyek a díszítettségre, bonyolításokra apellálnak, esetleg teljesen természetellenesek (pl. balett), nagy tanítómester a tangó. Itt minden pillanatban figyelnem kell, hogy egyszerűsítsem a mozgásom. Mert így lesz jó, természetes, működőképes.
A hastáncban és a táncterápiában ugyanezt élem meg. Nagy örömömre, sok kezdő tanítvánnyal dolgozhatok. És ők remekül tanítanak erre:

Keresd az egyszerűséget! A valódi lényeget! Az esszenciát!

November elején elmentem a Szépművészetibe a Matisse kiállításra. Döbbenten, meghatottan, áhítattal és belül dübörgő kérdések tengerével csodáltam az alkotásokat. És kerestem, amit ez a mester egész életében kutatott. A valódi lényeget, amely egy vonallal megfogható. Ami pontosan ugyanazt fejezi ki mindenki számára, mégis meghagyja az egyéni érzelmeknek a teret. Univerzális…

Szeretjük túlbonyolítani a dolgokat. Agyalni, kifogásokat, önigazolásokat, megerősítéseket, felmentéseket stb. keresni. Ám ez nagy csapda.

Az egyszerűség azt is jelenti, hogy minden egyetlen cél irányába mutat. Egységet képez az elme, a lélek és a fizikai sík. Nem húzhat más felé az „ész” és a „szív”. Nem lehet a vágy és a cselekedet ellentétes.

Mondok egy példát. Amikor egy nő szeretne egy igazi társat, egy minőségi párkapcsolatot, és ezt elképzeli, elindul az elme használata, a vágy megvalósítása. Ám ennek a fizikai világban való megnyilvánulásáig át kell mennie az érzelmek és a test rendszerén is.
Ha félelmek, blokkok, régi rossz emlékek, feldolgozatlan traumák állják útját az áhított kapcsolatnak (érzelmi szint), elakad a folyamat, vagy szennyeződik ezekkel.
Ha a test, a tettek, a szexualitás nincs harmóniában a céllal, ugyanúgy járunk. Például ha egy nő miközben a tökéletes társ után epekedik, olyan férfiakkal él bármilyen szintű szexuális életet, akik nem ezt testesítik meg, az gond lesz. Nyugi, ismerem az ilyenkor megszólaló, önigazoló mondatokat (én is gyártottam őket), mint hogy „ezeket nem veszem komolyan”, „csak egészségügyi okból megyek bele”, „nyitott szemmel járok”, „ ezek a helyzetek jót tesznek az önbizalmamnak” etc. Dumák…

A vágy és a cselekedet két nyíl. Ha a két vektor azonos irányba mutat, egyeznek, akkor a rendszer működik. Ám ha ellentétesek és egymásnak feszülnek, akkor jobb esetben „csak” nem történik semmi, mert kioltják egymást. Rosszabb esetben furcsa, disszonáns, kellemetlen, fájdalmas, feszítő érzéseket eredményez a két erő harca. Ezek a kételyek, kétségek, kettősségek. Energia- és időrabló vívódások.

Van kedved játszani? Nézd meg a jelenleg legtöbb agyalást, feszültséget okozó helyzetedet. És kezd el lebontani róla az indoklásokat, a kifogásokat, a megerősítéseket, az önigazolásokat. Ha hajlandó vagy erre, önmagaddal őszintén beszélgetve, mit látsz a végén? Egyszerűséget…

Időcsapda

Nézem az embereket magam körül, és folyamatosan ezt látom: szélmalomharcot vívnak az idővel. Egész nap rohannak, estére kimerülnek, de miért is? Mivel telt el ez a nap? Megérte? A végén elégedett és boldog vagy?

Az idő relatív. Hiába mérjük az óránkkal, megfoghatatlan, és mint sok más, ez is igen nagy kavarodások forrása. Mire gondolok?

Egyik oldalról az emberek rettegnek attól, hogy nincs elég idejük. Sietni kell, nem várhatok, erre nincs időm… – mondják. Nem szánnak valódi minőségi időt egymásra, fontos dolgokra.

Egyszerű példa, amikor induló párkapcsolatokról beszélgetünk. Alapvető működésünk, hogy az elménk nem szereti a réseket. Ám amikor találkozunk egy új emberrel, gyakorlatilag semmit sem tudunk róla. De mivel sietünk, és gyorsan kell dönteni, mert nehogy lemaradjunk egy másik lehetőségről, vagy szorít az idő, nyomja a család, a CSOK határideje stb., hogy találjunk már párt és hajrá, ezért ha az illető néhány paraméterben megfelel az elképzelésnek, jó lesz. Elkezdjük saját vágyak, elvárások, következtetések sorával kitölteni az üres tereket. Ahelyett, hogy megvárnánk, amíg a másik ember maga teszi ezt. Még az is elképzelhető, hogy sokkal jobbat találnánk, mint hittük. Ám mi magunk keressük a megerősítéseket, hogy ő tényleg olyan, amilyet keresünk. A figyelmeztető jeleket pedig elbagatelizáljuk.

Mert figyelni kellene… és a figyelem idő… az idő pedig a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk…

Figyelni akkor lehet, amikor nem rohansz. Amikor adsz időt magatoknak.

Akár egy baráti beszélgetést, akár a szexualitást hozom példának, a sorrend ugyanaz.

Először van a minket feszítő, kiadásra váró belső késztetés. És a vágy, hogy elvegyük, amire szükségünk van. Lehetőleg kölcsönösen.

Erre a fázisra is szükség van. Jó megélni, de ha itt megállunk, mert azt hisszük ez már a figyelem volt… akkor nagyot tévedünk.

Mert csak utána jön a java. A lecsitult, belső feszítettség nélküli állapotban el lehet kezdeni a saját mélységeinkre, a másik emberre, és miránk, kettőnkre fókuszálni. Az igazi intim, belsőséges, bizalmi helyzetek ilyenkor születnek. Mert adunk időt egymásnak. Nem rohanunk sehova…

Amikor indul egy kapcsolat, és ezt az időt, figyelmet nem adjuk meg, csak csörtetünk egy elképzelt cél felé, akkor nem tudjuk meg, ki a másik? Ki vagyok én mellette? Kik vagyunk mi együtt?

Ilyenkor nagyon könnyű belefutni (az időprés miatti) házasságba, gyerekvállalásba stb. Majd évek múlva, amint lehullik a lepel, és meglátjuk, hogy a párunk nem olyan, mint hittük, akkor csak a csalódás marad. Ha ez az érzés megjelenik, hiába van egy értékes ember mellettünk, a kiábrándultság, a harag, a kivetítés, hogy ennek ő az oka, olyan erős, hogy nagy kérdés, lehet-e még korrigálni, menteni a helyzetet?

Míg ha megtiszteljük egymást a valódi figyelem-idő ajándékával, hamar (néhány hónap alatt) kiderülhet, illünk-e egymáshoz. Melyik esetben veszíthetünk többet? És mikor nyerhetünk igazán nagyot?

Az érdekesség, hogy eközben az ellenkező véglet is megjelenik. Ami nem más, mint a halogatás. A „legközelebb”. A várakozás. A tétlenség.

Elénk kerül a lehetőség. Megszületik az ötlet, a vágy. Találkozunk egy izgalmas emberrel. De nem ragadjuk meg az alkalmat, hanem elodázzuk. Mert azt hisszük, lesz legközelebb. Mert a filmek, könyvek, spiri lélektárs-duálpár-karmikus kapcsolatos dumák elhitették velünk, hogy ülhetünk tétlenül, passzívan, és aki nekünk rendeltetett, úgyis összejön. Amire vágyunk, majd beugrik az ablakon. Majd magától. Vagy a másiktól. Vagy a feng shuitól.

Igen, jól érzed, ez engem szinte bosszant. A passzivitás, a felelősség hárítása zavar. Mert én is csináltam. Néha még rajtakapom magam, hogy amitől félek, azt késleltetem. (A vágy és a félelem kapcsolatáról már írtam, így erre most nem térek ki.)

Látod a furcsaságot?

Halasztjuk, amit meg kellene ragadni és csinálni.

És elkapkodjuk azt, aminek időt kellene adni.

Elengedjük, amire vágyunk.

Kapaszkodunk abba az illúzióba, amit magunknak teremtünk, csak mert félünk, hogy lemaradunk valamiről.

Pedig az élet annyira élvezetes, amikor…

A szembejövő lehetőségeket kihasználjuk. Megéljük a pillanatot. Esélyt, alkalmat adunk annak, amit szeretnénk megtapasztalni.

És időt szánunk fontos, értékes dolgokra. Emberekre, kapcsolatokra, akiket szeretünk. Beszélgetésekre, amelyekben mélységek rejlenek. Hobbira, hivatásra, ami értelmet ad a mindennapjainknak. Szeretkezésekre, amelyek többek a sürgősségi vágykielégítő egomaszturbációknál.

Emlékszel az Igenember című filmre? (Szerintem én is újra fogom nézni.)

Számomra ez a tanulság: felejtsd el a „legközelebb” szót. Mondj igent arra, amire lehet. Mert az idő akkor tűnik kevésnek, ha halogatsz és felesleges dolgokra fecsérled. Az egymásnak adott minőségi idő és figyelem azonban többé tesz!

Elengedés = Megengedés

Megfigyelted már, hogy van valamiféle szinkronicitás a világban? Hogy „ami kint, az bent”? Az őszben járunk, elengedjük a nyarat. Még a Mérleg és Mabon időszakában, mikor új egyensúlyt találunk az elmúlt és a jövendő szakasz között. Közeledve a Skorpióhoz és Samhain ünnepéhez, mely a valódi halál-újjászületés megtestesítője.

Erről az egyensúlyról, már a tánc miatt is, rengeteget tudnék mesélni. Ám mostanában azt figyeltem meg, mennyire megmozgat sokaknál ilyen kérdéseket, mint

  • adok-kapok viszony,
  • elengedés, lezárás, újrakezdés,
  • ismeretlen,
  • megengedés…

Mindegyik megér egy külön misét.

Tegnap egy beszélgetésben szíven ütött a partnerem mondata, miszerint most dolgozik azzal, hogy neki is lehetnek igényei. Ma pedig egy cikket olvasva megint szembesültem azzal, hogy a nők jelentős része mennyire nem engedi meg magának (mástól várja, hogy engedélyt kapjon), hogy megélje a vágyait. Minden téren.

Sokáig én is ezt csináltam. Kötelességtudatból, mások előtérbe helyezéséből, neveltetésből, empátiából, önbizalomhiányból, kismillió okból fakadóan. Néha még fel-felvillan egy ilyen kósza gondolat, amikor döntéshelyzetbe kerülök, ami emlékeztet a megfelelési kényszerek általi megszokásokra… Ma már könnyű ezeket elhessegetni. Sok-sok gyakorlás után.

Van a táncban egy kedvenc karmozdulatom.
Az első fázisa a nyitás. Amikor felveszem a kapcsolatot.
A második a hívás. Itt megengedem, hogy közeledj.
A harmadik az ölelés. A pillanat, amikor összekapcsolódunk.
A negyedik az elengedés…
Szerinted melyik fázis a legnehezebben kivitelezhető a tanítványaimnak?
Mindegyikben van kihívás… de igen, az utolsó, az elengedés…

Mert mire gondolunk, ha ezt halljuk? Az elutasításra. A távozásra. A véglegességre. A veszteségre. És ez fáj. Nem akarjuk megtenni, inkább görcsösen belekapaszkodunk. Majd ha már nem megy, sértetten eltaszítjuk. Jó, akkor nem kell, mehet! Közben belül szorongunk, hogy vajon most mi lesz? Visszajön? Hogyan oldható hát fel ez a feszültség?

Mit szólnál, ha kicserélnénk a szó elejét? Elengedés helyett azt mondom, „megengedés”…

Kinyitom az ölelésemet. Nem zárnak be a karjaim. Megengedem, hogy menj vagy maradj. Te döntesz.
Nyitva tartom a teret. Megengedem, hogy közeledj vagy távolodj.
Megengedem magamnak, hogy kinyissam vagy becsukjam az ajtót. Maradhatok vagy elmehetek. Én döntök.
Megtartom magamnak a teret. Nem szűkítem be a lehetőségeimet elvárásokkal. Megengedem magamnak, hogy több lehetőség is jó legyen számomra.
Megengedem magamnak, hogy Nekem JÓ legyen!
Megengedem magamnak, hogy azt tegyem, ami Nekem jó.
Nem a te károdra. Veled. Érted. Értünk.

Az elengedés olyan, mint a kilégzés. Ritmusos. Hullámzó. Ismétlődő. A szavak kimondásához kell a kilégzés. Megfogalmazzuk az igényt. A kifújt levegő megrezegteti a hangszálakat, elengedjük a mondatot, és megengedjük, hogy megkapjuk, amit kérünk. Egyben megengedjük magunknak, hogy legyenek vágyaink. Hogy kifejezzük önmagunkat. És megengedjük a másiknak, hogy ő is önmagaként, ebben a felé nyitott térben, válaszolhasson.

Az elengedés csak akkor végleges, ha elutasítással társul.
A megengedés viszont maga az egyensúly, a nyugalom, a szabadság és a lehetőségek tárháza.

Mire gondolt a költő? – avagy kis kiegészítés a Kegyelem című íráshoz

Hadd köszönjem meg (főleg a tanítványaimnak), hogy az előző bejegyzésem után a konkrét történet, a hogylétem felől érdeklődtetek! Nagyon hálás vagyok a figyelmességetekért! 

Ezen beszélgetések tanulságaként gondoltam, megírom azt is, hogy a nyilvánvaló, azonnali jelentésén kívül mi az a két réteg, ami a szöveg mögött meghúzódik.

Polaritás

Az első mondanivalóm az lenne, hogy a „Jól vagyok” állapot nem arról szól, hogy mindig minden rendben van. A boldogság nem konstans állapot. Az élet hullámzások sorozata, amelyben vannak emelkedett pillanatok, és néha nehezebb időszakok. Ez pont így jó. A világunk a polaritásra épül, az öröm nem értékelhető a bánat nélkül.

A fejlődés egyik mércéje, hogy a mélypontok mennyire mélyek? Mekkorák azok a bizonyos hullámzások? És milyen gyorsan, mennyi energiabefektetéssel tudunk kijönni belőlük?

Ha te is azt éled, hogy egyre jobban vagy, de még vannak nehézségeid (főleg egyes életterületeken), akkor ne hidd, hogy sehol sem tartasz! Igenis haladsz az utadon! Nincs olyan, hogy minden tökéletes és úgy is marad. De a tökéletlenségek mellett érezheted, hogy „most minden jó”.

Egy korábbi cikkemben írtam, hogy ha a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor leszünk megállíthatatlanok. Az én olvasatomban a vágy és a félelem poláris kiegészítőpárok. Két ellentétes előjelű vektor. Ugyanarról szólnak, de különböző irányokba húznak.

A vágy általában könnyen meghatározható. Legalábbis könnyebben.
De a félelem a hátunk mögött lapul. Gyakran olyan butaságnak, bagatellnek, evidensnek tűnik, hogy nem tudatosítjuk. (Az evidenciák elsikkadnak!)
Bármennyire hisszük, hogy az előttünk ragyogó cél előre visz, ha a félelem erősebb. Ilyenkor olyan, mintha egyre távolabb kerülnénk a vágyainktól.
Ha körülbelül azonos erejűek, akkor egyhelyben toporgunk, mintha megrekedtünk volna, esetleg ugyanazokat a köröket futjuk.
Ahhoz, hogy megéljük a csodát, a vágy erősebb kell legyen a félelemnél.
Szerintem akkor lehet csökkenteni az ellenerőt, ha szembenézünk vele. Rálátunk, kimondjuk, vállaljuk, majd szép fokozatosan, kellemes élményekkel helyettesítve tompítjuk a riasztó helyzetek élét.

Dualitás 

A másik háttérgondolat pedig a kapcsolatokra vonatkozott. Ahogy a táncban, a testtartás kialakításában megvizsgáljuk, az első fázis „az önmagunkban megtalált erő”, és ennek a fejlesztése. Nem bíztatok senkit arra, hogy rúgja fel a kapcsolatát, de azt vallom, hogy mindannyiunknak szüksége van (a státusztól függetlenül) arra az önismeretre, saját időre, amelyben felismerjük és megedzük a belső tartásunkat. Minőségi kapcsolódásokat akkor tudunk kialakítani, ha ezekben nem veszítjük el önmagunkat.

De mivel éles helyzetben mindig a rutinok kapcsolnak be… ezt nem elég fejben eldönteni. Gyakorolni, erősíteni kell, folyamatos (ön)monitorozással. Azért ne ess kétségbe, ez egy izgalmas és szórakoztató folyamat. Mint az edzés. Ha nem mártírkodsz, hanem megtanulod élvezni. 

És most jön a személyes tapasztalat. Ha ezen az úton haladsz, egyre boldogabb, erősebb, ragyogóbb leszel. A stabilitásod, az örömöd, az önértékelésed nem függ külső megerősítésektől. Egyedül is jól érzed magad. Nincs szükséged mások társaságára, hogy teljesnek érezd az életed. Elindulsz bárhová egymagad, a (fent említett) félelmek lassan eltűnnek. A szép tapasztalások, az önmeghaladások egyre fokozzák a személyed felé irányított szeretetet, elfogadást, gondoskodást, bizalmat. És ez egy ideig csodálatos!

Azonban eljön a vízválasztó. Nem hamar, és néha nem is élesen. Olyan, mint egy halk hang, ami mintha terelgetni akarna… Azt súgja, hogy igen, jó ez így, de érzed, hogy egyedül csak egy pontig tudsz emelkedni? Ahogy a táncban, felfelé nyújtózni és erősödni lehet, amíg a hátra húzódó testtartásban állsz. De lábujjhegyre állni, ugrani, repülni csak akkor sikerülhet, ha változtatsz a pozíción, és kapcsolódni kezdesz másokkal. Vagyis egy ponton túl a fejlődéshez már kell a társ…

Azt figyeltem meg, hogy ez az igény akkor lép fel, amikor a boldogság szinte túlcsordul. Amikor az élet tele van csodákkal, látod a sok szépséget, megengeded magadnak az átélt élményeket, csordultig vagy szeretettel… És mindezt annyira szeretnéd megosztani! Nem ahhoz keresel társat, hogy ne legyél egyedül. Nem félelem, függőség, önállótlanság, bizonytalanság, nem valamiféle űr kitöltése az oka, hogy valakinek fognád a kezét. Hanem az, hogy megmutasd neki, mennyire gyönyörű az élet. Hogy kifejezhesd a szereteted, a szenvedélyed, az örömödet, és emelhesd a másik embert. Mert Nőként erre vágyunk. Támogatni, felemelni a Férfit. Tartalommal, tölteni meg a teret, amelyet ő tart kettőnknek.

Az egyedüllét fájdalma számomra ezt jelenti. Az érzést, amikor a sok jót nem tudom hogyan és kinek közvetíteni. Mintha egy része megrekedne és feszítene belülről. Természetgyógyászként egyértelmű, hogy a víz energiája az érzelmekre utal. A könnyek, amelyeket a fentiek kimondása hatására hullatok, a visszafogott, magamban tartott érzések, megélések kivezetései. És ez egyszerre fájdalmas, mert tudatosítja a hiányt és a belső feszítettséget. Másrészt hihetetlenül boldogító és sikerélmény egyben, hisz épp azt mutatja, mennyire sokat haladtam az elmúlt években. Mennyire hatékony, amit gyakorlok, és igyekszem átadni más nőknek. Vagy hogy ez nem az üresség, hanem pont a rengeteg jó jelenlétének a jele.

Ezért az előző írásom lényege nem a fájdalom. És nem a „hurrá optimizmus”. Hanem a polaritás feszítettsége és a dualitás vágya. A félelemmel való szembenézés fontossága. Az eddig megtett út értékelése. És a valódi, élő, minőségi emberi kapcsolatok felemelő ereje.

A szexualitás, mint az önbizalom mércéje

A napokban nagy nevetést okozott a felismerés a táncórákon, hogy mindig a szexualitás témájánál kötünk ki, bármit tanulunk is éppen. Számomra nincs ebben semmi meglepő, hiszen elképesztően sokrétű hatása van az életünkre. A szó latin eredete (sexus) a biológiai nemre utal. Vagyis a nőiességünk, önmagunk megéléséről szól. Önbizalom, önszeretet, öntisztelet, öngondoskodás, kapcsolati működések, szerepek, testkép… Ha ezeket vizsgáljuk, természetes, hogy újra és újra beszélünk a szexualitásunkról.

A női test valódi központja a hüvely. A hastáncban minden mozdulat innen indul és ide tart. Erőközpont, amellyel vonzunk, befogadunk, táplálunk, határt szabunk, teremtünk… Kismillió gyakorlatot tanulunk meg a tudatosítására, erősítésére, használatára tánc közben. És igen, asszociálj bátran, ezeket az élet minden területén hatékonyan alkalmazhatjuk. 😀

Kifejezetten érdekes megfigyelni, mennyire eltérő a nők hozzáállása a szexualitáshoz. Leggyakrabban itt is a végletek jelennek meg. Vagy zavarba hozza őket már az, hogy ki kell mondaniuk a szót, vagy megerősítéseket keresve, megfelelési kényszerektől hajtva átesnek a ló túloldalára, szinte bármit bevállalnak, hogy jó színben tűnjenek fel. Azonban, ha megkérdezem bármelyiküket, hogy „Te mit szeretnél? Neked mi a jó?”… ott a többi néma csend…

Amikor az első órákon tudatosítjuk, hogy
„Az életed centruma Te magad vagy.”
„Abból tudsz adni, ami benned van.”
„A mártírság, az áldozat szerep még senkit sem tett boldoggá.”
„A Nő nem azért táplálja önmagát, kér, fogad el, mert önző. Hanem mert ha ő jól van, boldog, energikus, akkor a közelében mindenki az lesz.”
„A szabadság az, amikor minden élethelyzetemben és emberi kapcsolatomban önmagam lehetek.”

És mégis, amikor a szexualitás kerül szóba, mintha ezeket elfelejtenék. 😀
Bekapcsolnak a rutinműködések és a transzgenerációs minták.
Vagy lázadni kezdenek, és ész nélkül belevetik magukat bármibe.
Egyébként szerintem ez nem gond, amíg nem sérül benne senki. A tapasztalás hasznos. Azonban amikor a valódi önbizalmat, boldogságot, nőiességet, önmagunkat szeretnénk megélni, akkor a döntő kérdés ez: „Én mire vágyom? Mi a jó nekem?”

Itt indul a legizgalmasabb kaland! 😀
Ugyanis kezdődhet a mélytengeri kútfúrás! Túllépve a társadalmi normákon, a családi mintákon, a környezet véleményén, a vallási dogmákon, a saját sémáinkon, leásva önmagunk legrejtettebb (legsötétebb?) bugyraiba… Mi bújik meg a mélyben?

Ha lépésről lépésre rávilágítasz az eddig titkolt vágyaidra, milyen érzések, gondolatok születnek benned? Szégyen? Félelem? Esetleg felszabadulás?

Tapasztalatom szerint az önelfogadás, az önszeretet, az önbizalom fejlődésével a saját sokszínűségünk megtapasztalása egy hihetetlenül boldogító érzés. Ami korábban szégyenteljesnek és vállalhatatlannak tűnt, egyszer csak üde színfolt a személyiségünk palettáján. Kreatív lehetőség, a kiteljesedés, a szabadság lépcsőfoka. Emlékszem, hogy amikor először megengedtem ezt magamnak, úgy éreztem, szerelmes lettem abba a Nőbe, aki vagyok. 😀

A látszólag fényes, szép, kedves, szolgálatkész jókislányt könnyű elfogadni. Majd, ha épp eleged lesz ebből, a harsány, magamutogató, a férfiakat csak használó, szabadszájú kisördögöt eljátszani (amíg ki nem égsz benne), ismét sima ügy. De ez mind látszat, véglet és miközben a szerep túljátszására pazarolunk egy csomó energiát, titokban az ellenkezőjéről álmodozunk.

Észrevetted már, hogy a valódi magabiztosság nem hivalkodó? Egyszerű, természetes dolog. Szerény, hiszen nincs szüksége a külső megerősítésre ahhoz, hogy ismerje a saját értékét. Éppolyan sugárzó farmerben, mint kisestélyiben. Vagy meztelenül. Nem akar megfelelni. Amit tesz, azért teszi, mert neki jó. Kérni lehet, de kényszeríteni, manipulálni nem.

Az ilyen Nő szabad és felszabadító. Az ilyen Nőt tisztelni érdemes. Már megélte a végleteket. Halad az önismeret útján. Kíváncsian szemléli és kutatja az ismeretlent, de minden lépést az alapján mérlegel, hogy örömét leli-e benne, közelebb viszi-e a céljaihoz.

Végül, hogy a tanítványaimnak ismét igaza legyen… 😀
Miért épp a szexualitás kapcsán tértem ki erre?
Mert a fenti összefüggések mellett ez az egyik leginkább tabuként kezelt téma. Azonnali és erőteljes érzelmi reakciókat vált ki. Így nagyon jó indikátora annak, hogy hol tart az önismeretünk, önelfogadásunk, önbizalmunk aktuálisan… 😉

Erő – Hatás – Hatalom

Mi az a legmélyebb és legősibb késztetés, ami mindent mozgat? A történelmet és az egyéni sorsokat vizsgálva elsőre a szex és a pénz ugrana be, igaz? Pedig ezek csak eredményei valami másnak. És ez a hatalomvágy.

Hatalom… Bárkit kérdeztem az elmúlt pár hétben arról, hogy mit gondol erről a szóról, kivétel nélkül negatív hozzáállást tapasztaltam. Mert ezt látjuk. Akinek hatalma van, visszaél vele, elnyomja a többieket. Ijesztő, erőszakos, félelmet keltő szó. És mindenki azt állította, hogy benne nincs hatalomvágy. Ő jó ember, neki ez nem kell. És megszeppenve néztek, amikor azt kérdeztem, hogy szerinted a kisbaba nem gyakorol hatalmat az anyja felett, amikor sír, és ő ugrik, hogy megetesse? A szülő nem rendelkezik hatalommal, amellyel neveli a gyermekét? Vagy a jó tanár mit csinál? A pénz mire jó? Tehetőssé tesz. Lehetőséget ad, hogy azt csinálj, amit akarsz. Esetleg azt a mondást ismered, hogy „A tudás hatalom”? Vagyis, hány olyan helyzetet tudnál felsorolni, amikor a hatalmat jó célra lehet használni? Hány ember, állat, növény felett van hatalmad valójában?

A hatalom célja a rendelkezésre álló erő használata általi hatásgyakorlás. Hogy ez mit eredményez, az rajtad múlik. Mire akarod használni az erődet? Milyen hatást szeretnél kiváltani? És milyen eszközeid vannak hozzá?

A kisbaba az anyja szeretete által jut hatalomhoz. A szülő a tapasztalata révén. A tanárt a tudása helyezi a diákja fölé. A művész a gondolat és a kiváltott érzelem segítségével befolyásolja a nézőjét. A férfi alapszinten a fizikai erejével kerül fölénybe. A nő pedig a szexualitásával tudja irányítani a férfit.

Vagy belegondoltál már abba, hogy mi a legmélyebb veszteség, amit nem is tudatosítasz, amikor egy párkapcsolat megszakad? Többször találkoztam azzal, hogy ha egy férfi elkezdi elveszíteni a befolyását a nő fölött, egyre agresszívebbé válik. Ki fizikailag, ki verbálisan, míg mások egyre manipulatív eszközökkel próbálják visszaszerezni azt az energiát, amit a párjuktól kaptak. Minél kisebb a hatás, annál nagyobb a harag és a veszteség. A nő pedig azzal nem tud szembenézni ilyenkor, hogy a vonzereje már nem hat a férfira. Kevesebbnek látja önmagát ezáltal.

A különválás azért olyan nehéz, mert fel kell dolgozni, hogy nincs többé hatásom a másikra. Mert azt gondolom, hogy akkor tudok hatni rá, ha jelen vagyok az életében. Amikor már az utolsó illúzió is megszűnik, el kell fogadni, hogy a kilépéssel megszűnik a hatalom, és ezzel az az erő, amelyet akkor érzek, amikor tudom, befolyásom van a másik életére.

Mi lehet a megoldás? Véleményem szerint az az önbecsülés, amely ismeri az erő valódi lényegét. A forrását. A hatástevés értékét. És a célt, amiért élek. De ehhez vállalni kell a hatalmat és a felelősséget is.

Mindannyian szeretnénk Királyok/Királynők lenni. De az a Király(nő), aki nem veszi kezébe a hatalmát, csak egy báb. A nem használt erő, a félelemmel, bizonytalanul birtokolt hatalom és a kontrollálatlan hatás a veszélyes.

Tudatában vagy a saját erődnek, hatásodnak és hatalmadnak? Az eszközöknek és módszereknek, amelyeket használsz? A céloknak, amelyekért cselekszel?

Szeretnél Király, Királynő lenni? Képes lennél büszkén, határozottan, felelősen élni? Elsősorban önmagadért. És ebből az egészségesen működtetett belső erőből birodalmat építeni, ahol táplálhatsz másokat?

Függőség vs. stabilitás?

Az előző posztomban a vágyaink és a céljaink megfogalmazásáról írtam pár sort. Akkor a szexualitásból indultunk ki, de a szöveg kifutása bőven túlmutat ezen. Ahogy a megírása után egy barátnőmmel beszélgettünk, részben erről, részben az aktuális élethelyzeteinkről, sikerült szavakba önteni, amit az elmúlt hetekben tudatosítottam végre.

Tele van a világ olyan irományokkal, amelyek arról beszélnek, hogy hogyan éljünk szabadon, függetlenül, szingliként, vagy egy kapcsolatban. Hogy függeni valakitől milyen rossz dolog. Mégis, hányszor hallom a nőktől, hogy „olyan férfit szeretnék, akire támaszkodhatok, aki megtart”… És ha ő elenged? Akkor lezuhansz. Vagy mindketten elestek. Nem nehéz megérteni, hogy a csimpaszkodás (függeszkedés, függés stb.) csak akkor jó, ha kismajom vagy, és az életed azon múlik, hogy tudsz-e anyád szőrébe kapaszkodni… De ha egy felnőtt lóg egy másikon, az kinek jó? Ez eddig sima ügy.

Aztán jön a következő fázis, a ló túloldala. Amikor nem kell senki, én mindent tudok egyedül. A közelembe sem jöhetsz, falakat húzok és nanehogymár azt hidd, hogy fontos vagy számomra… Közös kassza? Párkapcsolat? Hűség? Fúúúú, ne már. Miközben a nő belül másra sem vágyik, mint a fent említett erős férfira, akibe belekapaszkodhat. Csak közben nem bízik benne.

Majd ezt felismerve elfogadjuk, hogy szeretnénk egy társat. De közben megőrizni a függetlenségünket. Hupsz, ez nem ellentmondás? Hogy van ez? Oké, olvastam egy csomó cikket arról, hogy a jó kapcsolatban szabadság van. De ez mit jelent? Akkor most oké a poligámia? Nem lehetnek szabályok, amelyek kereteket adnak a közös életünknek, mert az már nem szabadság? Lassan tiszta káosz az egész…

És akkor még nem ejtettünk szót az önvédelmi rendszerekről, az ego, a társadalom, a barátok, a család hangjairól, amelyek egyre jobban összegubancolják a szálakat.

Térjünk vissza egy picit az előző cikk házi feladatához, jó? Átgondoltad, mire vágysz valójában? Látod magad előtt a célt és az odavezető utat? Tételezzük fel, hogy ez a vágy egy kiteljesedett, boldog élet. (Melynek része a jó párkapcsolat, karrier, család stb., kinek mi.)
Most tegye fel a kezét az, aki ennek a megvalósításának elképzelésekor azt mondta, hogy „a Géza belém szeret és együtt boldogok leszünk.” Itt jön a csavar…

Amíg a célod egyetlen emberhez köthető, addig függsz tőle! Kivéve, ha ez az ember te magad vagy. De hogyan tehetem csak önmagamtól függővé például a párkapcsolati boldogságomat? Úgy, hogy nem azt az embert teszed a céloddá, akit szeretsz, hanem a számodra teljes életet. Ha egyedül, akkor magaddal. Ha Gézával, akkor vele. Ha mással, akkor mással. Huh, ez most nagyon hidegnek és személytelennek hangzik, igaz?

És nem meglepő, hogy ennek látod. Mert sokan beleütközünk azokba a mentális programokba, amelyek korlátoznak bennünket. Például azt gondoljuk, hogy az önmagunk első helyre helyezése önzés. (Erről már több korábbi cikkem szólt.) Aztán azt, hogy a párkapcsolat a saját célok feláldozását jelenti. (Mártír szerep.) Vagy ha nem halok bele Géza elvesztésébe, akkor nem is számít az egész kapcsolat. (Függő viszonyok.)

Most váltsunk nézőpontot. Bár tudnám, hogy segítsek abban, hogy ezt meg is éljétek, ne csak fejjel értsétek… Mit nem adtam volna azért, hogy valahogy korábban megtapasztaljam… Nem fejben. Nem szívben. Sokkal mélyebben. Az alapoknál…

Most E/1-ben fogok írni, de nem azért, mert ez a saját példám, hanem hogy valahogy így beszélgethetsz önmagaddal.
– A vágyam, hogy kiteljesedett életet éljek.
– Ennek részei … (jöhet a felsorolás).
– Ahol most tartok: …….
– Amit még hozzá kell tennem, tanulnom stb: …….
Észrevetted, hogy ebben nem szerepel sehol, hogy Géza mit kell tegyen? Mert a cél túlmutat őrajta! A célom nem egy kapcsolat Gézával, hanem hogy boldog, teljes, önmagamnak megfelelő életet éljek! Vagy úgy is mondhatom, hogy a célomat nem kifejezetten vele akarom elérni, hanem el akarom érni. Így ha ő önszántából a része lenne, örömmel fogadom, hogy csatlakozzon hozzám. Menjünk együtt tovább. Ha pedig nem szeretne… Tőle függetlenül én megvalósíthatom. Csak tőlem függ!

Ettől még az, akit szeretsz, nem válik jelentéktelenné, pótolhatóvá, vagy felejthetővé. Nem szereted őt kevésbé. Nem csökken az ő, vagy a kapcsolat értéke! Sőt, növekszik azáltal, hogy nem a függés, hanem a szeretet, a döntés, egymás választása és a kitartás miatt vagytok együtt. Minden kapcsolat addig él, amíg van közös cél. 

Amit vele megélhetsz, csak ő tudja hozzátenni az életedhez. Ahogy te is egyedi, megismételhetetlen vagy. De ha a célod elérése azon múlik, hogy ő szeret, elfogad, veled van… Akkor nagyon könnyű belebukni. Függeni valakitől. Rettegni, féltékenykedni, kapaszkodni. Mert elveszítheted. Pedig a legnagyobb veszteség nem egy ember… hanem a jövőkép hiánya.

A reményvesztettség, a céltalanság jobban fáj, mint egy szakítás. Vagyis épp ez a legrosszabb az elválásokban, nem igaz? A „hogyan tovább” érzése… Vagy ezért olyan nehéz az elengedés. Mert azzal a kitűzött célt eresztjük szélnek.

Ha megéled, hogy a vágyad tárgya nem egy ember, hanem valami, ami ennél sokkal nagyobb, akkor nem függsz többé őtőle. Nem rettegsz, hogy mi lesz veled, az életeddel, az álmoddal, ha ő nincs többé. Nem csüngsz rajta, nem várod, hogy ő vigyen el a hátán a célszalagig. Teszed a dolgod, haladsz, fejlődsz, és minden percedet áthatja a motiváltság, a lelkesedés, a boldogság, hiszen a saját utadat járod végre. Tudod, hogy ezt nem veheti el tőled senki. Főleg nem azzal, ha nem akar a része lenni.

A konkrét emberhez kötött célt könnyű elveszíteni, és akkor minden borul. A célt, amelyhez az a társ csatlakozhat és a része lehet, senki sem veheti el. Azt hiszem, ez az egyik alapja annak a stabilitásnak, amit mindannyian keresünk… Egy olyan életnek, ahol nem vagyunk függő helyzetben, mégis képesek vagyunk szeretni, választani valakit és elköteleződni mellette.

Ha az úton melléd lép Ő, az nagyszerű. Mehettek együtt. Választhatjátok egymást. Foghatjátok egymás kezét. De már nem azért, mert ha ő nem tart meg, akkor elesel. Hanem mert így erősebbek vagytok. Mert együtt könnyebb, szebb, élvezetesebb. Ha ez a „happy end”, akkor szerencséd volt. Ha mégis elválnak útjaitok, akkor sincs nagy baj (bár a veszteséget, szomorúságot, gyászt megéljük – felesleges lenne azzal álltatni magunkat, hogy megvilágosodott mesterekként a fájdalom már el sem érhet minket). A valódi célt nem veszítjük el. Csupán máshogy fogjuk elérni. A tengely a helyére kerül…

A vágyak fontossága

A hétvégén a fotós barátnőmmel dolgoztunk az új képsorozatokon, most egy hatalmas stúdióban (Studio Kvadra). A helyszín adta az ötletet, így nem csupán táncos témában alkottunk… Persze ezeket a magunk szórakoztatására készítettük. Jó emlék lesz idős koromban…

Az elmúlt hetekben, ahogy több fotózáson igyekeztünk megragadni a módszerem lényegét, azt is megfigyelhettem, hogy az ilyen helyzet milyen jó tükör. Egy önismereti utazás. A képek nem hazudnak. Segítenek szembenézni azzal, hol vagyunk magabiztosak, és hol nem? Melyik (női) oldaladat éled igazán? És hol bizonytalanodsz el? Hiteles vagy az egyes területeken? Vagy csak megjátszott a mosolyod? Van/volt benned elutasítás bármely szerep iránt?

Érdekes volt újra rátalálni a bázisomra. Arra az alapra, amelyre biztonsággal építhetek. Mert már erős. Némi restaurálás nem árt, de ez vagyok én. És közben figyeltem, hol vannak a gyenge pontok? És miért? Hisz azt is élvezem, szeretem, az is én vagyok… Miért billegek? Miért megyek össze? Miért nem érzem ott magam ennyire jól? És hogyan tudnám a megtalált erőt átültetni ide? Az elmúlt hónapjaimban erre kerestem a választ. Majd jött ez a fotózás, és bár nem terveztem, de tessék, megkaptam! Itt a lehetőség, nézzük meg, most sikerül? És bár a képeket még elemezni kell pár őszinte bizalmasommal, de az élmény megvolt! Ezaz!!!

Számomra ezek a fotók nem azt jelentik, nem arra hívják fel a figyelmemet, amire másokét. Az én gyenge pontom nem a szexualitás megélése. Ám (nem csak nőknél) tapasztalom, hogy sokaknak ez a téma igenis gondot okoz. Lehet róla beszélni egyáltalán? Ma már igen. De még mindig alig merünk. Aggódva figyeljük a másik arcát, hogy zavarba jön-e attól, ha tánctanárként a test anatómiáját, a központokat elemezve megemlítünk egy intim testrészt. Vagy mennyire visszafogjuk magunkat minden téren, nehogy „lekurvázzanak” érte. 

Nagyon sok altémát érinthetünk, és fogunk is ebben a blogban, mert ahhoz, hogy tényleg jól érezzük magunkat a bőrünkben, a szexualitásunkkal is tisztában kell lennünk. És ez nem csak konkrétan a szexet jelenti!

Ide tartozik minden, ami a testeddel, sőt, az energetikád egy részével kapcsolatos. A ruhával, amit viselsz. Ahogyan viseled. A pillantásoddal. A hanghordozásoddal. A metakommunikációddal. A vonzerőd használatával. Az önbizalmaddal. Az önszereteteddel…

Vagy éppen a vágyaid vállalásával. Mert a megfogalmazatlan vágyakat nem lehet kielégíteni! Nincs az a partner, aki a magadnak sem kimondott vágyaidat kiolvassa a fejedből. Ezt ne várd a férfitól (vagy a nőtől), mert csak csalódni fogsz. Hát igen, megint az elvárások… az egyik kedvenc témám… de erről majd később.

És itt jön a neheze.
1) Mire vágyom valójában? Ki tudom mondani ezeket magamnak? Teljesen őszintén, cenzúra nélkül!
2) Mire volna szükségem, hogy megvalósuljanak?
3) Mit tehetek azért, hogy ezeket megvalósítsam? Én magam, nem valaki más!
4) Mi gátol meg abban, hogy megtegyem?
5) Milyen jövőképet látok magam előtt, ha megélem a vágyaimat?
6) Elég vonzó ez a kép ahhoz, hogy túllépjek a félelmeimen és a gátlásaimon érte?

Házi feladat: Gondold át a fentieket. Adj magadnak időt, ne siess. Ne félj félni. Nem a félelmet kell legyőzni, hanem megtalálni az okát és azt a gátlást feloldani. Ne egyből a félelmetes helyzetnek rohanj neki. 

Mondok egy példát, jó? Nekem nincs gondom azzal, hogy magamnak megfogalmazzam, mire vágyom. Azt is tudom, mi kell hozzájuk. Teszek értük, nap mint nap, minden téren. Egyre tisztábban látom a célokat, a legjobb jövő lehetőségét. Ámde azt is tudom, hogy ha ezt az érintett ember(ek)nek el kell mondanom… Akkor inkább csendben maradok. Mert kimondani még nem merem. Hozzászoktam, hogy egyedül oldom meg a helyzeteket (vagy olyanokkal, akikben maximálisan megbízom és nem kell félnem az elvesztésüktől). Ha most azt kérnék tőlem, hogy üljek le, és beszéljek azokkal, akik részei ennek a vágynak, nem biztos, hogy azonnal sikerülne. Nem azért, mert nem elég erős a vonzereje. Hanem mert bizonyos pontokon nekem kell stabilabbá válnom. Így ez az első feladat.

Vannak területek, ahol már tapasztaltam a fokozatosság és a belső munka előnyeit. Hidd el, amikor a vágy erősebbé válik a félelemnél, akkor semmi sem állíthat meg!

Neked mi a véleményed?